XXXII. fejezet

Sziasztok!

Tudom, hogy már nagyon régen nem írtam. Viszont végre elkészültem az utolsó fejezettel. Remélem tetszeni fog nektek. Köszönöm, hogy elolvastátok.

Valentine

 

 

Az út vége

"A valós végzetünkre csakis az út végén derülhet fény.” Bosszú című film

Térj vissza a halálból és mutass utat a legjobb barátodnak. Nos, ez lett Ric új mottója. Nem mintha zavarta volna és a siker se volt teljes. Mindenesetre ő mindent megpróbált.

Mosogatott, amikor Sara vagy Rose nem. Főzött, amikor Sara vagy Rose nem. Takarított, amikor Sara vagy Rose nem. Elment a Mystic Grillbe Damonnel, ittak valamint, beszélgettek, amikor Sara vagy Rose nem. Na jó utóbbira csak és kizárólag ő volt hajlandó. Mert még az ősök között sem akadt olyan személy – ami az újonnan felfedezett, de tagadhatatlan vérségi kapcsolat miatt egyébként is ingoványos területet képzett -, hát még az ismeretségi körükben, aki nemcsak rábeszélhető, de kapható is volt e kitüntet társaságra. Egy szó mint száz Ric remekül visszailleszkedett a társadalomba és lassan megtalálta stabil helyét a világban. Szakított időt arra, hogy Elenával és Jeremy-vel legyen. Valamint Prue-val – mint új „főnökével” is próbált jó kapcsolatot ápolni. Ami tekintettel arra, hogy a nő Damon anyja volt nem is bizonyult nagyon nehéznek.

Jeremy-t és Rebekáht lassan nem lehetett elképzelni egymás nélkül. Bárki, aki beléjük botlott – és jó pár ilyen személy akadt – azt látta, hogy milyen jól eldiskurálnak a másikkal és láthatóan remekül kijönnek.

Persze a szőke hajú ős részéről volt némi súrolódás, de semmi olyan, amit az a fiatalabb Gilbert megfelelő határozottsággal ne tudott volna kézben tartani. Ebben leginkább Lance és Lio volt a segítségére. A két jó barát próbált jó példát mutatni legfiatalabb társuknak. Bár útmutatásaik fele teljesen érthetetlen volt Jeremy számára. Ennek ellenére sokat fejlődött. Nemcsak, mint ember, hanem mint vadász.

Sajnos, Lance továbbra se tudott kibékülni a fiával, ami sokszor lehangolta. Prue véleménye az volt, hogy az ősi hibrid megfog békélni a „kapcsolattal” előbb vagy utóbb. Lio egyetértett a nővel. Igaz ő inkább a későbbi időpontra voksolt. Valamikor a távoli jövőben. De azért a szőke hajú férfi nem volt teljesen elkeseredett. Piszkálta Lexi-t, kaját próbált kunyerálni Sarah-tól vagy Rose-tól. Tanította Jeremy-t. Csupa hasznos tevékenység. Mégis sóvárgott arra, hogy beszélgessenek a fiával.

Klaus pedig kategorikusan figyelmen kívül hagyta Lance-t. Hosszú élete alatt nem sokszor adatott meg neki, hogy ne tudjon mit kezdeni egy helyzettel most meg szinte ki se látszott belőlük.

Először is ott volt Lance. Ő volt az első számú probléma, melyet úgy orvosolt miszerint nem vett róla tudomást.

A második probléma Elijah, aki nem avatta be őt abba, hogy milyen régóta ismeri Prue-t és tulajdonképpen mi is a nő. Ezen egyszerűen nem tudta magát túltenni. Mert ha Kol vagy Rebekah nem tudott volna róla az nem lett volna lényeges, de ő sem volt tisztában vele! Ez teljesen megengedhetetlen!

A következő probléma forrás Kol. Aki hevesen tagadta Prue-val való elkötelezettségét, mégis

teljesen egyértelmű volt mindenki számára.

Az előzőből következett Damon és Stefan, akikről kiderült, hogy az unokaöccsei. Mégis mit kéne csinálni velük? Hogyan kéne viselkednie? Amolyan milyen fantasztikus, hogy rokonok vagyunk igyunk meg együtt valamit? Teljesen kizárt.

Tehát Klaus a maga módján levonta az a következtetést, miszerint minden problémája forrása Lance-re vezethető vissza. Mert ugye Elijah Prue miatt hallgatott, akinek a legjobb barátja Lance. Kol azért viselkedik lehetetlenül, mert... nos egyáltalán nem azért, mert a család ilyen, hanem még Prue nem mond neki semmit az érzéseiről, addig ő sem fog megnyílni neki. Legalábbis Caroline így vélte, Klaus pedig egyszerűen ráhagyta. Szóval mivel Prue nem nyílik meg az is Lance hibája. Damon és Stefan pedig szintén. Hát nem teljesen egyértelmű ás logikus?

Döbbenetes, hogy léteznek olyanok, akik nemhogy kétségbe vonják ezen állítást hanem teljesen szkeptikusak vele szemben. Elfogadhatatlan. De legalább Caroline ott volt neki. Ami többet jelentett neki, mint azt valaha is képes lett volna bevallani.

Damon Klaushoz hasonlóan nem vett tudomást az apjáról. Mert miért is tette volna? A férfi elhagyta őt és az édesanyját. Nem igazán hitte, hogy valaha is képes lesz neki megbocsátani. A varázserejét – ami édesanyja szerint még nem tért vissza teljesen – persze nem használta a férfi ellen. Pedig annyira megérdemelte volna! Ám megígérte az anyjának, hogy nem fogja. Sebaj. Néha eltöprengett a kiskapukon, mert ugye hátha... azonban ilyenkor furcsa módon megjelent Rose vagy Sarah és hajthatatlanul segíteni akartak neki. Akkor is ha nem csinált semmit. Kissé gyanúsak is voltak neki, de rájuk hagyta. Főleg amikor Rose a nagyanyjával hozakodott elő. Morgana említésére ki ne hátrált volna meg?

Elene úgy érezte végre minden rendben van az életével. A testvére boldog volt és bár különösnek hatott, hogy Rebecah mellett találta meg ezt, de végül elfogadta a kapcsolatukat. Ric, mint apa figura törődött velük. Damonnel való kapcsolata soha sem volt ennyire szilárd és erős. A barátai is rendben voltak. Egyszerűen az élet csodálatos volt számára.

Stefan sok időt töltött Lexi-vel és arról kérdezgette, hogy miért is szolgálja Merlint. A bátyjával és az édesanyjával való kapcsolata nagyon szoros lett. Kol-al még nem tudott mit kezdeni, de úgy vélte majd alakulnak a dolgok maguktól. Tanulgatta a varázserejét. Szerencséjére neki nem voltak konyharomboló esetei, mint a bátyjának. Viszont ezt az erőt kordában tudta tartani. Nem félt tőle. Szabadon engedte és élvezte. Végre annyi év után minden rendben volt.

Elijah is nyugodtnak érezte magát. A testvérei a szokásos egymást leszúró atrocitásokon kívül egészen emberien viselkedtek egymással. Damon és Stefan – az unokaöccsei – vele néha beszélgettek. Persze semleges témákról, de ez is több volt mint a semmi. A családja egész volt és boldog. Soha sem vágyott ennél többre.

Prue vacsora után próbált nem folyton az órára nézni. Az túlságosan is gyanús lett volna, bár elkapta Lance és Lio kérdő pillantását, mégis teljesen figyelmen kívül hagyta őket. Majd megértik. A dolgozószobájába vonult ahová meg Kol követte. Az ős a kanapéra heveredett, ő meg úgy tett mintha fontos papírmunkája lenne, amit halaszthatatlanul el kell intéznie.

• Tudod mi zavar engem? - kérdezte Kol egy ásítás kíséretében.
• Hogy még az alapvető udvariassági formákra sem figyelsz oda rendesen? Vagy hogy a húgod és Jeremy milyen jól kijönnek egymással? Talán az, hogy Lance és Klaus még mindig nem beszél egymással? Vagy esetleg Damon és Stefan, akikkel te nem beszélsz? - sorolta Prue fel sem pillantva.
• Ezek nem számítanak – legyintette Kol. - És az első egyébként sem igaz – tette hozzá homlok ráncolva.
• Ha az igazság fájna... – motyogta a nő az orra alatt. Közben gondolatban azon töprengett, hogy mindent előkészített e.
• Az, hogy Silas nem bukkant fel többször – jelentette ki Kol, mint megfellebbezhetetlen tényt és teljesen figyelmen kívül hagyta a halkan elejtett megjegyzést.
• Ez jó hír, nem? - kérdezte Prue. Szerencsére az ős nem vette észre, hogy egy pillanatra megdermedt nagyapja nevének hallatán. Nem tudja senki, gondolta. Persze Kol esetében soha sem lehetett biztos. Az ős sajnos túl jól ismerte. Ahogy Lance és Lio is.
• Nem. Készül valamire. - Ebben Kol száz százalékig biztos volt és bárki-bármit mondjon is ebből nem hajlandó engedni. - Miről is beszélgettél vele kettesben? - nézett a nőre érdeklődve. Valami érzés motoszkált benne, miszerint a másik nem őszinte vele. És ebben egyáltalán nem tévedett, mint ahogy az mostanában kiderült.
• Kol, ő a nagyapám! - szusszantott Prue felháborodottan. Nem, mintha nem értette volna az ős mondandóját. Kol, mindig ilyen volt és pont a legjobb pillanatban kérdez erről. Jellemző, gondolta a nő. Vagy tudja? Nem. Kizárt.
• Most nem arról van szó!
• Kivételesen! - próbálkozott a téma terelésével Prue. Láthatóan nem sok sikerrel.
• Szóval?
• Szóval... – Prue tudta, hogy nem tettheti a hülyét sokáig. Már így is tovább tartotta ezt az információt magában. Meg egyébként sem az ő stílusa a csendes merengés. Végül elhatározásra jutott, ami egyébként is most lett volna esedékes és nem tudta már tovább halogatni. Ennek ellenére úgy döntött, hogy lassan vezeti rá a másikat. - Már elmondtam vagy százszor. Hantázott egy kicsit a régi szép időkről majd rátért arra, hogy segít viszont csak abban az esetben, ha én viszonzom a szívességet a szüleimmel szemben. És remélem nem akarod azt mondni, hogy te máshogy tettél volna, ha a testvéreidről van szó. - magyarázta Prue. Mindketten tudták miért nem a férfi szüleit említette.

