XXII. fejezet

Emlékeink rólad…

„Láttál már ősrégi filmet? Néhol teljesen kifakul, eltűnik a kép. Azon a helyen csak fura villódzás látható. Ilyenek az emlékeim.” Vavyan Fable

Damonnek olyan érzései támadt, mintha alaposan fejbe vágtak volna. Ami bizonyos szinten igaz is volt, meg nem is. Érezte a körülötte folyó nyüzsgést, amit a többiek feszült és aggódó hangulata okozott mégsem tudott felébredni és megnyugtatni őket, hogy igazán kiheveri azt, amit Merlin tett vele. Elena aggódását és szerelmét bizsergetően érezte, őt sajnálta a legjobban ebben az egész helyzetben. Mert a lánynak mostanában tényleg nem volt könnyű az élete. Nem, mintha bármelyikük élete olyan csodálatosan tökéletes lett volna.

A fekete hajú vámpír tudta bízhat abban, hogy a többiek valamilyen szinten kézben fogják tartani a helyzetet, még az meg nem oldódik. Elvégre most már ott volt Rose is. Damon pedig tisztában volt vele, hogy a vámpírnő remekül elboldogul majd a többiekkel még ő magához nem tér. Lehetőleg minél előbb.

Stefannal kapcsolatban - valamilyen számára különös oknál fogva - teljesen biztos volt abban, hogy hasonlóan fényes állapotban van, mint ő maga. Tudta, hogy öccse mennyire sokat szeretett volna tudni a múltjukról és emlékezni azokra az időkre, amikor még édesanyjukkal éltek. Hát most teljesült a kívánsága. Legalábbis, ha jól vette ki a többiek szavaiból. Ő azonban a maga részéről jobb szeretett volna kimaradni ebből. De ez persze nem volt teljesen igaz. Mert a szíve mélyén hasonlóan érzett, mint Stefan, bár véleménye szerint teljesen más okból. Ami nem volt más, minthogy nem volt kedvére valló az a tudat, hogy valaki csak úgy képes volt befolyásolni az emlékeit és az erejét. Nem is értette, hogy Meredithnek hogy volt képe ilyesmit elkövetni és legszívesebben a saját kezével ölte volna meg, ha nem lett volna már halott.

Ezzel kapcsolatban felrémlett neki, hogy Merlin azt mondta, hogy Prue mindent átkutatott utánuk. Természetesen csupa pusztítást hagyva maga után. Damon ezt egyértelműen el tudta képzelni. Leginkább azért, mert úgy vélte, hogy ez hasonló lehet, mint amikor öccsét elragadják azok a kedves, ám egyértelműen irányíthatatlan vámpír ösztönei. Most már tudjuk, hogy kitől örökölte, gondolta Damon testvére vérengzésére célozva. Persze nagyon is tudatában volt annak, hogy Kol sem egy ártatlan bárányka, ahogy ő maga sem volt az. De az őssel jobb volt még csak feltételezésekbe sem bocsátkozni a hasonlóság kapcsán, mert már a felmerülésekor azon nyomban elvetette. Ugyanis kategorikusan tagadta, hogy neki köze lenne hozzá.

Prue már más kérdés volt. A nő most már nem volt olyan rejtély számára, mint, amikor úgy hitte, hogy először találkoztak a Mystic Grillben. Holott csak ismét egymás felé sodorta őket a jó szerencse. Jobban mondva, édesanyja vágya arra vonatkozóan, hogy ismét láthassa őt és az öcsét, és ezzel együtt segítsen is nekik. Viszont úgy vélte, hogy Prue-nak így is vannak még titkai, amiket a múltban kell keresni és Damon korábbi szándéka szerint ki akarta deríteni, hogy mikről is lehet még szó. Amire jelenleg két megoldás is mutatkozott.

Az első és az e pillanatban igazán szimpatikusnak tetsző az lett volna, ha valaki valamilyen módon felébreszti. Ezt igazán értékelte volna. Ám sejtette, hogy ez nem olyan egyszerű és zavartan gondolt arra, hogy igazán örülne neki, ha Prue itt lenne és megoldaná a felfordulást. Viszont a nő jelenleg házon kívül volt a vén kotnyeles bolondnak köszönhetően, ahogy Damon magában elnevezte a nagyapját. Tudta, hogy ez az egész ébredés dolog nem lesz olyan egyszerű, mint, ahogy azt ő elképzelte és a pokolba küldve Merlint hagyta, hogy a második megoldás lépjen érvénybe. Ami nem volt más, minthogy az álmai, jobban mondva az emlékei beszippantsák őt. Nem volt kellemes élmény, amiért kivételesen tudta, hogy Meredith-et kell okolnia. Mert régen ő tett valami zagyvaságot az emlékeivel és az erejével. Így Damon érthető módon nem foglalta ódákba a nevét. Főleg, mert a nő nagyon nem szolgált rá ilyen nagy kitüntetésre. Tehát az emlékeibe merülve remélte, hogy a szükséges dolgok átélése után, valamilyen úton-módon saját erejéből, vagy a többiek segítségével magához fog térni. Ha meg nem, akkor még mindig ott volt az a lehetőség, hogy édesanyja segít rajta.

Az első emlékkel kapcsolatban Damon már az első pillanatban tudta, hogy hol vannak. Még erőlködni sem kellet, bár a feje továbbra is erősen hasogatott. A helyszín nem volt más, mint Ausburg, ahol 1847 körül élt Prue-val, Lance-el és Lióval. Nem tudta, hogy miért fontos ez mivel ilyen tájt még nagyon fiatal volt. Éppen csak közeledet a négy éves korhoz. Tudta, hogy imádott itt lenni és főleg azokat a pillanatokat élvezte, amikor édesanyja ölében kilovagolt a birtokra. Csak ők ketten. Anyukája, pedig mindig mesélt neki. Damon meglepődve tapasztalta, hogy arra is vissza tud emlékezni, hogy Morgana nemrég tett náluk egy rövid látogatást, aztán már távozott is.

• Anyu, apu mikor fog csatlakozni hozzánk? – kérdezte kiskori önmaga komolyan, miközben anyukája leszállt a lóról és őt is leemelte róla.
• Nem tudom kicsim – válaszolta Prue zavartan. Látni lehetett rajta, hogy nem szívesen hazudna a fiának, mégsem akarta elmondani az igazat. Damon összeráncolta a homlokát. Vajon Kol tudott a születésemről és már előtte eldobott minket magától? Erre a gondolatra a kezeit indulatosan ökölbe zárultak. Ez nem lenne logikus elvégre, akkor, Stefant meg a gólya hozta vagy mi a fene?
• Akkor meg fog minket látogatni? – kérdezte reménykedve a pici Damon.
• Szokása, ahogy a viharos távozás is – jegyezte meg Prue szárazon. Látva, hogy fia nem érti mire gondol lágyan elmosolyodott. – Tudod, kicsim, édesapád nagyon elfoglalt. A testvérei nagyon sok erejét elveszik – magyarázta gyermekének próbálván óvatosan ellavírozni a kényes témán.
• Az egyik testvére Lance fia igaz? – érdeklődte a pici Damon nagyon is jól értesülten.
• Ezt meg mégis ki mondta neked? – ráncolta össze a homlokát Prue, de nem tagadta az állítást.
• Lance – érkezett a felelet.
• Szóval Lance. Úgy látszik mostanában, túlságosan is sokat jártatja a száját, és egyre jobban elhatalmasodik rajta a pletykák iránti vonzódás – morogta a nő morcosan.
• Lance vonzódik a pletykákhoz? Én azt hittem, hogy az egyik szomszéd lánnyal barátkozik. Legalábbis, amikor Lióval valamilyen párbajról beszéltek akkor ilyesmi került szóba – motyogta a kis fiú ártatlanul.
• Ezt mikor mondták Damon? – kíváncsiskodott Prue komolyan.
• Tegnap vacsora után, amikor te a szobádba mentél egy pillanatra – válaszolta Damon.
• Megfojtom, mindkettőt – szűrte a fogai között a nő mérgesen. Igazán nem értette, hogy a két idióta legjobb barátja miért éppen a fia jelenlétében beszélget ilyesmiről.
• Mit mondasz anyu? – kérdezte a kis fiú, mert nem teljesen értette édesanyja szavait.
• Csak azt, hogy Lance és Lio remélhetőleg nem öleti meg magát, mert, amint magukhoz térnek alaposan leszidom őket – jegyezte meg Prue fagyosan. A kis fiú, pedig, mivel tudta, hogy a hangnem nem neki szól, így csak a lényegével foglalkozott.
• Biztos fájni fog nekik, én is velük mehetek szerinted arra a párbajra? – motyogta a pici Damon izgatottan.
• Sajnálom kicsim, de attól tartok a sértett felek nem örülnének neki – válaszolta a nő sajnálkozva. Közben magában azon füstölgött, hogy Lance miért nem tudja legalább egyszer a fejét használni a nadrágjában lévő testrésze helyett.
• Anyu, akkor apu nemsokára eljön hozzánk? – tért vissza az eredeti témára a pici Damon lelkesen, mert édesanyja korábbi szavaiból egyre jobban valószínűsítette ezt az eseményt.
• Előbb-utóbb meg fog látogatni minket – jegyezte meg Prue és lehetett látni, hogy a lehetőséget várja is meg nem is.
• Hát itt vagyok. Már kerestelek titeket – vigyorgott rájuk a feléjük lépkedő Lance és igazán értetlen arccal vette észre, hogy legjobb barátnője nagyon ferdén és dühösen néz rá valami miatt. Még a pici Damon láthatóan majd kiugrik a bőréből annyira örül valaminek.

