XXIII. fejezet

Sziasztok! Mint, ahogy ígértem itt lenne a legújabb fejezet. Kellemes olvasást!

 

Ami nem öl meg…

„Hiszem, hogy ami nem öl meg, az egyszerűen csak furcsábbá tesz.” Batman c. film

Kol először fel sem fogta, hogy Prue a szemei előtt esett össze csak azért, mert rájött, hogy Camelotban vannak. Aztán mikor végre sikerült összeszednie magát hevesen szitkozódva a szobában lévő ágyra fektette a nőt és bosszúsan fölé hajolt. Közben pedig erősen próbálta figyelmen kívül hagyni azt az kissé kényelmetlen, mégis – igencsak - erős érzést, amit úgy neveznek, hogy aggodalom. Hirtelen csapott le rá és úgy látszott a maradék türelmét is elmosta. Legjobb tudomása szerint Prue-ra igazán nem volt jellemző az, hogy csak úgy elájuljon a megrázkódtatástól vagy úgy bármi mástól. Ennek következtében úgy ítélete meg, hogy aggodalma – legyen bármennyire bosszantó is – teljesen jogos.

• Tru, ébredj – morogta idegesen, ám a nő csak nem akarta teljesíteni azt, amit mondott neki, jobban mondva valósággal parancsolt. Nem mintha a nő bárki parancsát teljesítette volna. Kol tudta, hogy a parancs ebben az esetben inkább árt, mint használ, mégsem volt képes ellenállni a késztetésnek, mert a helyzet abszurdsága ezt hozta ki belőle. - Térj magadhoz – rázogatta Prue vállát egyre hevesebben és kezdte azt gondolni, hogy az lesz a legjobb ébresztési módszer, ha egy – vagy szükség szerint több - csattanós pofonban részesíti a nőt. Elvégre, ami nem öl meg az megerősít. Persze mivel nem volt ostoba és túl jól ismerték egymást tisztában volt azzal, hogy már az ébredés pillanatában kamatostul visszakapná a „kölcsönt”, még, akkor is, ha ez esetben csak segítő szándékkal szerette volna felébreszteni. De ezt az áldozatott hajlandó volt meghozni. – Igazán nem most jött el, azaz idő, hogy holmi banális érzelmi ok miatt csak úgy elájulj! – dünnyögte egyre jobban szorítva a nő vállait és ismételten hevesen megrázta.
• Meghat ennyi figyelmesség – motyogta Prue csöndesen. Jelezve, hogy már kezd magához térni, és igazán értékelné, ha Kol nem rázni ki belől a lelket.
• Na végre, már azt hittem, hogy téli álmot akarsz aludni – zsörtölődött az ős, azonban továbbra sem engedte el a nőt, hátha az esetleg vissza akarna térni az öntudatlanságba. Amit Kol igazán nem engedhetett meg magának, mivel szándékában áll minél előbb elhagyni Camelotot.
• Ha nem tudnám, hogy éppen azért füstölögsz, hogy itt kell maradnod velem határozatlan ideig, akkor még azt hihetném, hogy aggódsz értem – nyitotta ki a szemeit Prue és Kolra függesztette a pillantását, mert ha máshová tekintett volna, akkor csak a régi idők jutottak volna az eszébe. Ehhez, pedig semmi kedve nem volt. Tehát marad Kol bámulása, mintha nem lenne ennél jobb dolga. És ebben a pillanatban nem is igazán volt.

Még mindig nehezére esett elhinni, hogy apja ilyen lépésre szánta el magát. Holott nyilván teljesen tisztában volt azzal, hogyha idekerül, akkor sok fájdalmas seb tépődik majd fel a lelkében. Már nem számít neki semmi, ami szent vagy szívet tépő, gondolta Prue keserűen és csalódottan. Természetesen évszázadok óta hallgatta apja szentimentalizmusát, de eddig a pillanatig úgy vélte nem fog ilyen messzire menni, mert valamilyen szinten törődik az ő érzelmi világával. Nyilván tévedet, ami miatt igazán nyomorultul érezte magát.