- Persze. Persze. Valami akkor is gyanús. Tényleg ennyi volt az egész? - érdeklődte Kol, mert valamiért nem állt neki össze az egész. Mármint Prue tényleg olyan volt, mint mindig. Mármint ha a gyerekeik... erre még mindig zavaró volt gondolni, szóval ha a gyerekeik és az azóta kiderült dolgokat leszámítjuk... Mégis... valami akkor sem stimmelt.

• Kol, én... - Prue végül lassan és mélyen felsóhajtott. Kol a nőre pillantott, aki felállt az asztaltól és leült a kanapéra mellé. Fáradtnak látszott és nyilván nem a babától. - Próbáltam a legjobbat kihozni belőle... - suttogta Prue olyan halkan, hogy az ős alig hallotta.
• Miből? - kérdezett vissza ugyan olyan hangerővel Kol és megfogta a nő kezét, Egyerűen annyira tudta, de ismerte Prue-t. Ha nem is volt vele mindig őszinte, de ismerte. Próbálta kizárni az ösztönösen felcsattanó énjét és nyugodt maradni, mert tudta, hogy ez most fontos. Elijah annyira büszke lesz rá azért, mert képes volt uralkodni magán!
• Az alkuból. Azt mondta, hogy a segítségemet szeretné. Előnyös lenne. De nem tehettem. Anya miatt. Ő... és apa. Csak nem – Prue próbált fókuszálni, de most az egyszer olyan nehezen ment. Érezte, hogy a szemei könnyesek lesznek. Nem akarta ezt a beszélgetést. Kol viszont megérdemelte, hogy tudja. Mindenki másnak levelet írt. Még a gyerekeinek is, akiket éppen csak visszakapott.
• Életben maradnak. Értem. Nem fogadtad el – Kol hallotta a szavakat amiket mondott mégis mintha távolról szólt volna. A vészharangok megszólaltak a fejében. Főleg amikor látta Prue könnyeit.

- Próbáltam a közös ellenségre fókuszálni a kérdést és felvettetem, hogy Mordrednek mindenki érdekében el kell tűnnie. Végleg. Ő pedig egyetértett velem. Ekkor jöttem rá, hogy nem csak nekem kell az ő segítsége. Azért keresett meg, mert az ereje még nem tért vissza teljesen. És bár ezzel biztos Mordred is így van, akkor is jobb és egyszerűbb ezt ketten megoldani.

• Megegyeztél vele – mormolta Kol. Valójában nem is volt olyan meglepő. - Mit kért cserébe?
• Azt mondtam neki, hogy én nem akarom bántani a szüleimet. Ő pedig szkeptikus volt. Viszont felajánlottam, hogy miután Mordred kikerült a képből, akkor megegyezhetünk valamiben. Ami mindenki számára előnyös. Ő pedig elfogadta.
• Később lesz kérdés, hogy mi az ár. Húzós, de megvalósítható. A legjobbat hoztad ki belőle – húzta közelebb magához Prue-t és lassan kiengedte a levegőt, amiről nem is tudta, hogy bent tartotta. Minden rendben van. Végül is nem volt olyan meglepő, hogy a nő megegyezett Silasszal. És nyilván azért nem mondta el, mert nem tudta hogyan is reagálna erre mindenki.
• Igen, én is így gondoltam – dőlt bele az ős ölelésébe a nő. Ám ez még nem volt minden. - Azt mondta, hogy azok a varázslatok amiket tanítani fog olyan helyen kell tanulni ahol a mágia szabad. Nem sötét, vagy világos. Itthon, Mystic Falls-ban – Furcsa volt ez a szó de tetszett neki. - Esther varázslata túlságosan befolyásol mindent. Itt nem készülhetek fel.
• Hová kell mennünk? - kérdezte Kol magától érthetőnek vélve, hogy a nővel megy. Közben meleg érzés indult útjára a mellkasa tájékáról arra gondolva, hogy ez a hely a közös otthonuk. Itt van a családjuk, a gyerekeik, furcsa volt erre gondolni, de végre ez valamiért meg is nyugtatta. Minden ide ős összeköti őket.
• Vigyáznod kell a fiúkra. Tudom, hogy nem kerültetek még közel egymáshoz. Sikerülni fog. Tudom. Ti vagytok nekem a legfontosabbak. Mindig is azok voltatok és lesztek – suttogta és érezte, hogy pár kósza könnycsepp az útjára indult. Olyan nehéz ez az egész. De megegyezett Silas-szal. Kol szemeiben az érzelmek nagyon gyorsan váltották egymást. Az ösztönös menekülési kényszerrel fűszerezett pánik, a remény, a szeretet, végül a félelem mikor rájött, hogy Prue egyedül szeretne menni.
• Sajnálom, annyira nagyon sajnálom – súgta Prue és mielőtt Kol bármit tehetett volna a fején lévő kezek valamilyen varázslatot használtak. A szemei egyre nehezebbek lettek. Reagálni sem tudott. Az utolsó dolog amit érzett Prue ajka volt a sajátján. Aztán minden elsötétült.

Prue gépies mozdulatokkal helyezte kényelmes helyzetbe Kol-t és takarta be őt. Aztán az íróasztal fiókban lévő leveleket jól látható helyen az asztalra tette. Egy kis utazó táskát vett elő, amit előkészített. Elfújta a zsálya gyertyákat – amiket szerencsére még akkor meggyújtott amikor beléptek ide - és lassan elindult a bejárati ajtó felé. Nem látott sehol senkit. Aztán...

• Kicsit késő van már a sétához nem gondolod? - kérdezte Lance, aki lépcső alján ücsörgött. Lio mellette a korlátnak támaszkodott és láthatóan mindketten rá várták. Fekete hajú barátja nyilván valamilyen varázslatot használt, hogy ne vegye őket észre.
• Honnan tudtátok? - kérdezte, mert a lopott pillantások ellenére azt hitte átverheti őket. Hülyeség volt, hiszen annyira jól ismerték.
• Mit? - érdeklődte Lance olyan hangsúllyal ejtve a szót, mintha a nő a lelkébe gázolt volna. Mert így volt.
• Hogy el fogok menni. El kell mennem – fűzte hozzá határozottan Prue.

• Annyira tudtam, hogy valami ilyesmit fogsz mondani – jelentette ki Lio keserűen.
• Csalhatatlan ösztönöm van a hülyeségre és amit most tenni készülsz az egyértelműen kimerítette ezt – tette hozzá a szőke hajú férfi mogorván. Lióval tanakodtak rajta, hogy mire is készül Prue. Mert tudták, hogy semmi sem egyszerű amíg Mordred is a képben van. De nem akarták elhinni, hogy a nő elmenne. Nélkülük. Itthagyva mindent és mindenkit.

• Ez az egyetlen megoldás. Megkérlek titeket, hogy vigyázzatok arra, ami nekem a legértékesebb. Hiszek abban, hogy képesek lesztek rá, mert nekem is sokszor segítettek.
• Mit ér, ha minket megmentesz, de magadat nem? – tárta szét a kezét Lio.
• Ismersz és tudod, hogy az élet már csak ilyen. Ti vagytok a legjobb barátaim és lesztek. Mindig. Ez nem a búcsú, csak a közös utunk és kalandjaink vége – mondta Prue egy meg-megremegő mosoly kíséretében. Majd mielőtt Lance és Lio bármit tehettek volna őket is elaltatta.

• A búcsúzás mindig nehéz – szólalt meg a ház előtt álló Silas, aki látszólag az éjszakai égboltot figyelte.
• Kösz, hogy mondod – gúnyoldót Prue, majd sarkon fordult és a nagyapjával együtt beleveszett a ködbe. Feladata volt, amit már így is túl sokáig halogatott. Silas segítségével legyőzni Mordredet.

Utána...

Megtartja a Silas-szal kötött alku rá eső részét, bármi legyen is az.

Mert ez volt az egyetlen lehetőség.

Damon-t napok óta zavarta valami, de nem igazán tudta szavakba foglalni az érzést. Éppen bourbon-t töltött magának és a vele lévő Stefan-t is nagylelkűen megkínálta volna, amikor a szeme sarkából észrevett valamit. Vagyis inkább valakit.