Damon arca bosszús fintorba rándult. Félig azonban szórakozott is volt, mert már emlékezett rá, hogy Prue mennyire kiosztotta a két párbajozni készülőt. Természetesen nem az ellen volt kifogása, hogy már megint valami eszeveszett dologba keveredetek. Azon egyértelműen nem esett nehezére túllépni. Az zavarta, hogy nem szóltak neki. Amit Lio sürgősen pótolt is, mielőtt legjobb barátnőjének eszébe jutna az, hogy a kiabálás nem minden esetben megoldás, hanem vannak sokkal hatékonyabb módszerek is a feszültség levezetésre. Lio pedig így a vadász szezon közepén igazán nem szerette volna, ha barátnőjének ez akkor jut eszmébe, amikor puska van a kezében.

Damon úgy érezte, hogy az emlékei összenyomják őt. Mégis próbált rendet tenni közöttük és ezzel együtt meg is ismerni őket. Olyan volt, mintha egy gyorsan futó filmet nézne. Egy ismétlést, amit már látott és elég csak egy pillantást vetnie rá és minden eszébe jut. A következő emlékkel kapcsolatban érezte, hogy egyáltalán nem lesz könnyű, hanem fájdalmas és szomorú. Először azt hitte, hogy az lesz, amikor Meredith elrabolta őt és Stefant Prue-tól, de utána rögtön rájött, hogy tévedett.

Először is tudta, hogy továbbra is Bostonban voltak, viszont Stefan még nem született meg. Másodszor kinézett az ablakon és megpillantott egy lovast, aki lovát vágtára fogva igyekezett otthonuk felé, hogy aztán a bejárathoz érve sietve megálljon és a lehető legtermészetesebb módon az egyik lovászlegényre bízza hátasát. Damonnek nem esett nehezére felismerni a lovast, akkor sem, ha még soha sem látta ilyen régi módi ruhában. Kol volt az. Elegáns sétabotját forgatva sétált be a nagy házba, mintha ez egész az övé lenne.

Damon tudta, hogy Kol sokáig időzött náluk és kiskori önmaga ez idő alatt Lance-el játszott, aki teljesen tudatlan volt az ős érkezését illetően. Legalábbis egészen addig az volt, még Kol üdvözlési szándékkal be nem sétált hozzájuk. Haja jól láthatóan nem a széltől volt zilált. A vámpír összeszorította a száját és legszívesebben ráugrott volna az ősre. Főleg az utána következő események miatt.

Látta saját kiskori önmagát, amint reménykedően felpislog az édesapjára és érezte az akkori mérhetetlen örömét, azért, mert ott volt vele. Amivel kapcsolatban már úgy érezte, hogy édesanyja mondandójához híven itt marad velük és végre igazából egy család lesznek. Egyből megértette, hogy miért utálta mindig is annyira Kolt. Az ős jött, kihasználta az édesanyját, aztán őt meglátva sietősen elment, de előtte még összetörte Prue szívét. A pici Damon elhatározta, hogy ő soha sem fogja ezt megbocsátani Kolnak és, amint alkalma lesz rá megbosszulja, amit vele, de leginkább az édesanyjával tett.

Mert Prue attól függetlenül, hogy erősnek mutatta magát mégis mindenki tisztában volt azzal a sajnálatos ténnyel, miszerint éjszakánként álomba sírja magát. Aztán, amikor megtudta, hogy ismét terhes, akkor próbálta a dolgok jobb oldalát nézni. Nem volt egyszerű. Morgana, akivel kapcsolatban Damon úgy érezte, hogy sok feladata van eljött hozzájuk és bokros teendői mellett szakította idő arra, hogy segítsen nekik. Damon tudta, hogy nagyanyja azért maradt velük, mert tudja milyen, amikor valakinek egy tuskó a társa. És nem utolsó sorban Morgana reménykedett abban, hogy ezúttal lány unokája fog születni.

A pici Damon izgatottan, bár kissé álmosan várta, hogy kistestvére megszülessen. Lance és Lio ott játszottak vele. Persze hozzá kell tenni, hogy a két férfi gondolatban egyáltalán nem volt jelen. Gépiesen, ösztönből tették azt, amit tettek és a pici Damon próbált nem megsértődni emiatt. Ez leginkább azért sikerült, mert már alig várta, hogy láthassa a testvérét. Akiről nagyanyja fennen hangoztatta, hogy lány lesz.

A pici Damon nem volt erről meggyőződve és, amikor ezt megosztotta édesanyjával az boldogan felnevetett. Damon ismerte és szerette ezt a nevetést, ami akkoriban Kol kéretlen látogatása után kissé megritkult. Prue elárulta gyermekének azt, hogy Morgana már csak ilyen nő centrikus volt világ életében és az is marad. Valamint a nő biztosította a fiát arról, hogy ettől eltekintve nagyon szereti őt is. Természetesen ezzel Damon is tisztában volt. Mármint, hogy nagyanyja szereti őt, de azért, mert az volt aki, így ennél fogva egy lánynak sokkal jobban örült volna. A számításai ezúttal sem váltak be.

Mikor Morgana kissé szomorú, de egyébként boldog arcát meglátták már mind tudták, hogy Prue-nak ismét fia született. És Damon szaladt is anyukájához és kis öcséhez, hogy végre láthassa őket ez után a kimerítő és hosszadalmas várakozás után. Lance és Lio mögötte léptek be a szobába és kissé zavartan pillantottak legjobb barátnőjükre. Aki az ágyban feküdt második gyermekével a karjaiban. Damon felmászott az ágyra és közel hajolva kezdte tanulmányozni testvérét, aki pillanatnyilag békésen aludt.

• Veletek maradok, mert Lance és Lio nem tudják, hogy mi kell egy kisbabának és az anyjának – jegyezte meg a szintén belépő Morgana határozottan.
• A múltkor igazán jól levezettük a szülést – mondta Lance sértetten, mert tudta, hogy a szőke nő részéről ez egy alapos tüske volt.
• Persze, sikeresen, de nem nektek volt köszönhető – jegyezte meg Morgana könnyedén. – Az viszont kétség kívül a ti sikeretek volt, hogy elvesztettek egy viharban és a szükség vitt rá titeket, hogy egy elhagyatott kunyhóban húzzátok meg magatokat – tette hozzá sokatmondóan jelezve, hogy véleménye szerint Avalon sokkal megfelelőbb hely lett volna. Persze Prue nem akart visszatérni oda.
• Az a kunyhó nagyon jó állapotban volt, viszont én már korábban meg mondtam, hogy nem tanácsos elindulnunk, de szokás szerint senki sem hallgatott rám – mondta Lio lemondóan, mert teljesen felesleges volt a részéről minden próbálkozás.
• Mi lesz a neve? – kérdezte Damon érdeklődve édesanyja és öccse között járatva a tekintetét. A kérdéssel sikeresen elhallgatatta a szobában tartózkodó három másik személy társalgását.
• Stefan – mosolyodott el Prue lágyan és megpuszilta kis babája homlokát. Aztán pedig adott egyet Damonnek is.
• Megfoghatom? – kérdezte idősebb gyermeke és igazán komolynak látszott, mert tudta, hogy most már felelősségteljes testvér lett belőle.
• Természetesen – felelte édesanyja a helyzethez illő büszkeséggel és félig átadta Damon kezébe a babát. Aki úgy vélte, hogy most egy nagy családi ölelésbe került.
• Vigyázni fogok rá anyu és rád is. Mindig történjék bármi – fogadkozott az idősebb kis fiú elszántan. Ezt egy új kezdetnek vélte. Neki, édesanyjának, a kis testvérének, Lance-nek és Liónak.
• Köszönöm, Damon – mondta Prue bágyadtan és kissé könnyes szemekkel.