Az óta a végzetes nap óta úgy kerülte ezt a helyet, mintha ragályos járvány pusztított volna Camelot területén. Még a közelébe sem merészkedett és tudta, hogy Lio és Lance is így tettek. Legjobb barátai hozzá hasonlóan sok barátot vesztettek el azon a borzalmas kimenetelő csatán és leginkább az ő tombolásakor. Persze egyik barátja sem hibáztatta őt soha. Még, akkor sem, amikor teljesen egyértelmű volt az, hogy szinte a földdel tette egyenlővé azt a helyet, amit otthonuknak neveztek oly sok éven át. Egyszerűen közös megegyezés alapján arra a hallgatólagos megállapításra jutottak, hogy tovább állnak és utána vissza sem néztek többé. Mert az emlékek így is túlságosan kísérteték őket és tudták, hogyha ismét visszatérnének ide, akkor az elméjük épsége kerülne veszélybe. Nem azért, mert a csatára emlékeztetné őket. Legalábbis csak kis részben volt ez a probléma forrása. A meghatározó a boldog emlékek voltak. Amikről tudták, hogy elmúltak és soha sem lesz már olyan, mint régen.

• Örülök neki, hogy jobban ismersz ennél – biccentett Kol, aztán mivel úgy vélte, hogy elhárult az eszméletvesztés meglehetősen fenyegető veszélye vonakodva elengedte a nőt.
• Meglehetősen ismerem a szokásaidat – ismerte el Prue, bár tudta, hogy az ős minden bizonnyal más témára akarja terelni a beszélgetést. Tekintettel arra, hogy az érzelgős csevelyek soha sem tartoztak a kedvencei közé. Mert annak ellenére, hogy Kol több mint ezer éves volt és igazán nagy tapasztalttal rendelkezett bizonyos kérdésekben – volt olyan téma, amit úgy került, mint a pestist -, mert az érzelmek bármilyen formátumú kinyilatkoztatását jobb szerette hanyagolni.
• Remek, most, hogy ez megbeszéltük úgy vélem megpróbálhatnál minket kivinni innen – vetette fel Kol ismételten a távozás kérdését. Nem mintha szüksége lett volna támogatásra e térden csak úgy vélte, hogy Prue úgyis ismeri a kivezető utat, hát minek is fárassza magát feleslegesen. – Lehetőleg még az előtte, hogy itt kéne éjszakázunk – fűzte hozzá, mert igazán nem érzet kedvet vagy késztetést ahhoz, hogy a szükségesnél több időt töltsön Camelotban. Nem tetszett neki a hely. Olyan rideg volt és hűvös. Nem, mintha élete során nem szállt volna meg ehhez hasonló épületekben, mégis úgy érezte jobb lesz innen elmenni mielőtt valami megrázó dolog derülni ki. Ám érezte bármennyire is küzd ez ellen sajnos elkerülhetetlen lesz a nem várt „meglepetés”.
• Hidd el, nekem sem az álmaim netovábbja, hogy itt maradjunk – mormogta Prue meglehetősen halkan, és bár szemei szokás szerint kifürkészhetetlenek voltak az ős érezte a fájdalmat, amivel kapcsolatban igazán nem tudta, hogyan kéne reagálnia. Ezért aztán a jól bevált módszert alkalmazta, vagyis gúnyolódott.
• Megnyugodtam, hogy nem a személyem ellen van kifogásod – jegyezte meg végül Kol gúnyosan.
• Attól, hogy néha kibírhatatlanul bosszantó és makacs vagy a jelenléted még nem átkos – reagálta le a közbeszólást a nő komolyan. És igazán örült neki, hogy az ős figyelmen kívül hagyja a fájdalmát. Sőt inkább gúnyolódik rajta. Mert ezt Prue legalább tudta kezelni.
• Nem is tudom mikor hallottam utoljára ilyen hízelgő szavakat – mondta az ős megránduló szájszélekkel és meghajtotta a fejét, mint, aki nagyon szívesen vette a neki mondottakat.
• Biztos nem a közelmúltban – válaszolta Prue.
• A közelmúltban meglehetősen kevés esélyem volt a bókokra, bár az ostoba igazgató átkozódása szerintem inkább volt komikus, mint valódi sorscsapás – tűnődött Kol fennhangon elemezve a nemrég történt eseményt.
• Mikor beszeltél te azzal az idiótával? – vonta össze a szemöldökét a nő gyanakodva. Főleg, mert nem értette mi közös témája lenne a vámpír ellenes igazgatónak - aki minden bizonnyal tagja volt Mystic Falls Alapító Tanácsának – és az egyik ősi vámpírnak. Persze sejtette, hogy ez tipikusan az a fajta beszélgetés volt, amiből csak az egyik fél kerül ki győztesen és leginkább élve. És mivel Kol itt volt mellette egyértelmű volt ki volt a vesztes. Nem, mintha Mr. Bármennyi esélye lett volna.
• Mielőtt megöltem – vont vállat az ős ártatlanul. Mivel teljesen tisztában volt azzal, hogy Prue aligha fogja felróni neki ezt.
• Te megölted a Mystic Fallsi iskola igazgatóját?! – szisszent fel a nő, de látni lehet rajta, hogy jót mulat ezen a lehetőségen.
• Meg a titkárnőjét is – egészítette ki Kol csak a rend kedvéért. Prue pedig nem tudta megállni és felnevetett. Az ős pedig csatlakozott hozzá. De sajnos a jókedvük nem volt tartós, mert mindketten tudták, hogy ez a hely nem alkalmas arra, hogy sokáig itt maradjanak.