• Te meg ki a franc vagy? És miért követsz minket? - csattant fel és gondolatban végigfutott pár varázslaton, amivel megvédheti magát és a testvérét. Egyáltalán hogy jutott be a házba? Stefan meg miért néz úgy mint, aki sokkot kapott? Tett valamit vele az idegen?
• Eddig is itt voltam – jött a válasz mintha az teljesen magától érthető lenne.
• Azt hiszed nem vettem volna észre, ha valaki figyel?! - húzta össze a szemét Damon mérgesen.
• Damon... - ejtette ki a nevét testvére még mindig az idegent bámulva.
• Igen. Pontosan erről van szó – válaszolta az idegen és mintha a szája sarka megrándult volna egy elfojtott mosolytól.
• Damon...
• Na ide figyelj... - kezdte az idősebb testvér fenyegtően. Nem is igazán tudta, hogy miért is nem támadta még meg az illetőt.
• Damon...
• Tisztára olyan vagy mint Avallena – jegyezte meg kedvesen a szőke hajú férfi.
• Damon...
• Honnan ismered az anyámat?! - kiabált most már Damon. Csodálkozott is, hogy Ric, Rose, Elena, Lexi és Sarah még nem csődültek mind köréjük.
• Damon... - ismételte továbbra is a nevét Stefan.
• Mi van már Stefan?! - mordult rá öccsére, akinél hallhatóan beakadt a lemez.
• A testvéred éppen azt akarja mondani, hogy azért ismerem anyátokat, mert a testvérem – mosolyodott el végre a férfi, kék szemében pedig láthatóan vidám szikrák lobbantak. 
  
  
  
  
   
  Vége az első évadnak!

Életjel

Sziasztok!
Tudom, tudom. Szinte ezer évnek tűnik azaz idő, amikor utoljára új fejezetet, vagy egyáltalán valamilyen bejegyzést hoztam. Elismerem, hogy nem volt fair veletek szemben, hogy nem jelentkeztem és most sem ígérhetek túl sok mindent. Ugyanis belecsöppentem a munka világába és nem nagyon van időm írni, főleg mert a gépen is elromlott és az egy ami maradt nem az enyém. Sajnos tényleg nem ígérhetek semmit a történettel kapcsolatban, viszont továbbra is kérném megértéseteket.
Még egyszer nagyon sajnálom és remélem nem haragszotok rám nagyon.
Puszi,
Valentine

XXXI. fejezet

Sziasztok!
Ez az évad utolsó előtti fejezete és - remélhetőleg - két hét múlva jön az utolsó rész :)
Kellemes olvasást :)
Puszi 
Valentine


 
Ellenségem ellensége a barátom? 

 

„Két ember, akinek közös célja van, sok mindent elérhet. Két ember, akinek közös az ellensége, még többet.” Egyszer volt, hol nem volt c. film

Prue először a felháborodástól megszólalni sem tudott. Nem sokan mertek volna ilyen áthelyező varázslatot alkalmazni a tudta és a beleegyezése nélkül, de úgy látszik a családtagjai körében ez lett a legújabb módi. Nagyon remélte, hogy az anyja vagy más nem fog erre vetemedni.

- Kérlek, foglalj helyett – rántott ki bosszús gondolatai közül Silas hangja. A férfi maga már kényelmesen nekilátott az előtte lévő ételeknek.

- Versailles? – állapította meg Prue egy rövid szemlét követően, majd lassan és némileg vonakodva leült. Az, hogy a másik nem akarta megölni pozitív volt, már csak az a kérdés, hogy ez az állapot tartós lesz vagy sem.

- Tetszik a kert – mosolygott rá Silas.

- Na persze – horkantott fel a nő cseppet sem nőiesen és miután megállapított, hogy az ételek nem mérgezőek, ő is neki látott a kései vacsorának. Mindenesetre úgy vélte Silas csinált valamit a palotával, mert jelen pillanatban csak ők ketten tartózkodtak itt. Felvágós, gondolta Prue. Az, hogy férfi akarata ellenére hozta el őt ide erősen negatívum volt, viszont talán elnézhető neki, mert megmentette Mordredtől. Talán.

- Melyik nevedet szereted jobban? – érdeklődte Silas. Láthatóan valóban kíváncsi volt a válaszra, a nő meg úgy vélte ennyit igazán megengedhet.

- Amelyik hatásosabb – vágta rá kapásból. Ami tényleg igaz volt. Ha mást nem is a neve olyan volt a természetfeletti világban – a családja legtöbb személyével egyetemben – ami az ismertség és hírhedtség olyan fokát érte el, amit nem sokat tudhattak magukénak. Valószínűleg az ősi vámpíroktól sem féltek, sőt rettegtek annyira, mint tőlük. Ezt prezentálja a boszorkányok tömeges eltűnése is.

- A hírneved már megelőzött – mosolyodott el Silas láthatóan nagyon elégedett volt unokája eddigi tevékenységeivel. Prue nem hatódott meg a dicsérettől, mert az teljesen egyértelmű volt, hogy a férfi annak szánta.

- Te beszélsz? – kérdezte Prue ironikusan, mert ezen a téren beszélgetőtársának sem kell éppenséggel a szomszédba mennie, sőt a nő – mindenki piszkálódása ellenére – úgy vélte Silas sokkal rosszabb, mint ő. Elvégre nem véletlenül félnek tőle annyian, nemde?

- Igyekszik az ember – nevetett fel a férfi, mintha unokája poénnak szánta volna a megjegyzést. Prue-t zavarta némileg a másik látható vidámsága, de úgy vélte jobban jár, ha inkább ezt az oldalát ismeri, minthogy azzal találkozzon, amelyik nem éppen „családbarát”. - Lenyűgöző, hogy képes voltál Merlint Camelotba küldeni – fűzte tovább mondandóját Silas. Egyértelmű volt, hogy rendkívül szórakoztatják őt a történtek.

- Igyekszik az ember – ismételte meg a másik mondatát Prue élesen. A legkevésbé sem akarta az apjáról beszélni, viszont az már inkább érdekelte volna, hogy Silas honnan tud Camelotról vagy – és mivel nem volt teljesen ostoba – tudni akarta milyen módszert alkalmazott, hogy időben érkezett a megmentésére.

- Teát? – kínálta a vacsora végén, mint egy jól nevelt házigazda, majdhogynem Elijah-ra hajazó udvariassággal, ehhez hozzá járult az ing-öltöny kombó, de Prue szerinte Silas mégsem volt teljesen olyan, mint az ős.

- Te készítetted? – kérdezte és egy karlendítéssel belefoglalta az asztal immár megfogyatkozott tartalmát is. Mert hát Silas csak nem azzal töltötte a felébredése utáni közvetlen időt, hogy főzőműsorokat nézett vagy beiratkozott egy tanfolyamra. Bár ki tudja?

- Nem, Percival – felelte a másik készségesen.

- Tényleg? Szóval veled állt össze – vonta össze a szemöldökét Prue. Hirtelen egészen kezdte megkérdőjelezni Percy józan ítélőképességét. Igaz, ami igaz. Soha sem volt teljesen normális, na de Silas?

- Ez egy hasznos szövetség – szögezte le Silas.

- Attól én még váltanék pár szót a „szövetségeseddel” – vetette fel Prue negédesen.

- Talán a következő alkalommal – válaszolta a férfi hasonló hangon, aki minden volt csak ostoba nem és megsejthette, hogy mi is történne ezen találkozó keretei belül.

- Miből gondolod, hogy lesz következő alkalom? – húzta fel a szemöldökét Prue kíváncsian.

- Le akarod győzni Mordredet, mert amíg szabad veszélyezteti a számodra fontos személyek életét, ezért biztos vagyok benne, hogy kölcsönösen segíthetjük egymást – szögezte le Silas.

- Most a magad oldalára akarsz állítani? – hitetlenkedett Prue. Valamiért ez a lehetőség eddig meg sem fordult a fejében. Mármint, egy kicsikét – talán – reménykedett abban, hogy Silas nem kezd eszeveszett tombolásba, de az, hogy felajánlta a segítségét egyszerűen fogalmazva is felfoghatatlan volt. Arról nem is beszélve, hogy vajon ezt csak úgy családi szolidaritásból tenné? Teljesen kizárt. Biztos neki is van valami hátsó szándéka és ameddig erről nem tud meg bővebben nem fogadhatja el a felvetést. Ami tényleg nagyon csodálatos lett volna, viszont volt egy olyan sejtése, hogy nagyapja nem fogja elaprózni a maga kérését. Nehéz az élet…

- Miért? Vannak oldalak? – érdeklődte Silas az asztalra könyökölve.

- Az elterelés nálam nem opció. Beszélj nyíltan vagy sehogy – jegyezte meg a nő meglehetősen csípős hangnemben. Szerencséjére a férfi nem vette magára – nyilván nagyobb önuralma volt, mint neki vagy a több, mint kétezer éves alvás tette azzá -, ezzel együtt azt sem látszott, hogy közölni akarná a szándékait.

- A te figyelmedet semmi sem kerüli el. Azt akarom, hogy segíts nekem. – Prue számára egyértelmű volt, hogy Silas azért hízeleg neki, mert tényleg akarja a segítségét. Vagy ott volt annak a lehetősége – és a nő szerint ez sokkal valószínűbb volt – kíváncsi a képességeire és így akarja azokat teljesen felmérni. Ez persze két lehetőséget is felvetett.