Damon megértette, hogy ezért érezte mindig annak a szükségességét, hogy segítsen a testvérének. Mert megígérte az édesanyjuknak és mivel nem akart neki csalódást okozni betartotta a szavát. Még akkor is, amikor már nem emlékezett az ígéretére. A vámpír tudta, hogy sok mindent hozott számára ez az ígéret. Inkább bajt, mint hasznot, mégis úgy vélte, hogy megérte. Mert az édesanyjának nem okozott csalódást.

Stefan először egyáltalán nem értette mi történik vele. Aztán fokozatosan kezdett ráébredni a dolgok nyitjára. Utolsó emléke azt volt, hogy Merlin valamilyen módon kiütötte Damont, aztán pedig őt is. Úgy vélte, hogy ez igazán nem valami kedves cselekedett egy olyan személy részéről, mint a férfi, főleg, mert ő a nagyapjuk lenne vagy mi a szösz. Tehát, mint olyan igazán lehetett volna kicsivel együttérzőbb és szolidárisabb, ha már az unokái voltak.

A vámpír ezért aztán kezdett ráébredni arra, hogy Merlin nagyon is távol áll attól a kedves képtől, amit az utókor megalkotott róla. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy édesanyját és Kolt elküldte Camelotba. Legalábbis ha jól hallotta a többiek mondandóját. Amit úgy érzékelt, mintha a tenger mélyéről tekintene fel rájuk és próbálná kivenni a szavaikat. Nem volt egyszerű és egyre erősebben küszködve próbálkozott a mondatok érzelmezésével, amikor úgy döntött, hogy inkább feladja, és más módon próbálkozik.

Nem volt éppenséggel könnyű meghozni ezt a döntést, mert szeretett volna segíteni a szüleinek, lehetőleg minél előbb, de Merlinnek hála kissé feltartóztatták. A legalkalmasabb és legjobb – na jó legalább önmagát ne álltassa, az egyetlen - lehetősége ebben a helyzetben azaz volt, hogy bízik a barátaiban. Tudva, hogy ők elhárítják ezt az akadályt, vagy megmentik a szüleit és Prue megoldja a helyzetett.

Stefan mióta megtudta Prue-ról az igazat folyton azon merengett, hogy feltette magának azt a tipikus: Mi lett volna, ha… kezdetű mondatott, aminek se eleje, se vége nem volt. Mégis megtette, mert úgy érezte, hogy ez nem elbizonytalanítani fogja, hanem erőt add neki. Mert, ha Meredith nem avatkozott volna közbe, akkor az édesanyjával nőtt volna fel. Damon és ő is egyenlő szeretettben részesültek volna, és nem találkoztak volna soha sem Katherine Pierce-el. Ami nem lett volna hátrány, mert a testvéri kapcsolatuk soha sem élt volna meg semmilyen hullámvölgyet.

Stefan tudta, a törvényszerűséget, mely szerint a keserű és fájdalmas múltat nem lehet megváltoztatni és hirtelen gondtalanná és boldoggá tenni. Akkor sem, ha éppen csak egy aprócska kiigazítást kívánna elvégezni. Így aztán beletörődött abba, ami megtörtént. Egyébként is minden ellenére voltak barátaik és családjuk ismét ott volt egymás közelében, ha együtt nem is.

A barátokkal kapcsolatban Stefan érezte, hogy Lexi a közelében van. A nő a legeslegjobb barátja volt világ életében és ezért aztán szavakat sem igen talált arra, hogy életben van. Végtelenül boldog volt tőle és egyáltalán nem haragudott amiatt, hogy a nő azért tért Mystic Fallsba, mert Merlin megparancsolta neki. Ez teljesen mellékes volt. A lényeg az volt, hogy minden szándék szerint őszintén segített neki és a legtöbb esetben vigyázott rá. Ami mindennél többet jelentett a vámpírnak.

Stefan valamilyen különös oknál fogva tudta, hogy Damon ugyan olyan állapotban van, mint ő és mégis úgy érezte, hogy még így is segít neki. Nem tudta volna teljesen szavakba foglalni az érzést. Véleménye szerint ez egyfajta unszolás volt. Tipikus Damon féle, ami gúnyosan utat mutat és nagyon mérges lesz, akkor, hogyha letér róla. A vámpír ismerte már ezt és bízott benne. Így aztán követte azt. Elvégre mi mást tehetett volna?

Olyan érzés tört rá, mintha valakinek a fejében olvasna. Csakhogy itt és most nem más emlékeit és gondolatait látta, hanem a sajátját. Először roppant fájdalmas volt, de aztán valaminek a következtében csökkent az érzés és apró, elhanyagolható zsibbadássá szelídült. Megérezte a sok visszatérő emléket és úgy döntött, kiválaszt közülük egyet, ami alapján kiindulhat.

Ez az emlék tudta, hogy nagyon korai. Így látva alig lehetett több mint másfél éves vagy talán egy kicsivel több vagy kevesebb. Pontosan nem tudta meghatározni. Édesanyjától nem messze elmélyülten játszadozott egy fa kockával. Damon mellette ült egy mesekönyvet lapozgatva és négy vagy öt évesként is olyan gondterheltnek és határozottan óvónak tűnt, mint most. Csak kevesebb volt benne a gúnyra és a cinizmusra való hajlam. Azt egyébként is csak évekkel később jelentkezett nála. A szobában volt még Lance és Lio is. Előbbi azt latolgatta magában, hogy kit is fog legközelebb elcsábítani. Utóbbi meg szokása szerint leverten hajolt egy levél fölé és magában vacillált.

A pici Stefan elkapta édesanyja tekintetét, amikor rá és testvérére pillantott. A szürke szemek gondoskodóan és mérhetetlen anyai szeretettel pihentek meg rajtuk. A könyv, amely a kezében volt látszólag egyáltalán nem kötötte le a figyelmét. A pici Stefan hirtelen kedvet érzett arra, hogy odamásszon édesanyjához, amit meg is tett. Belekapaszkodott a finom anyagból készült ruhába és felhúzta magát. Nem volt könnyű feladat, mert aprócska lábai erősen bizonytalanok voltak, de végül sikerült.

• Anyu – motyogta tétován a kicsi Stefan.
• Nagyon ügyes voltál Stefan – kapta őt ölbe édesanyja és szorosan magához ölelte.
• A kislegény nemsokára össze-vissza fog rohangálni – vigyorodott el Lance.
• Minden hová kellemes puha szőnyegeket helyeztem el – szólalt meg Lio fel sem pillantva a leveléből.
• Még jó, hogy te mindenre gondolsz – mondta Prue hűvösen. Most nem érezte megfelelőnek a pillanatot arra, hogy barátja örökké borús kedve elrontson mindent.
• Természetesen – felelte a fekete hajú férfi fel sem véve a gúnyos hangot. Persze ennek lehetett az is az oka, hogy csak fél füllel hallgatta a körülötte folyó dolgokat. Damon felállt és édesanyja, valamint testvére mellé sétált.
• Anyu, láttam, hogy nagyi írt egy levelet, majd felolvasod nekem? – kérdezte Damon és megpaskolta kisöccse fejét. Jelezve, hogy igazán nagyon ügyes volt és dicséretet érdemel érte.
• Persze – mosolyodott el Prue, bár nem bírta megállni, hogy a szemeit meg ne forgassa annak tartalma miatt. Morgana rendszeresen írt nekik levelet, amik lényegében azt tartalmazták, hogy mikor mennek el meglátogatni őt Avalonban. Stefan valamiért emlékezett rá, hogy édesanyja mindig azt válaszolta, hogy találkozhatnak bárhol csak Avalonban és Camelotban nem. A szőke hajú nő más választása nem lévén mindig elfogadta a kitételeket.
• A személyzet egyébként már elkezdett készülődni a költözéshez, nemsokára mehetünk. Még olyan három hét – jegyezte meg Lance és elégedetten elnyúlt a székében. Nyilvánvalóan a jövőbeni meghódítható nők listáján törte a fejét. Kicsit bánkódott amiatt, hogy maguk mögött hagyják ezt a környezett, de csak azért, mert tudta, hogy fia itt van tőle szinte egy köpésre. Na jó, kicsivel messzebb, mert az ősök Bécsben voltak.
• Remek – bólintotta Prue és megpuszilta először a karjaiban lévő Stefan, majd Damon homlokát. Stefan látta, hogy a kicsi Damon egyáltalán nem érezte elhanyagoltnak magát és édesanyjuk nyilván ugyan annyit törődött mindkettőjükkel. Nem úgy, mint Guiseppe Salvatore, aki csak ímmel-ámmal törődött Damonnel és, amikor kilépet a hadseregből, akkor végleg elveszett a szemében. Stefan sokáig nem értette ezt az ellenszenvet, amivel bátyja dacolt a férfival. Most már érthető volt, hogy teljesen ösztönösen taszította el magától a férfit, aki az ő tökéletes és szeretett anyukája helyett gondoskodott róluk.