• Akkor már kezdem érteni, hogy miért kerültél te is ide mellém – motyogta Prue elgondolkozva és megcsóválta a fejét. Az apja soha sem volt valami toleráns azokkal szemben, akik megöltek valakit. Nem, mintha ő maga egy szent lett volna, de mint ahogy a mondás tartja mások hibáit sokkal hamarabb felfedezte és saját módon orvosolta is. Még az ő hibái megbocsátható bűnök voltak, a jó cél érdekében.
• Nekem viszont még mindig homályos – dünnyögte Kol és összevonta a karjait a mellkasa előtt jelezve, hogy magyarázatott vár.

• Láthattad és most már te magad is tapasztaltad azt, hogy Merlin nem szereti, ha a véleménye szerinti ártatlanoknak bármi baja esik – mondta Prue gúnyosan. Az ártatlan jelző apja számára sokkal tágabban érzelmezést igényelt, mint, bármely más értelmes személy esetében.

• Szóval azt mondod, hogy ez a büntetésem – tett egy heves kézmozdulatot az ős. A nő továbbra sem nézett körült az ismerő szobában, hanem Kolra függesztette a tekintetét.
• Igazából az enyém, de valami miatt úgy vélte, hogy csatlakoznod kell hozzám. Nyilván mostanában nem voltál valami kedves és ártatlan, amely magaviselet maga után vonta eme büntetést – tűnődött Prue, bár továbbra sem értette, hogy apjának mégis milyen esztelen ötlet miatt kellett ideküldeni őket. Bár bizonyos fokig örült annak, hogy nem volt egyedül, mert akkor az egész még borzalmasabb lett volna.
• Na de pont Camelot?! – fakadt ki Kol hevesen.
• Elhiheted, hogy nekem jobban fáj itt lenni, mint neked – jegyezte meg Prue élesen. Az ős biccentett felé jelezve, hogy ezt hajlandó elismerni.
• Hogy csinálta? Úgy értem, mintha csak arra várt volna, hogy összekapjunk valamin és már jött is a… büntetés – mormolta Kol meg sem próbálta elrejteni e miatti mérhetetlen bosszúságát.
• Nem, mintha sokat kellett volna várnia. Elvégre csak a testvéreddel beszéltem és te már egyből összevesztél velem e miatt – mutatott rá a valóságra a nő. Nem akarta visszakormányozni a beszélgetést erre a kényes témára, de Kol minél előbb megérti, hogy nem érdeklődik más férfiak iránt annál könnyebben túlteszi magát a féltékenységi kitörésein.
• Persze, fogd csak rám, viszont amondó vagyok, hogy ezt később is folytathatjuk, jobb körülmények között – válaszolta Kol morcosan és barna szemei újra féltékenyen villantak. Persze nem hitte teljesen komolyan, hogy Elijah – pont Elijah! – kezdeményezne viszonyt Prue-val. Tudva, hogy kettőjüknek milyen közös múltja van és ezen felől neki és a nőnek még két közös gyerekük is van. Nem, mintha Damon és Stefan még gyerek lett volna, de az ő vére volt mindkettő. Bármennyire kínos és zavaró is volt ez az egész.

Ezért aztán Kol a gondolatainak ezen fordulatával dacolva körbehordozta a tekintetét a szobában ahová váratlan utazásuk után kerültek. Nem kis helységről volt szó, mégis igazán otthonos és barátságos volt. Valamint láthatóan tökéletesen karban volt tartva, attól függetlenül, hogy nyilvánvalóan több évszázada senki sem használta. Ez pedig kissé hátborzongató volt.