Elsőnek azt, hogy ha a tervei mögött van valami ravasz titok, akkor teljesen kiismeri a harci stílusát, az erejét. Így aztán amikor egymással kerülnek szembe kamatoztatni tudja majd ezen tudást. Prue szerint ez valóságosabb elképzelés volt.

Második lehetőségnek viszont egyszerűen csak tényleg kíváncsi a képességeire és komolyan csak segíteni akar. Ez meglehetősen abszurd elképzelésnek tűnt. És egyszerűen nem zárhatta ki egyiket sem teljesen!

- Miért? – érdeklődte végül Prue kissé feszülten figyelve a másikat, hátha az elárulja magát és így megtudja állapítani, hogy melyik lehetőség is áll fenn. Persze Silas sem most jött le a falvédőről és – a szórakozott csillogást eltekintve – kifürkészhetetlen volt a pillantása.

- Talán gyenge vagyok és esendő – vetette fel a férfi egykedvűen. Aha, persze. Ő pedig szőke. Mert még ha el is hitte volna ezt a viccnek is rossz felvetést tudta, hogy a másik hazudik. Hogy-hogyan? Egyszerűen, mert még ha a feltámadásakor némileg legyengült állapotban volt is, akkor is hatalmas mértékkel erősebb volt majdnem mindenkinél.

- Jó vicc. Egyébként, ha könyörületességemre bízod magad, mert akkor rossz helyen kopogtatsz, nem éppen a kedvességemről vagyok híres – közölte Prue gúnyosan.

- Néha azt kell tennünk, ami a leghelyesebb, hogy megvédjük azokat, akiket a legjobban szeretünk – Siles ezt olyan természetességgel mondta, mintha saját tapasztalatból beszélne, de ez persze képtelenség. Ugye?

- Kézben tartom a dolgokat – sziszegte a nő, mert úgy vélte ez egy burkolt célzás volt arra, hogy használni kéne az Excaliburt, de köszönte szépen jól megvolt nélküle is.

- Valóban? – vetett rá egy sajnálkozóan szórakozott pillantást Silas. Prue az egyik legrondább pillantásával felelt ezért, de a férfi láthatóan immunis volt rá, ezért aztán eltöprengett rajta, hogy kiszúrja a másik szemeit. Aztán mégsem tette meg… nos erre nagyon jó indoka volt. Bármennyire fájt is bevallani Silas, azért még mindig Silas volt.

- A fontossági sorrended nyilvánvaló. Mordred már meg is támadott téged általuk, és nem lesz tekintettel az állapotodra – intett egyet a hasa felé a férfi. Prue maga is tisztában volt ezzel. Mármint Mordred – ha jól vette ki rövid, de annál idegesítőbb beszélgetésükből, valamint az azok előtt történtekből – először nem őt fogja célba venni és a végére tartogatja, hogy neki minél jobban fájjon. A mocsok!

- Tételezzük fel, hogy meggondolom az ajánlatodat… Mit vársz cserébe? – kérdezte és érdeklődve várta a választ.

- Kissé sértő, hogy ilyesmit feltételezel nem? Az unokám vagy – nézett rá tetettet felháborodással a másik. Prue egyszerűen nem tudta komolyan venni azzal a továbbra is vidám csillogással a szemében. Mint egy rossz gyerek. Csakhogy ez a gyerek meglehetősen erős volt és a kezében volt minden ütőkártya.

- Nem akarok a korodra hivatkozni, de más mondtam, hogy a nyíltságot jobban preferálom – mondta Prue gunyorosan.

- Viszont kíváncsi is vagy arra, amit mondani akarok, mert különben már elmentél volna innen – jelentette ki Silas komolyan. Prue ingerültségében a fogát csikorgatta, mert a másiknak sikerült beletenyerelni a közepébe.

- Szóval, mint tudod akaratom ellenére a családi körülményeim áldozata lettem – jegyezte meg Silas elmerengve. Túlságosan is tisztán élt az emlékezetében az a nap, amikor a tulajdon gyerekei, a mennye és ráadásnak még élete szerelme is ellene fordult. A fájdalom, a két ezer éves szenvedés semmi volt ahhoz képest, hogy a hozzá legközelebb állok ilyen gyalázatos módon árulták őt el.

- Örökletes, tökély! – morogta Prue szarkasztikusa. Nagyapja nagyon jól tudta, hogy a nő arra céloz, amikor Arthur meghalt – álomba merült részletkérdés - Mordred miatt, később a gyermekei elvesztése után Morgananak hála álomba merült, valamint a Merlin által tett Cameloti közjáték.

- Tisztában vagyok azzal, hogy Merlin és közted nézetletérés bontakozott ki – jegyezte meg végül talán kissé óvatosan Silas. Ő nem akart önmaga és jelen lévő unokája legnagyobb ellensége lenni.

- A stratégiádat komolyan a Percy által hallott pletykákra alapoztad? Már nem azért, de ez nem logikus – mondta Prue és szemrehányó pillantásából egyértelmű volt, hogy nem örül a célzásnak. Nagyon nem.

- Annak ellenére sem, hogy van igazságalapja? – döntött félre a fejét Silas, majdhogynem megértően. Ismerte a fiát – annak ellenére, amit vele tett vagy pont azért – számára az igazság és a jogos büntetés nagyon fontos. Talán túlságosan is.

- Az nem számít – rázta meg a fejét Prue. Mert lehet, hogy Merlin olyan, amilyen, de véleménye szerint ehhez a témához nem a nagyapja a legjobb partner, mert valószínűleg még nála is jobban utálja őt.

- Saját magam láttam, hogyan veszekedtél vele miután téged és a párodat jogtalanul Camelotba zárt – jegyezte ki Silas olyan természetes könnyedséggel, amit csak nagyon kevesek tudhatnak magukénak és még kevesebbek használják Prue-val szemben. A nő megrándult egykori otthona nevénél, valamint Kol titulusánál is. Ezt meg honnan a pokolból tudja? Figyelte minket? Ő küldte Percy-t? Mi a célja? És mégis hogy volt képes ilyesmire? Bár meg kell hagyni biztos van egy-két trükk a tarsolyában. Ami azért őt is érdekelte volna…

- A veszekedés és a nézeteltérés egy dolog – felelte Prue szenvtelenül.

- Mondjuk úgy, hogy régen velem szemben is volt egy nézeteltérésük – mormolta Silas ismételten elmerengő tekintettel.

- Túl sok mindent engedtél magadnak – vetette fel Prue, ugyanis ő mindig is ebben a tudatban volt, amikor ezt a történetet hallotta. De vajon tényleg ez az igazság, bizonytalanodott el egy rövid időre, majd gyorsan magára parancsolt, mert igazán nem engedheti meg magának hogy ezt a kérdést itt és most elemezze ki. Később talán visszatér rá, de semmiképpen nem most.

- Lehet, de hát mit kellett volna tennem? Pocsékoltam volna el a hatalmat, amit kaptam? – tárta szét a karját Silas és egy kicsit értetlennek tűnt.

- Nem, ésszerűen kellett volna viselkedned. Mert még mi sem engedhetünk vagy tehetünk meg akármit – most Prue mélázott el, mert ha ő így tett volna, akkor valamilyen úton-módon visszahozza Arthur-t, de persze ez nem volt lehetséges.

- Vannak helyzetek mikor az érzelmek legyőzik az ésszerűséget – merengett el nem minden célzás nélkül Silas.

- Rendben, mondjuk, de tényleg csak mondjuk. hogy a körülmények áldozata vagy. Mit akarsz tőlem? – faggatózott Prue.

- Segítek neked, felkészítelek – biztosította őt a férfi.

- Mint már mondtam nagylelkűséged határtalan, de mit kérsz cserébe – Igaz, hogy maga az ajánlat tényleg érdekelte, de nem minden áron és továbbra is kételkedett abban, hogy Silas csak úgy segítene neki.

- Olyan varázslatok tanítok neked, amiket eddig rajtam kívül senki sem tudott használni. Tehát segítek neked legyőzni Mordredet, cserébe ugyan ezt várom tőled Merlin és Morgana esetében – mondta Silas és az arcán egy olyan kegyetlen mosoly terült szét, amitől még Prue-t is kirázta a hideg.

- Hülye vagyok – dörzsölte meg az arcát Prue gondterhelten. Silas ajánlata túlságosan is kecsegtető volt, viszont, mint ahogy azt sejtette is, az ára túlontúl magas. Végül miután a beszélgetésük megszakadt a férfi nagylelkűen visszaküldte őt Mystic Fallsba és volt olyan kedves, hogy a Salvatore panzió elé tegye meg ezt.

- Anya! – kiáltott fel Stefan, amit a nevezett személy besétált a házba. Egyéből körülvették őt a többiek, ami más esetben talán kicsit idegesítette volna, ellenben most csak örülni tudott neki. Szája sarkában halvány mosollyal, hagyta, hogy Lio sérülések után kutatva végigtapogassa, közben hallgatta Lance idegbeteg módjára neki szegezett kérdéseit, figyelte Elijah csöndes kíváncsiságát, Stefan nyilvánvaló aggódását, Lexi nyugtalanságát, Damon zavarát, Elena megkönnyebbülését, Sarah szokásos mértéknél is zavaróbb sürgölődését, Rose érdeklődőt tekintetét, Ric frusztráltságát, valamint Kol dühét. Ez mind annyira kedves volt számára, ismerős és megnyugtató. Azonban szüleit meglátva eszébe jutott Silas és hirtelen minden jókedve elszállt, hogy csak idegességet hagyjon maga után.