Stefan következő emléke az volt, hogy egy borzasztó állapotban álló ház előtt állnak. A pici Stefan persze édesanyja karjában volt. Aki jól láthatóan tajtékzott a dühtől. A kicsi Damon mellettük erősen szkeptikusan szemlélte az épületet mely szerint itt maradnának akárcsak egy éjszakára a nélkül, hogy rájuk omlana a mennyezet, bár az a lehetőség izgalommal töltötte el a kék szemeket. Lio tőlük nem messze fejcsóválva álldogált és igazán nem értette, hogyan történhette ez. De belátta, hogy kár volt ennyire elhanyagolniuk a házat, mert ez elkerülhetetlen következmény volt. Amivel ő nagyon is számolt. Lance, aki közelebb lopakodott a házhoz úgy vélte, hogy itt valami nem stimmel. Nem tudta volna megmondani, hogy miért, de így érzet.

• Ez meg mégis hogy történhetett? – érdeklődte Prue hidegen és két legjobb barátja erősen összerezzent a hangsúly miatt.
• Nos, tudod, hogy van ez… Ha egy épületet nem tartanak karban a megfelelő módon, akkor óhatatlanul is, de tönkre megy – jegyezte meg Lio bizonytalanul és erősen feszengve, mert tudomása szerint az épületnek nem ilyen állapotban kellett volna lennie, hanem olyannak amilyenben elhagyták. Viszont úgy látszik valami hiba csúszott a terveikbe. Amik szerint pár napra itt maradtak volna Londonban, és csak után indultak tovább vidékre.
• Lio, ne magyarázkodj, főleg, mert én is tudom azt, amit mondasz – intette le fekete hajú legjobb barátját Prue hűvösen.
• Pardon – biccentette Lio bűntudatosan. Igazán nem állt szándékában kioktatatni a nőt csak nem tudta megállni a szokásos lehangoló megállapítása nélkül ezt a témát.
• Egyedül csak azt nem értem, hogy mégis hogyan lehetséges ez az egész és nem, nem a romhalmazra magára értem, hanem arra, hogyan is következhetett be ez az egész! – mondta Prue egyre fokozódó dühvel. - Tudomásom szerint mindig kellő összeget küldtem arra, hogy rendben tartsák – fordult számon kérően a lehajtott fejű Lio felé, aki vele együtt a pénzügyeket intézte. Lance kezében egyértelműen nem adtak semmi, mert barátjuk hajlamos volt teljesen felesleges dolgokra költeni azt.
• Biztos van rá, valamilyen ésszerű magyarázat – nyelte egyet a fekete hajú férfi annak ellenére is, hogy ebben erősen kételkedett. Mert az ésszerű magyarázat szerint mindennek tökéletesen rendben kellet volna lennie.
• Remélem is – jelentette ki Prue szigorúan.
• Most mit csinálunk? Úgy értem csak nem maradhatunk ebben a romhalmazban – szólalt meg Lance és szokásos vidámságát sem tudta megőrizni, mert egyre nőt azaz érzése, miszerint valami itt nincs rendben. Ezért aztán a gyerekeket jobb szerette volna biztonságban tudni.
• Anyu mindjárt esni fog – jegyezte meg a kicsi Damon az egyre jobban gyülekező komor szürke felhőkre pillantva.
• Biztos van valami hely… - töprengett Prue.
• Asszonyom bátorkodom megjegyezni, hogyha most indulunk, akkor még vacsorára odaérünk a kastélyhoz, mint ahogy azt terveztük volna a későbbiek folyamán – mondta a hintó bakján ülő kocsis. Aki Stefannak hirtelen nagyon ismerős volt.
• Legyen, csapjon a lovak közé kocsis – mondta a nő mikor Lance segítségével a kicsi Damon már a kocsiban volt és ő maga is beszállt.
• Mi meg megyünk utánatok – mondta Lio beletörődően. Mert ő és legjobb barátja lovakkal indultak volna útnak a több órás útra, ami egyértelműen nem lesz kellemesebb, ha elered az eső.
• Előbb jobb lesz, ha kiderítitek mi történt itt, mert nekem nagyon nem tetszik ez az egész – mondta Prue egy pillanatra még visszaszólva.
• Sietünk, ahogy tudunk – bólogatta Lance és összehozott egy szokásos könnyed vigyort. Az emlék végén Stefan rájött, hogy miért is volt neki ismerő a kocsis. Mondhatni kísértetiesen ismerős. Viszont figyelmeztetni nem tudott senkit így nyugtalanul hánykolódott tovább sejtve, hogy ezután mi fog következni.

Damon következő emléke az volt, hogy egy esős tájon robognak egy hintóban. Csak ő, a pici Stefan és Prue voltak benne. De valamiért tudta, hogy Lance és Lio lóval fognak utánuk jönni csak akadt valami dolguk a városban. Mert a házukkal nem volt minden rendben. Damon látta, hogy a pici Stefan édesanyjuk ölében ült és ragaszkodóan szorította magához azt a fa kockát. Így rápillantva olyan érzése volt, hogy ezt később is látta nála, tehát nyilván megőrizte. Vagyis ott van valahol a Salvatore panzióban a régi holmik között, amiket öccse gyerekkorukból megtartott. Stefan mindig is hajlamos volt arra, hogy mindenféle holmit megtartson. Legyen az akár értékes, avagy értéktelen. Ebben az esetben, mivel egy fontos emlékről volt szó, így inkább előbbi volt az igaz.

Prue egy pillanatra elhúzta a függönyt és kitekintett a sűrű ködbe és az esőbe. Igazán maradt volna még Londonban, de az ottani házuk egyszerűen fogalmazva is katasztrofális állapotba került valamilyen eddig ismeretlen ok miatt. Ezt kiderítendő maradt ott Lance és Lio és nagyon bízott abban, hogy eredménnyel fognak járni ez ügyben. A nő, addig is a gyerekekkel együtt vidéki otthonuk felé vették az irányt. Abba a kastélyba, ahol Kol és ő először kerültek közel egymáshoz. És bár ez az épület sem volt már éppen mai darab Prue ügyeltett rá édesanyjával, hogy az állapota bármikor lakható és használható legyen.

A hintó hirtelen nagy rántással megállt és egyáltalán nem tűnt úgy, hogy tovább akarná folytatni az utat. Prue egyre feszültebb lett. Felállt és a saját helyére tette Stefant.

• Damon, vigyázz az öcsédre – mondta idősebb fiának komolyan. Aki határozottan rábólintott az anyja szavaira és magához húzta egyre riadtabb testvérét.
• Anyu – motyogta a pici Stefan kétségbeesetten, mert édesanyja ölelő karjai után vágyott és nagyon megrémült. A nő éppen elővette a szoknyájába rejtett tőröket.
• Stefan, megígértem, hogy vigyázok rád – mondta Damon kis öcsére pillantva, aki szorosan belekapaszkodott.
• Mindjárt jövök – mondta Prue megnyugtatóan, aztán kiszáll a hintóból becsukva maga után az ajtaját. Még az ő remek érzékivel is nehezére esett átlátni a sűrű ködön, amivel kapcsolatban egyre biztosabb volt, hogy egyáltalán nem természetes eredetű. Előre ment, hogy megvizsgálja a kocsissal minden rendben van e, avagy történt vele valami és neki kell felülni a helyére. Ami legalább nem okozott volna további problémát, mert nagyszerűen értett az ilyesmihez.
• Jól vagyok asszonyom csak nem vettem észre egy nagyobb mélyedést az úton és attól tartok, hogy egyenesen belehajtottam – jegyezte meg a kocsis, aki a lovakat próbálta visszafogni, mert azok minden áron tovább szerettek volna menni. Prue is így volt ezzel.
• Várjon itt a gyerekekkel, valami nem tetszik itt nekem – mondta a nő komoran. A kocsis, pedig bólintott, de közben mindenre felkészülten elővette a puskáját. A kicsi Damon óvatosan elhúzta a függönyt és kinézett. Látta édesanyját, amint óvatosan eltávolodik a hintótól, de nem figyelt oda és hátulról egy lövés érte. Prue elterült a földön.
• Anyu! – rohant oda a nőhöz az idősebb kisfiú mindenről megfeledkezve. Édesanyja nem mozdult és a vértócsa alatta egyre nagyobb lett. Mégis a pici Damont egy egyáltalán nem érdekelte csak anyukáját próbálta magához téríteni. Damont kirázta a hideg ettől az emléktől, és csak most vette jobban szemügyre a kocsist és erősen szitkozódni kezdett. Nem csoda hát, hogy Giuseppe Salvatore annyira szívesen lelőtte őket sok évvel később. Pont ugyan úgy cselekedett, ahogy az édesanyjukkal korábban.

A pici Damon éktelen haragra gerjedt és körülötte minden világosabb lett aztán pedig abba maradt mikor valaki egy jól irányzott ütéssel tarkón vágta. Ez a valaki nem volt más, mint Meredith.

Stefan elképedve nézte Meredith-et, aki száj húzogatva felkapta a kicsi Damont és betette a kicsit a továbbra is hevesen síró és most igazán aprónak tűnő kis Stefan mellé. Aztán érezte, hogy a lovak meg ugranak és már vágtáztak is tovább. Édesanyját, pedig ott hagyták az út porában, vérbe fagyva. Nem volt kellemes erre gondolni. Láthatóan Meredith sem így tervezte a dolgokat, főleg arra vonatkozóan nem, hogy Damon esetleg észreveszi Prue halálát. Mert tudta, hogy a kis fiú ebben az esetben minden tőle telhetőt meg fog tenni annak érdekében, hogy testvérével együtt megmeneküljön elrablóiktól. Ami Meredith tervét nagyon rossz irányba módosította volna.

• Azt mondtad nem lesz nehéz dolgunk – szólalt meg a férfi, amint egy családnak mutatva magukat felszálltak a hajóra, mint, ahogy az előre eltervezték. Senki sem akadt fent azon, hogy az idősebb gyermek álomba merült, vagy, hogy a fiatalabb vég nélküli sírást fogadott.
• Damon erejét nem kalkuláltam bele, tekintettel arra, hogy még túl fiatal, de a megrázkódtatás nyilván felszínre hozta – ismerte el hibájának aprócska részletét Meredith bosszankodva. Tudta, hogy még időben megfékezte a gyereket, mert, ha nem tette volna, akkor a következmények nem lettek volna valami kedvezőek. Tekintettel arra, hogy a gyerekek ereje idővel nyilván majdnem megegyezik, majd édesanyjukéval.
• Nem is kellett volna látniuk ezt, így nem fognak bízni bennem – mondta Giuseppe feszülten, mivel terveik arra vonatkoztak, hogy ő, mint a gyerekek apja a kellő módon fogja befolyásolni őket.
• Törlöm az emlékeiket – válaszolta a nő szigorúan. Jelezve, hogy ebből igazán nem lesz semmilyen probléma. Persze nem számolt azzal, hogy az emlékek törlése nem azonos az érzések megsemmisítésével.
• És az erejük? – érdeklődte a férfi, aki igazán nem akart még egy olyan világos, mégis sötét erőt érezni, mint, amilyen az idősebb fiúból kitört.
• Korlátozom – felelte Meredith. Bár tudta, hogyha Prue megtalálja őket, akkor előbb, vagy utóbb módot kerít rá, hogy ezeket felszínre hozza.
• Szerinted nem kockázatos, hogy visszamegyek? Ott fognak először keresni – jegyezte meg Giuseppe gondterhelten. Igazán nem vágyott arra, hogy a nyakában lihegve kövessék őt és hosszú szenvedés után megöljék.
• Minden a terv szerint kell menni, új nevet veszel fel, elmész velük Mystic Fallsba és így esélyed lesz felnevelni őket a nélkül, hogy bármilyen számunkra veszélyes befolyás érné őket – ismételte el újra a terveiket a nő.
• Az a hely hemzseg a vámpíroktól és előbb vagy utóbb rájuk fognak akadni – morogta a férfi.
• Ne mond, hogy egy magadfajta vámpírvadász nem tud elbánni velük – legyintette Meredith lekezelően.
• A vámpírokat elintézem – húzta ki magát Giuseppe büszkén.
• Helyes, mert azt szeretném, hogy amikor Mordred felébred, akkor a saját oldalára tudja állítani a fiúkat – mondta a nő vágyakozva gondolva arra a férfira, akivel véleménye szerint Prue hibájából nem találkozhatott. Amiért a nőnek meg kell bűnhődnie.
• Nem fogok elbukni, mert tudom mi a feladatom – biccentette a férfi eltökélten.
• Ha mégsem tudnád, vagy esetleg rosszul alakulnának a dolgok, akkor remélem tisztában vagy azzal, hogy szövetségünknek abban a pillanatban vége lesz, és te meghalsz – fenyegetőzött Meredith. Bár tervbe vette, hogy így is, úgy is megöli a férfit mielőtt olyat fecsegne ki, amit nem kéne.
• Állom a szavam, ha nem így lesz tudom, hogy megbűnhődöm – biztosította Giuseppe.
• Abban biztos lehetsz – mondta Meredith határozottan. Tudta, hogy Prudence mostanra már felébredt és keresi a fiait, de nem fogja őket megtalálni. Mert ő tenni fog róla, hogy az ne történjen meg.

XXI.fejezet

A baj nem jár egyedül

„Az élet olyan, hogy a baj mindig csőstül jön. De az embernek nem szabad feladnia a harcot. (...) Nagy bajban nagyon nehéz erősnek maradni.” Vlagyiszlav Tyitov

• Nálatok mindig ilyen siralmasan és elkeserítően haladnak a dolgok? – érdeklődte Klaus gúnyosan Lance-hez és Lióhoz intézve a szavakat. Előbbit persze azért próbálta figyelmen kívül hagyni. Elvégre nem fog meghatódni attól, hogy a szőke hajú férfi kiállt az igazság mellett és ennek köszönhetően majdnem vérfarkassá változott.
• Nos, a mostani helyzet valóban példaértékű és remélem, hogy többet nem is fog elfordulni – válaszolta Lio és gondterhelten összeráncolta a homlokát. Úgy látszik mostanában egyik baj, követi a másik. Méghozzá rohamtempóban és teljesen megállíthatatlanul. Ez igazán nagy pech, gondolta a fekete hajú férfi lehangoltan.
• Damon! – hajolt aggódva szerelme fölé Elena. Azonban a vámpír meg sem rezdült, hanem továbbra is aludt. Ahogy Stefan is. Bár mindkét alvón észre lehetett venni a fájdalmas fintort. Ugyanis Merlin a varázslattal átszakította az emlékeiket és azok a felszínre törtek. Teljes öntudatlanságba kergetve Damont és Stefant.
• Pontosan mi történt velük? – kérdezte Elijah egy mély sóhaj kíséretében.
• Visszakapják az emlékeiket – állapította meg Lexi és egész testtartása elárulta, hogy mennyire aggódik legjobb barátjáért, és persze Damonért is.
• Éleslátásod, mint mindig most is igazán lenyűgöz Alexia. Megörvendeztethetnél azzal, hogy követhetnéd mestered egyetlen jó példáját a mai napon és felszívódhatnál – jegyezte meg Lance elfintorodva. Mivel már teljesen jól érezte magát. Rose, Sarah és a többiek jelenléte nem is zavarta egyáltalán. Különösen Klausé nem, akivel kapcsolatban azért örült volna, ha fia ad neki egy esélyt, amire ő hajlandó volt várni. Viszont Lexi jelenléte mélységesen bosszantotta. Főleg Merlin mai cselekedetei után, amikről, bár a szőke hajú vámpírnő nem tudott, mégis legalább figyelmeztethette volna őket arra, hogy mestere milyen ostoba büntetésen is töri a fejét.
• Maradok – közölte Lexi dacosan.
• Minek? Véleményem szerint így is több bajt okoztál, mint, ami még elviselhető. Hasznod nincs a továbbiakban, mivel Caroline ugyan úgy tud őrködni a teljesen kiütött Stefan mellett, mint te. Lásd be, minden a távozásod mellet érvel – tárta szét a karjait a szőke hajú férfi negédesen.
• Stefan mellett maradok, ha tetszik neked, ha nem – csattant fel Lexi.
• Abból mindig csak baj sült ki, jó soha… - mondta Lance szurkálódóan, bár teljesen őszintén.
• Nem szeretnék beleszólni a… beszélgetésetekbe, de szerintem most nem igazán alkalmas pillanat arra, hogy… duzzogjatok – motyogta Jeremy bizonytalanul.
• Jeremy-nek igaza van – helyeselt Ric. Igazán kényelmetlenül érezte magát Lance és Lexi mellett, de beleszólni meg nem akart a vitájukba, mert bizonyos szinten mindkét félnek igaza volt.
• Elena, Caroline, vigyétek fel Damont és Stefant. Egy olyan szobába helyezzétek el őket, ahol két ágy van, ha nincs ilyen, akkor oldjátok meg. Jobb lesz, ha egymás mellett maradnak. Sarah, te, menj a konyhába és készíts pár fájdalomcsillapító főzetett a fiúknak. Meg tegyél oda teát, valamint kávét is. Biztos vagyok benne, hogy mindenkire rá fog férni – jelentette ki Rose, aki gyakorlatisan kézbe vette a dolgok irányítását. A hasonmás és barátnője már mentek is felfelé karjukban az alvókkal. Őket követte Lexi, aki Lance minden piszkálódása ellenére nem szándékozott távozni.
• Valami erősebbet is adhattok, ha akad – szúrt közbe Klaus.
• Éppenséggel akad – mormolta Sarah egy bizonytalan pillantás után, amit Rose-ra vetett. De a vámpírnő határozottan rábólintott. A vörös hajú lány, pedig ment, hogy ellássa a rá bízott feladatokat.