- Elég! – kiáltott fel ezért ingerülten és levágta magát a kanapéra. – Rendben vagyok! Felfogtátok? Helyes! – szigorúan végighordozta a tekintetét az őt figyelőkön és nagyon remélte, hogy nem akarják tovább körülzsongani vagy legalább Merlin eltűnik, mert őt látva még a nemrég összeszedett nyugalma is elszállt. Felrémlett neki Silas ajánlata és ha nem csinált volna teljesen idiótát magából lefejelt volna valamit, lehetőség szerint többször is. Amiből a körülötte lévők levonhatták volna azt a következtetést, hogy valami súlyos problémája van mentális szinten.

- Sarah hoznál a lányomnak valamit enni? – parancsolt a nőre Morgana, mert annak ellenére, hogy kérdés formáját öltötte magára nagyon is határozott utasítás volt.

- Azonnal úrnőm – húzta ki magát Sarah és buzgón megindult.

- Már ettem – intette le Prue a lelkesen robogó lányt.

- Mi? Silas tényleg csak azért vitte el magával, mert szeretett volna meghívni egy könnyed evéssel összekötött dumálásra? – kérdezte Damon szarkasztikusa és végre valahára - akarata ellenére - megnyugodott. Az édesanyja itt van velük és semmi baja. Igaz, hogy reggel volt mire megérkezett és ő túl volt egy idegtépő vacsorán, egy rémálommal teli estén és egy feszült csendben telt reggelin. És hívatlan vendégeik továbbra is náluk tanyáztak, amivel kapcsolatban nagyon remélte, hogy nem terveztek semmit hosszútávra és nemsokára ismét elmennek.

- Így is mondhatjuk – rántott meg a vállát Prue egykedvűen.

- Mit akart? – szegezte neki a kérdést Kol türelmetlen.

- Tett egy vissza nem térő ajánlatot arra vonatkozóan, hogy segít legyőzni Mordredet – ismerte el a kérdezett vonakodva.

- Nagylelkű, mit kért cserébe? – kérdezte Merlin és olyan átható tekintettel figyelte lányát, hogy az arra következtet a másik tudja, vagy legalábbis sejti a választ.

- Kettőt találhatsz – fintorgott rá Prue.

- Elfogadtad? – kérdezte Ric idegesen.

- Abszurdak voltak a feltételei – legyintette a nő könnyedén.

- Neked agyadra ment a terhesség! Miért tetted ezt?! – kiáltott rá Kol. Ami már elve probléma lett volna, hát még mikor közvetlenül az arcába vágja a szavakat. Akik most tudták meg a dolgot a megdöbbenéstől pislogni is képtelenek voltak, a beavatottak is hasonló reakciót produkáltak, mert nem hitték el, hogy valóban Kol hozta fel ezt a témát. Bár az, hogy egy veszekedés kellős közepén derül ki már nem volt olyan meglepő...

- Szóval így gondolod? – kérdezte Prue veszélyesen halkan és kedvesen. A többiek tudták, hogy ez csapda és az ős jobban teszi, ha megtartja a véleményét, ám úgy látszik a kérdező nem vette észre a veszélyt, vagy túlságosan is önhitt volt ahhoz, hogy úgy vélje ne tudná elhárítani a megfelelő időben.

- Mi mást hihetnék – tárta szét a karját Kol mérgesen. Prue szemének villanására – Kol kivételével – mindenki megfontolta a menekülés lehetőségét. De végül nagy bátorságról tanúbizonyságát téve kitartottak. A szobában lévők közül egyikük sem hitte volna, hogy idáig jut a kapcsolatuk és hogy közben nem ölik meg egymást.

- Nem tudhatott, hiszen egyik alkalommal sem voltál vele – vágta rá Damon, mikor végre valahára meg tudott szólalni. Láthatóan cseppet sem izgatta a tény, hogy lesz egyik másik testvére. Inkább az édesanyjával értett egyet. Bízott benne és nem kételkedett abban, hogy jó oka volt a visszautasításra. Kol és Prue farkas szemet néztek egymással. A nő látta, hogy idősebb fiúk felszólalására több érzelem fut át az ős szemein. Harag, megbánás, bűntudat, de olyan gyors volt az egész, hogy Prue úgy vélte csak képzelődik. Kol mérgesen fújtatott, végül sértetten távozott és olyan szinten bevágta maga után az ajtót, hogy az egész ház beleremegett.

Prue szemeit lehunyva töprengett az előbb történteken, amikor Merlin alkalmasnak találta az időt a megszólalásra. Persze alkalmatlanabb pillanatot aligha találhatott volna, de ő már csak ilyen volt.

- Azt hiszem hálával tartozom neked – tekintett lányára komolyan. Nagy szerencséjére azonban nem próbálta megközelíteni. Ezzel is bebizonyítva, hogy azért mindennek ellenére nem teljesen ostoba.

- Ne tedd – rázta meg a fejét Prue határozottan. Ebben a pillanatban Merlin hálája volt az egyik legeslegutolsó dolog, ami érdekelte. Sőt jobban örült volna, ha a férfi nem emeli jelenlétével a mai nap feszültségét és lehetőleg távol tartja magát tőle, sőt minden szerettétől. Úgy egy kontinensnyi távolság talán elég lett volna. Talán.

- Miért ne tenném? Olyan döntést hoztál, ami a köztünk lévő különbségek ellenére nagylelkű volt – szögezte le méltóságteljesen.

- Jobb az ismerős rossz, mint az ismeretlen – motyogta a nő. Amit a Silas felvetése utáni döbbenetben nagyon sokszor ismételt el magában. Na jó, talán ez lett a legújabb mantarája...

- Miről beszéltek? – értetlenkedett Stefan. És nem ő volt az egyetlen, aki így volt ezzel. A társaság fel nem tudta, hogy miről van szó, a másik pedig, akik sejteni vélték komoran néztek Merlinre és magukban Silas-t és az egész helyzetet átkozták.

- Az árról – válaszolta Morgana unottan.

- Minket is beavatsz abba, hogy mi volt az? – kérdezte Elijah a maga udvarias stílusában.

- A feje – biccentett Merlin felé Prue. Merlin és Morgana kivételével mind felhördültek.

- Komolyan?! – kiáltották fel, mert ez tényleg olyan ténynek számított, ami nemhogy mélységesen megdöbbentette őket, hanem teljesen kiakasztotta.

- Ezért mondtam, hogy nem lehetek elég hálás azért, mert visszautasítottad – ismételte magát Merlin.

- A félreértések elkerülése érdekében nem miattad tettem – fordult édesanyja felé Prue, mert nem tudta, hogy mi történt volna a nővel, ha az apja meghal. Annak ellenére, hogy azok ketten ki nem állhatták egymást talán élni sem tudtak volna egymás nélkül.

Morgana halványan és tőle szokatlan módon szomorúan elmosolyodott. Nagyon is értette a lánya indokait és ő maga is osztotta Merlin érzéseit a témát illetően. Mindketten sejtették, hogy ez is előfordulhat majd, ami bizonyította, hogy Silas még a vártnál is mérgesebb rájuk. Ez persze egyáltalán nem volt meglepő.

- Értem, mégis értékelem a döntésed – mondta Merlin fejet hajtva és végre – sokak megkönnyebbülésére - távozott. Morgana sejtette, hogy ismét Avalonba megy elmélkedni, de inkább nem mondott semmit. Ha férjének szüksége van erre, akkor legyen. Ő viszont a maga részéről szeretett volna kicsivel több időt tölteni Mystic Fallsban.

- Tedd azt – vont vállat Prue és az immár felújított konyhába ment, mert mégis megéhezett. Elhárította Sarah és Rose udvarias segítségnyújtását, Lio borús jóslatait és kikerült Lance éles pillantása elől. Szőke barátja ugyanis úgy vélte, hogy legjobb barátnője nem mindent osztott meg velük. Ami kissé sértő is lett volna, ha nem aggasztó annyira ez az egész.

Prue a hűtött kinyitva szemöldökét felvonva látta, hogy Rose tényleg nem aprózza el a fiai ellátását és felügyeletét. Ugyanis mindenféle fajtájú és mennyiségű élet megtalálható volt a hűtőben. Végül találomra kiválasztott párat és éppen nekilátott, amikor Damon belépet a konyhába. Idősebb fia töltött magának egy pohár bourbon-t és helyet foglalt vele szemben. Prue-nak egyből az a nap jutott eszébe, amikor Damon korábban az egyik reggel felébresztette őt, pont, amikor Kol és ő olyan sok év után ismét együtt aludtak. Megosztotta volna ezt a másikkal is, de inkább nem tette. Ugyanis sejtette, hogy Damon ezt nem találna annyira szórakoztatónak, mint ő. Még ő evett fia végig a poharában egyre jobban fogyó whisky-t iszogatta, hogy amikor a koszos tányérjait a mosogatóba helyezi alig hallhatóan megszólaljon és Prue a mondandóját hallva megdermedjen a reménytől, a csodálkozástól és a boldogságtól.

- Nem zavar, ha maradsz – mormolta Damon.

- Ilyen kedves invitálást is régen hallottam – fordult meg mosolyogva a nő és valóban így gondolta. Erre egyáltalán nem számított és hirtelen ismét megnyugodott, ugyanakkor a torkát fojtogatni kezdte a meghatottság. A terhesség teljesen összezavarta az ő kiegyensúlyozott érzelmi állapotát!