• Fel tudod támasztani őket? – mormolta Rebekeah reménykedően Lio felé fordulva. A kérdés egyértelműen Damonre és Stefanra utalt. Egyébként a kerek asztal Prue és Kol tartózkodási helyének ismerete után már nem igazán volt hívogató hatású. Így aztán a nappaliban foglaltak helyet.
• Nem haltak meg… csak… alszanak. Visszakapják az emlékeiket… - mondta a fekete hajú férfi vonakodva.
• Ami bizonyos szinten előnyös lesz – mutatott rá a saját egyéni véleményére Klaus.
• Kol helyzete nem lesz fényesebb – jegyezte meg Elijah tárgyilagosan. Mivel sejtette, hogy valamilyen módon mélyen gyökerező ellenszenv van Damonben, ami az emlékek miatt valószínűleg még jobban fog erősödni.
• Ezt valahogy sejtettem – dünnyögte bátyja morcosan. Most igazán nem ért rá arra, hogy Damon és Kol lelki békéjével foglalkozzon, mert az épségben maradásuk e pillanatban sokkal jobban érdekelte.
• Ha már itt tartunk… - szólalt meg Lio kisvártatva.
• Utálom, amikor ezt mondod – szúrta közbe Lance.
• … az emlékeikkel kapcsolatban úgy vélem, hogy cseppet sem lesz kellemes folyamat – folytatta a fekete hajú férfi teljesen figyelmen kívül hagyva legjobb barátja mondandóját.
• Ezért kell a fájdalomcsillapító – mondta Rose, aki Sarah-val már fel is küldette azt. Elena és Lexi pedig már be is adták Damonnek és Stefannak, akiknek kisimultak a fájdalomtól eltorzult vonásaik, viszont az emlékeik továbbra is fogva tartották őket. Teljesen elmerültek a múlt képeiben, amik mindig is ott voltak bennük, mélyen, legbelül, de Meredith közbeavatkozásának hála csaknem teljesen elvesztek és Merlin varázslata útján a felszínre törtek.
• Igen – bólogatta Lio szórakozottan. Igazán örült neki, hogy a vámpírnő szavak nélkül ilyen jól átlátta a helyzetet és nem neki kell gondoskodni mindenről. Prue jelenléte nélkül ugyanis ez a nehéz döntés általában mindig rá hárult. Ami nem volt egy könnyű feladat. Néha nem is igazán értette, hogy legjobb barátnője hogyan tud vele megbirkózni. Főleg a döntéssekkel járó teherrel, ami bármikor visszafelé sülhetett el és maga alá temethet bárkit. Viszont Prue látszólag játszi könnyedséggel vette ezeket az akadályokat. Lio persze tisztában volt azzal, hogy legjobb barátnőjének sem olyan egyszerű ez az egész. Mégis ő sokkal jobban vette ezeket a dolgokat. Hozzáedződött. A fekete hajú férfi azonban hasonló élettapasztalata ellenére nem tudta megszokni és nem is igazán akarta. Ő katona volt, harcos és nem vezető.
• És használni fog? – kérdezte Rebekah halkan és lehetet látni rajta, hogy ez az egész helyzet teljesen elkeseríti őt. Jeremy, aki valahogy a szőke hajú ős mellé keveredett támogatóan megveregette annak vállát. Látta, hogy Rebekah milyen rossz állapotban van a nemrég kiderült dolgok miatt és mennyire emészteni magát azért, amit tett. A Gilbert fiú, pedig úgy vélte, hogy senki nem érdemel ilyesmit, főleg, mert lehet látni rajta, hogy őszintén megbánta azt, amit tett és egyébként sem volt tudomása arról, miszerint amit tesz az helytelen. Egyszerűen csak magányos volt és Jeremy saját tapasztalatból tudta azt, hogy olyankor jó, ha van valaki az ember - itt személy szerint ősi vámpír - mellet. Rebekah hálásan fogadta Jeremy támogató és barátságos vállveregetését. Mostanában nagyon pocsékul érezte magát és már nem tudott bízni abban, hogy a dolgok jobbra fordulnak. Viszont a Gilbert fiú támogatása bizalommal töltötte el és tétován megfogta az egyik kezét. Jeremy nem húzódott el az érintéstől, hanem kedvesen, támogatóan megszorította a szőke hajú ős kezét. Bonnie valahogy teljesen kiment a fejéből.
• Valamennyit nyilván, de a szív, a lélek fájdalmára nem elég holmi kotyvalék – jegyezte meg Ric nyugtalanul.
• Attól tartok, hogy Ric-nek teljesen igaza van – helyeselt Lio, aki ettől a ténytől a többiekkel egyetemben nem igazán volt boldog.

• A kereső varázslattal mi lesz? – tudakolta Klaus meglehetősen bosszankodva célozva arra, hogy az ő ötleteit egyáltalán nem alkalmazzák.
• Most már teljesen hasztalan. Elvégre pontosan tudjuk, hogy hol vannak – tárta szét a karjait Lance.
• Akkor talán odamehetnénk – vette fel az ős.
• Hidd el, hogy nem sikerülne – ingatta a fejét Lio bölcselkedve.
• Valamit megoldás csak van! – tört ki Rebekah-ból. – Te boszorkánymester vagy csak tudsz tenni valamit – nyögte szinte könyörgően pillantva a fekete hajú férfira.
• Az én erőm ide kevés… - válaszolta Lio fásultan. Mivel attól hogy az ő ereje sem volt éppen kevésnek mondható, ez még nem jelentette azt, hogy fel tudja venni a versenyt Merlinnel. Még Quetiyah sírkövével kiegészítve sem lett volna rá képes. Valamint sejtette, hogy a férfi a szokásosnál is erősebb varázslatokat használt, hogy az illetékteleneket kívül, az illetékeseket, pedig bent tartsa. Prue tombolni fog, gondolta a fekte hajú férfi. Már persze, ha képes lesz magához térni a sokkból és a letargiából, amit Camelot közvetlen közelsége fog okozni, vagy már okoz is. Egyszerűen nem hiszem el, hogy nem érzem őt. Az elmúlt több mint ezerötszáz évben mindig tudtam, hogy hol van és egyfajta megnyugtató őrzőként lebegett a tudatomban a jelenléte, de most nincs sehol. Egyszerűen felfoghatatlan. Remélem, jól vannak, mert most tényleg nem lenne kellemes, ha bajuk esne…
• Szóval Merlin erősebb, mint te és ellehetetlenítette számunkra minden elérhető próbálkozást – összegezte Elijah tárgyilagosan a nem túl fényes helyzetet.
• Én nem ezt mondtam… - kezdett Lio aprócska tiltakozásba. - Csak, azt, hogy… na jó végül is igaz – érett végül egyet az őssel meglehetősen nehéz szívvel.
• Ez szívás – véleményezte a kialakult állapotot röviden és tömören Jeremy.
• Remek helyzet, egyre kecsegtetőbb fejleményekkel – jelentette ki Klaus szarkasztikusan.
• Egyetértek – közölte Lance.
• Te csak ne érts egyet velem! – mordult rá az ős.
• Kiskapu mindig van – jegyezte meg Elijah diplomatikusan elvágva a kirobbanni készülő vitát.
• Valóban – értett egyet vele Lio egykedvűen.
• Itt mi lenne? – csapott le a témára Klaus.
• A kiskapu Prue és Kol vére, aminek segítségével Damon és Stefan nyilván azonnal felébrednének – válaszolta a fekete hajú férfi szenvtelenül. Tudva, hogy ez nem fog sikerülni bizonyos okok miatt.
• Prudence úrnő véréből van valahol – mondta Sarah segítőkészen. Egy pillanatra mindenkiben felébredt a remény, de aztán amilyen gyorsan jött úgy távozott is.
• És Kol? – tette fel a kérdést Lio, aki mindig a helyzet legrosszabbját tételezte fel. És nem jött lázba attól, hogy legjobb barátnője véréből pont akad a háznál. Ugyanis sejtette, hogy az ős véréből nincsen készleten.
• Viszont én veletek ellentétben nem szoktam vért venni az öcsémtől és így nem is hordhatom azt kézközelben – mondta Klaus szúrósan. Mivelhogy mindenki rá kapta a tekintetét. Jelezve, hogy igazán kinézik belőle, hogy valamilyen dugi készlete legyen a testvére véréből. Milyen abszurd feltételezés! De azért nem elvetendő és a legközelebbi ilyen alkalmak elkerülésére jobb lesz pótolni a hiányt, tervezte az ős, és gondolatban feljegyezte ezen elképzelést a teendői listájára.
• Szóval mondjuk úgy, hogy Kol véréből pont elfogyott a nekünk kellő mennyiség – próbálkozott egy aprócska tréfával Lance, ami miatt bezsebelhetett jó pár rosszalló és mérges pillantást.

• Most már tudjuk hol is vannak, miért nem megyünk oda? – kapott a nemrég Klaus által felvetett ötleten Jeremy.
• Erről beszélek én is! Menjünk oda és hozzuk ki őket, valami megoldás csak van. Talán, ha kellő mennyiségű boszorkánnyal megyünk – kötötte az ebet a karóhoz az ősi hevesen. Igazán nem értette, hogy miért nem teszik ezt. Elege volt Merlin ostoba, „Bűnös vagy, tehát bűnhődj” módszeréből, aminek se eleje, se vége nem volt. Értelme meg még úgy sem.
• Niklaus, a boszorkányok még mindig rejtőzködnek – jegyezte meg Elijah udvariasan rámutatva arra a tényre, miszerint ebben igazán magukra vannak utalva, és nem tudnak segítséget kérni.
• A fenébe! Már teljesen elfejeltettem! – szitkozódott Klaus mikor rájött a rideg valóságra. Mostanában annyi minden történt, hogy az elbujdosott boszorkányok igazán háttérbe szorultak a kialakult helyzetek után. - Csalogassuk őket elő azzal, hogy Prue akarja ezt – vetette fel végül elégedetten a saját fantasztikus ötletétől. Tudva, hogy nincs olyan boszorkány, akit egy ilyen ajánlat ne kötelezne azonnali cselekvésre. Ha már az ő hívását pofátlan módon teljesen figyelmen kívül hagyják. Viszont Prue szava aztán tényleg sokat számít a természetfeletti világban, elvégre senki sem kockáztatná meg, hogy úgy igazából haragban legyen vele. Na persze Merlin nem számít bele ebbe a listában, de neki bizonyosan elment az esze… vagy soha nem is volt.
• Ami nyilván így is van, de nem fogják megtenni, mert attól, hogy félnek Prue haragjától még nem fogják megkockáztatni azt, hogy ezzel együtt szembe kerüljenek Merlinnel – mutatott rá az ős ötletének legnagyobb buktatójára Rose.
• És persze Morgánával – tette hozzá Lance gúnyosan.
• Minden bizonnyal vele sem – értett egyet a vámpírnő.
• Valamint Silas és Morded sem elhanyagolható katasztrófatényezők – szólalt meg Lio is a maga pesszimista modorában szinte teljesen lehangolva mindenki reményét és illúzióját.
• Jeremy, ha jól láttam és hidd el, úgy volt, akkor Camelot teljesen megközelíthetetlenné vált és az utat sem könnyű megtalálni – mondta Ric feszülten. Igazán aggódott. Prue és Kol eltűnése nem volt a világ legjobb híre közé sorolható és most Damon és Stefan alvása sem lendített sokat a hangulaton.
• Aki volt ott, sőt ott élt, az minden bizonnyal tudja a járást – vélekedett erről a kérdésről Klaus határozottan.
• Ez igaz, de Ric-el kell egyetértenem – válaszolta Lio nyugtalanul feszengve. Igazából ő sem szívesen ment volna oda vissza, így csak sejteni vélte azt, miszerint Prue hogyan is fogja érezni magát vagy érzi magát már most.
• De ettől függetlenül biztos van mód arra, hogy kihozzuk őket – erősködött Jeremy.
• Ez tényleg egy jó elképzelés lenne Jeremy – mondta Lance bátorítóan. – Viszont Merlin igazán nagy akadály. Több szempontból is. Mivel attól függetlenül, hogy szinte mindennek elmondható az ostoba sajnálatos módon nem szerepel ezek között a jelzők között. Legyenek azok kedvezőek, avagy rá jellemzően inkább kedvezőtlenek. Minden bizonnyal alaposan kifundálta ezt a véleménye szerint teljesen jogos büntetést és nyilván gondolt arra a lehetőségre, hogy mi akár a vár romjainak megrohamozásával is, de kihozzuk onnan Prue-ékat. Ezért aztán teljesen ki van zárva az a lehetőség, hogy Prue-nak és Kolnak ily módon segíteni tudjunk – fejtette ki saját álláspontját a szőke hajú férfi.
• Üzenetet sem tudunk nekik küldeni? – vetette fel Rebekah.
• Minek? Ráírjuk, hogy „Legyetek szívesek kedvesek lenni a másikkal, mert szükségünk van a véretekre” – ironizált Klaus, aki a véres dolog miatt még mindig eléggé bosszús volt. Elvégre nem igaz, hogy az egyetlen kiskapu, ami lehetőségükre állna teljesen ellehetetlenül annak köszönhetően, hogy nincsen dugi készlete Kol véréből.
• Rosemary, mi volt az, ami miatt végső soron ennyire aggódtok Prue és Kol eltűnése miatt? – érdeklődte Elijah udvariasan. - A teljesen nyilvánvaló okokat leszámítva – tette hozzá a mellébeszélés elkerülése érdekében.
• Sajnálom Elijah, de ezt nem az én tisztem közölni – felelte Rose csöndesen és Sarah után felment megnézni Damon és Stefan állapotát.
• Más lehetőség nem lévén megvárjuk még Prue és Kol visszatérnek. Addig is mindent megteszünk, hogy még több probléma ne merüljön fel. Ami nem kis feladat lesz, mert, mint ahogy mondják is, „A baj nem jár egyedül” – jelentette ki Lio borúlátóan.

Eközben Camelotban Prue és Kol kezdett magához térni. Az ős egyáltalán nem tudta, hogy mégis mi oka volt Merlinnek ide küldenie őket. Bárhol is legyen, azaz itt, gondolta Kol bosszúsan. Aztán felült, mire a rajta fekvő nő is kénytelen volt felébredni.

• Igazán, nem kellet volna ilyen szépen felébresztened – morogta a nő cinikusan. Magában, pedig erősen átkozódott azért, mert röpke huszonnégy óra leforgása alatt sikerült ismét erősen hasogató fejfájással ébredni. Az élet apró örömei, gondolta ingerülten és ezért nem is igazán figyelte meg, hogy pontosan hol is vannak tulajdonképpen.