- Kedveset? Lehet. Őszintőbbet? Aligha – közölte idősebb fia jelentőségteljesen. Prue továbbra is mosolyogva Damon elé sétált.

- Sajnálom, ami történt – simította kezét fia arcára és ellágyult pillantással figyelte ahogy a kék szemek máskor szarkasztikus csillogása felenged és kedvessé válik.

- Nem a te hibád, ezek a dolgok mindig megtalálnak minket. Ilyen pechesek vagyunk – vonta meg a vállát Damon majdhogynem bátorítóan.

- Nekem mondod? – kérdezet vissza Prue cinikusan.

- Holnap eljössz velem a Grillbe? – kérdezte Damon olyan „Nekem aztán teljesen mindegy” hangon, ami még a saját füle számára is erőltetettnek tűnt. - Persze most nem ihatsz semmi olyat, amiben alkoholos van, legalábbis nem túl sokat, de ettől függetlenül szórakoztató lenne – fűzte hozzá, mert hirtelen eszébe jutott a nő terhessége, ami kissé zavarba is hozta.

- Nem kell kifogásokat vagy meggyőző érveket keresned, ha velem szeretnél tölteni egy kis időt. A fiam vagy – mondta Prue szelíden. Bár magában felkuncogott azon, hogy Damon, aki egyértelműen minden helyzetet le tudott reagálni a maga cinikusa stílusában most a szavakat keresi.

- Tudom, mert mindannak ellenére, hogy nem számítottál rám vagy Stefan-ra megtartottál minket – motyogta Damon alig hallhatóan. Prue két keze közé fogta az arcát és mélyen idősebb fia szemébe nézett.

- Damon, se te sem Stefan nem voltatok számomra teher. Szerettelek, szeretlek titeket és foglak mindig – közölte halálosan komolyan. Damon óvatosan bólintott, mint aki maga sem hiszi el, hogy végre kibékültek és az anyja számára mindig is számított a sorsa. Viszont tudta, hogy a régen és a nemrég történtek mind-mind alátámasztják a nő állítását.

- Anyu, sajnálom, hogy… - mormolta tétován, majd tétován magához szorította az édesanyját, akinek ismerősen kedves karjai köré fonódtak és biztonságot, valamint támogatás nyújtottak.

- Semmi baj – suttogta Prue és kissé szorosabban ölelte idősebb gyermekét, aki annyi év után visszaölelt őt, valamint ismét az anyjának nevezte. Az, hogy pár pillanatra könnyes lett a szeme a terhesség számlájára írta.
Végül kora este felé úgy döntött, hogy fia nagylelkű ajánlata ellenére hazamegy. Damon és Stefan – akikkel a nap jó részét töltötte - hazakísérték őt. És a nő örült, amikor idősebb gyermeke semmilyen átlátszó vagy kevésbé átlátszó kifogást nem hozott fel, egyszerűen csak elsétáltak vele.

- Anya, akkor holnap reggel várunk – mosolygott rá Stefan boldogan. Ő úgy érezte az élete végre teljesen helyreállt. Igaz, hogy az igazi apjával nem került közelebbi kapcsolatban, valamint továbbra is felettük lebegett Mordred és Silas sötét árnya úgy érezte, hogy ez után már sikerülni fog nekik megoldani a helyzetet. Elvégre az édesanyjuk velük volt!

- Stefan, ezt a mondatott az elmúlt órában most közölted vagy ezredszerre. Kissé unom – dünnyögte Damon.

- Ezt most úgy mondod, mintha nem te lettél volna az értelmi szerző – ugratta bátyját Stefan.

- Mégis te vagy az, aki ismételgeti, mint egy megakadt lemez – vágott vissza Damon.

- Fiúk, ott leszek holnap – válaszolta meg Prue ismételten a kérdést. Majd figyelte, ahogy gyermekei egymást piszkálva visszafelé indulnak. – Damon? – szólította meg idősebb fiát. Stefan mosolyogva folytatta tovább az útját, még a nevezett megtorpanva visszafordult.

- Te mit tettél volna a helyemben? – szegezte Damonnek a kérdést célzott a Silasszal folytatott beszélgetésére, akit az akaratos faggatózás ellenére is csak címszavakban írt körül.

- Alkudoztam volna és kikövetelek valami ésszerűbbet – válaszolta Damon teljesen magától érthetően megérte miről van szó. – Miért?

- Csak kíváncsi voltam a véleményedre – legyintett Prue. Idősebb gyermeke összevont szemöldökkel meredt rá, mert egy pillanatra úgy vélte, hogy több is van a kérdés mögött. – Menj Stefan után, nehogy a mókusok elragadják – mondta a nő. Damon meg nem firtatta tovább a kérdést, hanem szem forgatva beérte testvérét. A ház előtt maradt Prue a bejárati ajtónak dőlt és szinte némán maga elé súgott egy mondatott:

- Én is azt tettem, bár, hogy ésszerű volt-e vagy sem az kérdéses…

XXX. fejezet

Miért mindig mi halunk meg?

„Azon törtem a fejem, miért van az, hogy akadnak emberek, akik a megpróbáltatásoktól keserűvé és megtörtté válnak, mások viszont erősebben és együttérzéssel telve keverednek ki a nehéz helyzetekből. Egyszer azt olvastam, hogy ugyanaz a szellő, amely bizonyos lángokat kiolt, másokat még nagyobb erőre szít. Még mindig nem tudom, én miféle láng vagyok.” Richard Paul Evans

Rövid, határozott kopogás hangzott fel Jeremy szobájának ajtaján, majd az invitáló szót meghallva Elijah lépett be a helységbe. A Gilbert fiú a lepedő tanulmányozásába kezdett, de olyan szinten, mintha a világ összes titkát onnan tudná meg. Elena zavart, könnyes arccal pillantott az ősre.

– Elena, attól tartok velem kell jönnöd – kérte a lánytól a maga tárgyilagos stílusában a belépő.

­ Te jó ég! Már megint történt valami? – sóhajtotta a hasonmás gondterhelten. Igazán nem szívesen hagyta volna magára az öccsét, de valami a szíve mélyén más irányba húzta. Talán Damonnak szüksége van rá? Ugye nem esett semmi baja?

– Tudom, hogy Alexiával úgy tervezted, hogy elmész a panzióba, és éppen ezért nem is zavarnálak titeket, ha az nem lenne feltétlenül szükséges – jelentette ki Elijah komolyan.

– Damon? – költözött azonnal riadalom Elena szemeibe. Ha vele is történt valami, akkor nem tudja, hogyan fogja túlélni a továbbiakat.

– Jól van, de szüksége van rád – nyugtatta meg a maga módján a lányt Elijah és finoman célzásként jelentőségteljes pillantást vetett a két fiatalra. Nem akarta megijeszteni őket, de ez nem igazán várhatott.

– Jeremy, ugye nem baj, ha én… – kezdte Elena habozva, mert a szíve két irányba húzta. Remélte, hogy a mai napon többször már nem lesz szükség arra, hogy még valakitől elnézést kérjen a távozása miatt, mert, ha igen, akkor biztosan sikítani fog. A kérdés már csak az, hogy sikerül–e majd abbahagynia.

– Menj csak, én itt maradok – mondta Jeremy mindent értően. Szerette a nővérét, de nem akarta kisajátítani, főleg, ha máshol van rá szükség.

– Én majd vigyázok rá, megígérem – lépett bátyja mellé Rebekah. Elijah jóváhagyóan biccentett ezt hallva. Igazság szerint mostanában nagyon is megnyugtató volt számára a tudat, hogy valaki ott van a húga mellett és az, hogy ez fordítva is hasonlóképpen van elégedettséggel töltötte el.

– Köszönöm – motyogta még a hasonmás, hogy utána az idősebb ős társaságában távozzon.

– Mi történt? – faggatózott Jeremy, amikor végre ismét kettesben maradt Rebekáh–val. Szinte vigasztaló volt számára a tudat, hogy Mystic Fallsban tényleg nem állt meg az élet.

– Most már mindenki jól van, de… – A szőke hajú ős nem tudta hogyan is tudná közölni a történteket, úgy, hogy az ne okozzon még nagyobb károkat.

– Meghalt valamelyikük – hunyta be a szemét a Gilbert fiú bánatosan. Nos, a valóság valóban nem kíméli őket. Sőt, mondhatni nagyon is szereti, ha többször csaphat le rájuk, méghozzá minél fájdalmasabban és kíméletlenebbül.

– Mind a hárman, de már feltámadtak – biztosította a másikat Rebekah kedvesen. Legalábbis csak remélhette azt, hogy ez így van, de nem szerette volna, ha Jeremy még szomorúbb lesz. Elvégre Ric, Damon és Stefan felfognak támadni, nem úgy, mint a boszorkány.

– Az ölte meg őket, aki Bonnie-t? – kérdezte meg hosszú hallgatást követően a Gilbert fiú. A szőke ős megfogta a kezét, úgy, ahogy korábban neki tette a másik.

– Nem tudom. Állítólag, Mordred felbukkant a Salvatore panzióban, leszúrta Ric-et. És kiszívta Damon és Stefan összes vérét – foglalta össze az Elijah-tól hallottakat Rebekah. Az, hogy a férfi felbukkant az ő városukban cseppet sem volt örömteli, akkor sem, ha erre mindenki számított. Többé-kevésbé. A Gilbert fiú bólintott, jelezve, hogy érti és annak ellenére, hogy nem volt kellemes legalább abban hihetett, hogy feltámadnak.

– Prue tudja? – kérdezte Jeremy kissé aggódva. Az emlékek alapján tudta, hogy milyen rosszul viselte a nő a gyermekeitől való elszakadást, így aztán biztos volt abban, miszerint a haláluk – még ha az csak pillanatnyi állapot is –, de megviseli őt.

– Ő találta meg őket – válaszolta Rebekah, aki a maga részéről el sem tudott képzeli nagyobb sokkot.

– Mordred nem bántott őt, az éreztem volna, ugye? – nyelte egyet Jeremy.

– Szerintem is jól van, bár most Silas társaságában tartózkodik, nem tudni hol – felelte a szőke ős őszintén.

– Köszönöm, hogy itt vagy velem – szorította meg Rebekah kezét a Gilbert fiú, szinte tapintható volt a másik támogatása, ami hihetetlenül jól esett neki.

– Ez csak természetes, amikor nekem volt szükségem valakire, én is számíthattam rád és ez nagyon sokat jelent nekem – szögezte le a szőke ős.

– Én is így vagyok vele – mosolyodott el alig láthatóan Jeremy, aztán magához húzta Rebekah-t és szorosan megölelte, amit a másik azonnal viszonzott. Mindketten érezték, hogy van valaki, akire bármikor számíthatnak és ez többet mondott minden szónál.

– Miért érzem úgy, hogy mostanában mindenki engem öl meg? – A kérdés, természetesen, a feltámadt Damon-től származott.

– Damon – motyogta Stefan még kissé kábán a feltámadástól, aki még ebben a pillanatban is próbálta csillapítani bátyja szarkasztikus modorát. Természetesen ezúttal sem járt sikerrel.

– Meg persze Stefant – fűzte hozzá gúnyosan a nevezett.

– Hol van az a rohadék? – kérdezte Ric egy fájdalmas nyögés kíséretében. És Lio segítségével arrébb lökte legjobb barátja lábait és a kanapéra hanyatlott.

– Haver, most komolyan miért kell éppen rajtam feküdnöd? – dünnyögte Damon, akire a történelem tanár esett, mert nem bírta megtartani magát.

– Bocs – motyogta a másik, és Rose segítségével ülő helyzetbe tornázták magukat.

– Mordred eltűnt, mint szürke szamár a ködben – csóválta meg a fejét Lio komoran. Pontosan számított arra, hogy a nevezett felfog tűnni, itt, de az, amit tett még rosszabbá tette ezt az egészet.

– Nyilván Silas elől menekült el – értett egyet legjobb barátjával, Lance zordan.

– Amire minden oka megvan – motyogta Rose, tudva, vagy legalábbis sejtve, hogy Silas most egyik számára ismert rokonával sem szívesen beszélne, főleg, mert azok jutatták több ezer éves álomra.

– Akkor miért vitte magával Tru-t? – kérdezte Kol idegesen.

– Te meg mi a halált keresel itt? – kérdezte Damon mérgesen, mivel eddig a fájdalomtól szinte szétesni készülő fejét támogatta, így aztán nem is igazán figyelt a körülötte folyó beszélgetésre, de anyja neve, valamint az a tény, hogy az Kol szájából hangzott el szinte egyből a plafonig lökte a vérnyomását.

– Damon akár tetszik neked, akár nem vérségi kapcsolat van közöttünk és sajnálatos módon ez ellen nem tudunk semmit sem tenni – válaszolta az ős kelletlenül. Az, hogy az igazság fájt nem írta le kellőképpen a szituációt, ugyanis a beismerés szinte végigmarta a torkát.

– Megmondtam már neked, hogy ne emlékeztess erre! – csattant fel a nevezett. Nem akarta, hogy bárki ezt emlegesse neki, főleg, ne Kol, ő aztán végképp ne.

– A tény, attól még tény marad – szögezte le az ős szárazon.

– Tény az, hogy elhagytad az anyámat és semmi keresni valód a közelében – jegyezte meg Damon ingerülten.

– Ez a te véleményed – rántotta meg a vállát a másik, mint, akit egyáltalán nem érdekel az, amit az idősebb fia a fejéhez vág. Belül azonban egy kicsit mintha fájt volna neki, de azonnal elhessegette az érzést. Mert őt nem érdekli Damon véleménye, akkor sem, ha az a fia. Csak Prue miatt aggódott érte és Stefanért! Hát persze. Csakis azért.

– Még ti itt veszekedtek Prue továbbra is Silas társaságában van – szakította őket félbe Lio, akinek sötétebbnél sötétebb gondolatok keringtek a fejében barátnője jelen állapotáról.

– Hogy mi?! – Damon rossz állapota ellenére még jobban elsápadt és ezzel együtt beleszédült a gondolatba. A boszorkánymester valóban azt mondta volna, hogy az anyja, az ő anyja egy állítólagosan labilis őrült társaságában van, aki meg akarja ölni a saját családját? Az élete néha tényleg egy rossz vicc.

– Hogy került anya Silas-hoz? – értetlenkedett Stefan is, aki szintén nem figyelt a többiekre, amikor azok erről beszélgettek az előbb. Mentő körülmény számukra, hogy továbbra sem voltak fitt állapotban.

– Ez már tényleg a koncentráció magas foka – dünnyögte Kol szúrósan. És igazából nem is tudta, hogy most azért mérges, mert a fiai csak ezekben a pillanatokban fogták fel azt, hogy az anyjuk eltűnt, vagy azért, mert Lio ilyen hirtelen zúdították rájuk ezt a tényt.

– Megtalált titeket, Mordred pofázott, elhúzta a csíkot és aztán Silas elragadta magával – összegezte az eddig csöndben figyelő Morgana. Damonnak és Stefannak a szemük sem rebbent, amikor rájöttek arra, hogy a nagyanyjuk is itt van a panzióban. Valahogy számítottak rá.

– Silas, akkor velünk van? – kérdezte Stefan, aki továbbra is kissé össze volt zavarodva attól, ami történt, de megpróbált összeszedni magát. Ebben sokat segített a vér, amit Rose nyújtott át neki, aztán a bátyának és végül Ric-nek. Ő természetesen állatvért ivott, amivel kapcsolatban nem tudta, hogy a vámpírnő honnan is szerezte, de roppantul hálás volt érte.

– Silas, csak és kizárólag saját magával van – közölte a megjelenő Merlin kifejezéstelenül és nem igazán zavartatva magát kényelmesen a kandallónak dőlt.

– Már csak te hiányoztál ahhoz, hogy teljes legyen az életem – jelentette ki Damon cinikusan és a férfi láttára visszatért a szín az arcába, ami egyértelműen kifejezte mindenki számára, hogy a szokásos indulatos természeténél is rosszabb hangulatba került. Ami, tekintettel a körülményekre, cseppet sem volt meglepő.

– Én is örülök, hogy látlak téged Damon – pillantott idősebb unokájára Merlin. Az utóbbi napokban sok ideje volt töprengeni és most már utólag fájdalmas lett volna belátni azt, hogy mennyi mindent elrontott, de minden ellenére nem akarta beismerni a hibáit. Az gyengeség lett volna.

– Nem Camelot vendégszeretetét élvezed, mint én és Prue korábban? – mordult rá a férfira Kol, majdhogynem fiával megegyező szinten lévő ellenszenvvel.

– Ezt nevezem egyetértésnek – vetett rájuk egy fanyar mosolyt Merlin, mire a két érintett még rondábban nézett rá azért, mert célozni merészelt kettőjük hasonlóságára.

– Merlin nemrég szabadult és Avalonban volt egészen eddig – kottyantott közbe Morgana félhangosan súgva az unokái felé, amit természetes mindenki halott, de a nő nem igazán látszott zavartatni magát e miatt.

– Köszönöm, hogy helyettem nyilatkozol, viszont attól tartok nincsen rá szükségem – közölte Merlin hangjában árnyalatnyi bosszússággal. Innen szinte már csak egy lépés és az is kiderül, hogy a fia sírjánál volt két teljes napon keresztül. Ezt pedig nem óhajtotta a jelen lévők tudtára hozni, mert ahhoz túlságosan is személyes volt a téma. Persze nem, mintha más esetébe ne lett volna meg a hozzászólása a témához, de végső soron most róla volt szó, nem igaz?

– Tudjátok, hol vannak most? – kérdezte Stefan aggódóan. Amíg személyesen nem látta Silast, addig nem alkot véleményt róla, de az, hogy szó nélkül elvitte Prue-t, ki tudja hová sok mindent elmondott a férfi jelleméről.

– Nem, az apám nem hiába az, aki. Ha nem akarja, hogy megtalálják nem fogjuk – nyilatkozta Merlin lemondóan. Ezt a trükköt még egészen kicsi korában tanította meg neki az apja és ő is így tett a saját gyermekei esetében. A mágia ezen szinte számukra csak aprócska lépése volt, ami adott esetben, mint például most, egészen hasznos tudott lenni

– Mi lesz anyával? – tette fel a kérdést meglehetősen félénken Stefan. Tisztában volt azzal, hogy bátyja is ezt akarná tudni, de ahhoz, hogy megszólaljon pillanatnyilag túl ingerült volt és talán most így volt a legjobb mindenkinek. Nem, mintha a fiatalabb testvér úgy vélte volna, hogy ez az állapot tartós lesz. Lehet, hogy bizonyos témákkal kapcsolatban álltatta magát, de ez teljesen nyilvánvaló volt. Bátyja nem lesz éppen tapintatos, amikor kifejti a véleményét.