• Ne kapd fel a vizet. Igazán nem tehetek arról, hogy majdnem összenyomtál – vágta rá Kol sértetten.
• Rohadtul vicces vagy – közölte Prue egy lesújtó pillantás kíséretében.
• Mond olyat, amit még nem tudok – legyintette az ős nagyképűen.
• Egoista barom! – jelentette ki a nő méltóságteljesen és felállt. Kol is hasonlóan tett, mert még nem fejezte be azt, amit elkezdett.
• Remek, ez igazán remek. Az apád mindig ilyen stílusosan oldja meg azt, ha valakik vitatkoznak a környezetében? – érdeklődte az ős morcosan.
• Muszáj engem hibáztatnod? – csattant fel Prue, aki igazán nem tűrhette, hogy Kol a felmerült problémáért csak őt hibáztassa. Elvégre kettőn áll a vásár és, ha tetszik neki, ha nem Kol is ugyan annyira részese volt a helyzetnek, mint jómaga.
• A te apád – mondta Kol szárazon.
• Kérlek, ha egy mód van rá, akkor inkább ne emlékeztess erre – jegyezte meg a nő erősen parancsoló nyomatékkal.
• Először is ne parancsolgass nekem! Másodszor meg, mire ne emlékeztesselek? Az igazságra? Mert ugye neked az igazság teljesen mellékes fogalom, ami alapján összevissza beszélsz – mondta az ős gonoszkodva.
• Nem szoktam összevissza beszélni! – tagadta Prue ingerülten.
• Hát persze – jegyezte meg Kol lekezelően.
• Ha már az igazságnál tartunk… Én elmondtam neked azt, hogy van egy fiúnk, arról már igazán nem tehetek, hogy lehetetlenül reagáltál…
• Lehetetlenül reagáltam?! Miért, mégis mit kellet volna tennem? Keblemre ölelni a kölköt és aztán esti mesét olvasni neki, meg idillikus családként élni?! – mondta az ős szarkasztikusan.
• Kezdetnek megtette volna, ha megismered, és nem rohansz el hanyatt homlok. Az esti mese később is jöhetett volna. Persze Damon csak, akkor bírt elaludni, ha én olvastam fel neki – mosolyodott el a nő utóbbi mondat elhangzása közben.
• Ezen már meg sem lepődök. Fogadok, hogy mindent megadtál nekik, amire szükségük volt.
• Tán már ez is baj lenne, hogy egy anyja szereti a fiait?
• Nem tudom, hogy az milyen lehet, de nézd meg, hogy mire mentél vele… Én anya nélkül nőttem fel, vagyis volt anyám, de… mondjuk ki őszintén teljesen használhatatlan volt. Aztán így végeztem. Ezzel szemben nézd meg Damon és Stefant. Őket te nevelted. Rövidebb ideig persze, de a végére ők is ugyan oda jutottak, mint jómagam – mutatott rá a saját álláspontjára Kol.
• Most komolyan azért hibáztatsz engem, mert az anyád nem foglalkozott eleget veled és a testvéreiddel? – kérdezte Prue vészjóslóan villanó szemekkel.
• Én nem hibáztatlak téged. Csak elárulom neked, hogy az eredmény mindkét esetben megegyezik a családi maszlagos körítéssel, avagy a nélkül. Tehát nem oldott volna meg semmit, ha maradok – jelentette ki az ős, aki jobb szerette kivonni magát az ilyen kötöttséggel járó dolgokból.
• Én ezt valahogy másként látom – csóválta meg a fejét a nő egyre mérgesebben.
• Mindegy, hogy látod az igazság az, hogy a család iránti elképzelésed teljesen lehetetlen – vette vissza a szót Kol meglehetősen türelmetlenül.
• Lehet, hogy lehetetlen, de ettől még nem lesz automatikusan megvalósíthatatlan. Csak esélyt kellett volna neki adni – mondta Prue jegesen és szürkei szemei is ezt a hidegséget tükrözték vissza. Az ős állta a nő tekintetét, végül azonban ő volt az, aki először elfordította a fejét. Mindketten tudták, hogy jobb lesz ejteni ezt a kérdéskört, mert a végén még megölik egymást.

• Rendben, ha már ilyen szépen… beszélgetünk, akkor térjünk át az Elijah témára – vetette fel Kol eléggé idegesen. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy testvére ott sündörgött Prue körül. És bár a szíve mélyén tudta, hogy azok ketten nincsenek együtt, mégis zavarta a közöttük lévő véleménye szerint túlzottan barátságos légkör.
• Nincsen semmilyen Elijah téma! Te egyszerűen féltékeny vagy a testvéredre, még egyszer megjegyzem, hogy teljesen felesleges alapon – mondta a nő szemrehányóan. Ezt már több volt, mint idegesítő. Mert attól, hogy Kol féltékenysége egyes esetekben még szórakoztató volt, a többiben viszont csak végtelenül bosszantó és abszurd tényként maradt meg.
• Már megbocsáss, de ezt meg én látom másként – mondta az ős erősen zsörtölődve.
• Pont ez a gond, mert rosszul látod, és mégis makacsul kitartasz ez mellett – csóválta meg a fejét Prue lemondóan. Tudva, hogy Kolnak mondhat bármit, akkor is ki fog tartani a saját véleménye mellett. Úgy is, ha tulajdonképpen tudja, hogy az teljesen elképzelhetetlen.
• Rosszul? Amikor megkérdezte, hogy ihat e a véredből te kapásból igent mondtál rá – csattant fel az ős dühösen.
• Mert te nem aztán nem iszol a véremből – jegyezte meg a nő cinikusan. Szóval itt van a vérfarkas elásva. Zavarja, hogy rajta kívül másnak is adtam a véremből, gondolta Prue némileg derűsen.
• Az teljesen más – dünnyögte Kol és karjait durcásan összevonta a mellkasa előtt.
• Én is éppen erről beszélek… A testvéred majdnem ugyan olyan fontos nekem, mint Lance vagy Lio… Vagy rájuk is féltékeny lennél? Egyébként, ha már itt tartunk nem megoldás, hogy nem beszélsz vele csak azért, mert eltitkolta előled a kilétemet – mondta a nő kedvesebb hangszín megütve.
• Most is őt véded!
• Téged védelek te idióta! Csak egyszer az életben végre nézz szembe a tényekkel és viselkedj felnőttként – lett újra ideges és ingerült Prue.
• Mert te aztán felnőttként viselkedsz – legyintette Kol gúnyosan.
• Talán nem teszek így, mégis… megpróbálok a magam módján rendet tenni és nem még nagyobb káoszt okozni – jegyezte meg a nő komoran. Tudva, hogy a segítsége többet ártott, mint használt.
• Mystic Fallsban, minden szándékodtól függetlenül, a megjelenésednek köszönhetően sokkal nagyobb káosz uralkodik – mutatott rá az elképzelés naivságára az ős. Persze tisztában volt azzal, hogy nem mindenről a nő tehet, de most vita közben remek érvelésnek tűnt, sőt mi több egyenesen kitűnőnek tetszett, akkor is, ha megvoltak a maga hibái.
• Emlékeztetnélek rá, hogy Mystic Falls a te otthonod, így tehát te tudhatod a legjobban, hogy arrafelé a rendetlenség és a természetfeletti egyáltalán nem új keletű fogalom – közölte Prue majdhogynem fújtatva a dühtől.
• Ha már az otthonnál tartunk, elárulnád nekem, hogy hol a fenében vagyunk? – érdeklődte Kol mérgesen. Igazán nem hagyhatta, hogy a nő sárba tiporja a felvetéseit, akkor sem, ha azok némileg vagy adott esetben teljesen hibásak voltak. Prue pedig most nézett végre igazán körül a helységben és pár pillanatig képtelen volt felfogni a látvány valódiságát. Aztán, amikor végre rájött, akkor azonnal próbált eltűnni, persze Kollal együtt. De képtelen volt rá. Az ereje, mintha visszapattant volna, valamilyen láthatatlan akadályról és nem engedte, hogy távozzanak. A nő sokkosan pislogott maga elé. - Vagy inkább csak vigyél ki innen minket! Az lesz a legjobb… Tru? Tru? Kérhetném, hogy osztatlan figyelmedet rám összepontosítsd? – rázta meg a gondolatban teljesen távol lévő Prue-t Kol. Visszahozva őt a rideg valóságba.
• Én… én…
• Te? – érdeklődte Kol majdhogynem aggódó pillantás kíséretében. Még soha sem látta, hogy a nő ennyire félt volna. Prue és a félelem az ős számára két teljesen összeegyeztethetetlen fogalom volt.
• Nem tudom visszafordítani a varázslatát – remegett meg a nő szájra széle, amit az ős továbbra sem látott, mert Prue mindenhová nézett csak rá nem.
• Ez igazán remek, egyéb örömhír? – ráncolta össze a homlokát Kol. Egyrészt a közlés miatt, másrészt, mert látta, hogy a nő viselkedése hirtelen teljesen eltért a megszokottól. Szinte… sebezhetőnek látszott. Ami az ős számára teljesen hihetetlen volt.
• Nem értem, hogy hozhatott ide azok után? És téged… te vajon miért vagy itt? – motyogta Prue halkan és fájdalommal teli hangon. Miközben kibontakozott Kol kezeinek szorításából és az ablakhoz lépett. A látvány nem a virágzó képet mutatta, mint régen. És ez valahogy még jobban összetörte a nő lelkivilágát. Hiába emlékeztette magát, hogy régen volt. Mégis nem tudott szabadulni az emlékeitől, amiket mindig is igyekezett háttérbe szorítani.
• Ezek igazán jó kérdések, de megtudhatnám, hogy pontosan hol is van, azaz itt? – kíváncsiskodott Kol.
• Camelotban vagyunk – suttogta a nő erőtlenül. A látása szinte teljesen elhomályosult a fájdalomtól, a tokra összeszorult a borzalomtól. Soha sem hitte volna eddig a pillanatig, hogy az apja valaha is képes lesz ilyen messzire elmenni. Most mégis megtette. Prue pedig hangtalanul összecsuklott, mert nem bírta tovább elviselni azt, hogy apja ezúttal valóban teljesen és kíméletlenül odavágott neki ezzel a büntetéssel. Aminek a színhelye megegyezett bátya halálának helyszínével.