– Nem fogja bántani – szúrta közbe véleményét Morgana, aki a körmeit kezdte reszelgetni, mintha tényleg semmi problémája nem lenne az ég adta egy világon. Persze, aki annyi idős, mint ő nyilván tudja kezelni az ilyen válságos helyzeteket, főleg, ha ilyen férje és gyermekei vannak.

– Miért nem hókuszpókuszoltok valamit? Vagy tegyem meg én? – csattant fel Damon türelmetlenül. Ugyanis eddig azt hitte, hogy nagyanyja ezért van itt náluk, de úgy látszik tévedet. Vagy talán mégsem?

– Szerinted ez hatásos lenne? Még az egyszerű trükkökkel sem boldogulsz, ha jól hallottam – reagálta le Kol gúnyosan. Aki szintén túl ideges volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja azt, amit Morgana mondott.

– Ha akarod rajtad kipróbálhatok egyet – acsarkodott idősebb fia, aki továbbra sem leplezte az ellenszenvet, amit a másik iránt érzett.

– Úgyse sikerülne. Prue sem lenne tőle nagyobb biztonságban – tette egy nagyon is helytálló megállapítást az ős, bár úgy vélte inkább Damonnek van szüksége arra, hogy valakin levezesse a feszültséget, csakhogy rossz személyt választott célpontnak.

– Rohadtul ne tégy úgy, mint akit érdekel – mordult rá Kolra az idősebb fia.

– Nem tudsz semmit Damon – csóválta meg a fejét az ős.

– Eleget tudok ahhoz, hogy gyűlöljelek – nézett rá Damon vádlón és tekintette valóban alátámasztották a szavait. Az már egyszer biztos, hogy egy gyereknek, legalábbis az enyémnek túl jó lett hirtelen a memóriája a múlttal kapcsolatban. Természetesen ez is Merlinnek köszönhető, hogy dobná föl a talpát, füstölgött magában az ős.

– Megnyugodnátok? Prue rendben lesz – szólalt meg Merlin, mintha csak megsejtette volna, hogy merre is kalandoztak Kol gondolatai. Nem, mintha az ős rá–rá villanó dühös pillantása nem lett volna teljesen egyértelmű.

– Mert Silas majd meghatódik attól, hogy először látja az egyik unokáját? – érdeklődte Damon gunyorosan.

– Valahogy úgy – hagyta rá Morgana hirtelen felragyogó arccal, ami mind a titokba beavatottak, mint a tudatlanok számára kissé ijesztő volt. A nő viszont lelki szemeivel már a kis unokáját ringatta, aki ezúttal – végre valahára – lány volt. Nem, mintha nem szerette volna a már meglévőket, de egy kislány az egészen más.

Ekkor érkezett meg Elena, akit Elijah, Sarah és végül Lexi követtek. Damon a szeretett nőt meglátva már nem próbálta meg a pillantásával egyszerre megölni Kolt és Merlint, ami egyébként is nehéz lett volna, tekintettel arra, hogy a szoba két ellentétes pontján álltak.

– Damon, sajnálom, hogy nem jöttem hamarabb – vetette magát a férfi nyakába Elena és aggódva látta a hatalmas vérfoltot, ami a pólóján éktelenkedett. Stefan sem volt jobb állapotban, hogy a hasánál szakadt felsős Ric-ről ne is beszéljünk.

– Semmi gond, Elena – húzta vissza magához a hasonmást, látva annak egyre riadtabb tekintetét. Nos, eddig csak feltételezni merte, de most bizonyosságot nyert, hogy Mordred alaposan megtépázta a kinézetét. Nem, mintha nem érezte volna, de látni biztosan rosszabb, vagy inkább mégsem. Érezni sokkal borzalmasabb volt.

– Most már jól vagy – motyogta Elena csöndesen.

– A fölösleges társaságot leszámítva remekül – húzta el a száját Damon és szavainak megerősítéseképpen szúrósan rebbent a tekintete Kolról, Merlinre, majd vissza. A többiek legtöbbjét meg inkább figyelmen kívül hagyta. Így könnyebb volt.

– Úrnőm – térdelt le a továbbra is Stefan által elfoglalt kanapé karfáján ülő Morgana elé Sarah.

– Sarah – tekintett kissé komorabban a vörös hajúra a nő. A megnevezés csúnyán kiragadta a szépen képzelt ábrándképből, ami remélhetőleg hamarosan megvalósul, de előtte feltétlenül meg kéne oldani a Silas, jobban mondva a Mordred problémát. Ugyanis Morgana úgy vélte Silas tényleg nem fogja bántani Prue–t, bár az cseppet sem tetszett neki, hogy ilyen módon vitte el. De apósa, ahogy az egész család soha sem volt normálisnak mondható és sokkal ijesztőbb lett volna, ha most kezd el úgy viselkedni.

– Sajnálom, hogy nem vigyáztam Pruedence úrnőre – hajtott le a fejét Sarah bűntudatosan.

– Ugyan, úgysem tudtál volna rá figyelni – jegyezte meg Merlin egykedvűen.

– Merlin, te inkább csak foglalkozz Alexiával – közölte Morgana ingerülten. Nem szerette mikor a férfi megpróbálja manipulálni őt. Hogy mi volt az egészben a legrosszabb és egyben a legelviselhetetlenebb? Az, hogy egyetértett vele.

– Történt valami? – fordította Alexia felé a fejét Merlin kíváncsian, miután a nő tiszteletteljesen meghajolt felé. Ő nem preferálta annyira az egész üdvözlés módon, ezért jobb szerette a lehető legrövidebbre venni, ezt a részt. Most ráadásul nem akart hátat fordítani feleségének, mert úgy vélte hirtelen felindultságában még olyan követne el ellene, ami káros lenne az egészségükre, vagy legalábbis a környezetükre. Hogy a fesztül Damon-ről már ne is beszéljünk.

– Nem, nem igazán – válaszolta Lexi készségesen, bár kissé tétovázva.

– Talán mégis – húzta fel a szemöldökét Merlin.

– Bonnie meghalt – mondta a szőke hajú vámpírnő, bár úgy vélte Merlin már tisztában van ezzel.

– Sajnálom kicsim – hallatszott Damon motyogása, ami lehet, hogy őszinte volt, annak ellenére, hogy nem kedvelte túlzottan a boszorkányt, de ezzel együtt nyilván nem akart fájdalmat okozni a hasonmásnak.

– Morgana? – érdeklődte Merlin. Az feltételezni, hogy a felesége megölte egy boszorkányt meglehetősen valószínű, arról nem is beszélve, hogy ez a boszorkány korábban olyan dolgokat tett vagy próbált tenni, ami nagyon nem volt Morgana kedve szerint való.

– Nem én voltam – húzta fel az orrát az érintett sértetten.

– Ebben biztos voltam. Hol, ki és hogyan találta a testet? – faggatózott tovább Merlin úgy általánosságba feltéve a kérdést. Úgy vélte, ha segít nekik, akkor hamarabb megbocsátanak, persze egyszerűbb lett volna, ha beismeri azt, miszerint hibázott, de ez számára kivitelezhetetlennek tűnt, ezért aztán nem is próbálkozott vele.

– Jeremy Gilbert és Rebekah találták a Bennett házban és kiszívták a vérét – felelte végül Elijah.

– Mordred lett volna nála is? – gondolkodott hangosan Rose.

– Lehetséges – válaszolta Merlin egykedvűen. Nem tudhatták biztosra, viszont elvetni sem lehetett a lehetőséget.

– Egy egyszerű igen vagy nem tökéletes válasz lenne – morogta Ric, aki szívesen megölte volna a férfit, aki megtámadta őt, aztán a legjobb barátját, valamint Stefant. Ráadásul itt volt Prue elrablása is, ami csak komorabbá tette az egész, egyébként sem túl vidám, szituációt.

– Alaric, ha biztos lennék bármelyikben is, akkor azt mondtam volna – mondta Merlin határozottan.

– Tehát nem tudjátok ki volt? – kérdezte Kol gúnyosan.

– Ha tudnám elárulnám. Tényleg – erősítette meg Merlin saját kimondott szavait, mert szinte mindenki hitetlenkedve pillantott rá. Ez persze meglehetősen sértő volt rá nézve. Ennyire azért csak nem haragudhatnak rá! Ugye?

– Vajon miért is nem vagyok ebben olyan biztos? – kérdezte Damon cinikusan.

– Én a magam részéről éhes vagyok. Szerintem, Damonra és Stefanra is ráférne valami harapnivaló. Sarah, Rosemary – szólított fel a szolgáit Morgana az ezzel kapcsolatos cselekvések elvégzésére.

– Máris – közölte a két nő, és már csak az hiányzott, hogy haptákba vágják magukat.

– Ijesztő – kommentálta Damon.

– Köszönöm, drágám – ragyogtatott unokájára egy fényes mosolyt Morgana.

– Ne nevezz drágámnak, már mondtam – mordult fel az idősebb unoka.

– Emlékszem rá – szélesedett ki a nő mosolya.