Az ágy meglehetősen kényelmes volt és hatalmas. Vastag puha tapintású kék színű és ezüst mintázatú takarókkal és párnákkal. A baldacinos ágy körül természetesen sűrű és nehéz függönyök voltak, amik most az ágy oszlopaihoz voltak kötve. A helység padlóját gyönyörű kék szőnyegek fedték, amiknek ezüst mintázta volt. A falakat pedig tájképek és faliszőnyegek tették barátságossá. Kol persze észrevette a hasonló színeket, ahogy azt is, hogy a szürke árnyalat Prue szemének színével vetekedett. Vagy legalábbis nagyon hasonló volt ahhoz. Az ablak előtt súlyos brokát függönyök is hasonló színeket tükröztek, mint a padlón lévő szőnyegeket. Ezen kívül megtalálható volt még egy súlyos, ám faragását tekintve igazán mesterien kimunkált szekrény, valamint pillanatnyilag teljesen figyelmen kívül hagyott kandalló is helyet kapott a szobában. Amibe, ha az ős jól látta – és azért a szeme még igazán jól helytállt – akkor fahasábok voltak elhelyezve. Mintha csak arra vártak volna, hogy valaki meggyújtsa őket. Ami az ős véleménye szerint már több volt, mint különös.

A falikarokon lévő fáklyák meg voltak gyújtva, így nem volt annyira sötét, mint amennyire egyébként lehetett volna. Nem, mintha Kolt zavarba hozta volna a sötétség, mert ugye vámpír lévén bármilyen napszakban tökéletesen látott. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy így sokkal jobbak és kellemesebbek voltak a látási viszonyok. Mintha csak készültek volna az érkezésükre. Ami Merlin tervének apró részleteit ismerve nem is lehetett másként. Mégis Kol biztosra vette, hogy rajta és Prue-n kívül nincsen senki más a várban és annak környékén. És annak ellenére, hogy a legtöbb esetben szeretett kettesben lenni a nővel jobban érezte volna magát, ha máshol vannak elszállásolva. De Merlin nyilván nem tekintette volna büntetésnek, ha egy Hiltonban szállásolja el őket.

Úgy vélte, hogy most a vár főépületében vannak. Ezen megállapításra azért jutott, mert a berendezés túlságosan is díszes volt ahhoz, hogy bárhol máshol legyenek. Valamint kikövetkeztette, hogy a szoba nyilván valamelyik lakosztály része. Már csak az a kérdés, hogy kié is volt pontosan, ám nem tudta feltenni ezt a kérdést, mert Prue megszakította a gondolatait.

• Nyilván folytathatjuk a beszélgetést… máshol – ismerte el Prue, bár hangja kevésbé volt meggyőző. Természetesen nem a téma ellen berzenkedett, hanem úgy vélte, hogy a jobb körülményekre még egy ideig várniuk kell, mert nem hitte, hogy az ő drága édesapja csak úgy ideküldi őket, aztán tanulságként hagyja, hogy azon mód visszatérjenek Mystic Fallsba. Nem, a nő tudta, hogy az túl könnyű lenne, és ezért sejtette, hogy van valami csel. Megpróbálta ellenállni a vágynak, hogy körülnézzen és az ennek okán beborítsák az emlékek. Előbbi nem sikerült, de utóbbit nagyon nehezen ugyan, de még kordában tudta tartani. Felismerte a szobát ahová kerültek, mivel az nem volt más, mint az ő régi hálószobája. Zavaró és meglehetősen irracionális módon minden pontosan ugyan úgy volt, mint, akkor. Még az is, hogy az egyik falikar kissé el volt ferdülve, ami annak volt köszönhető, hogy a csata előtt szegény fáklyatartón akarta megbosszulni mérges indulatait azért, mert Arthur még a csata előtt is makacsul hitt abban, hogy nagybátyjuk jobb belátásra fog térni. És végső soron, ha ebből a szempontból nézzük bizonyos fokig megvalósult, amit testvére akart. Modred, bár nem tért jobb belátásra, de álomra hajtotta a fejét. Ami apró diadal volt a fájdalom és a bűntudat hatalmas és hevesen hullámzó tengerében. Prue tisztában volt azzal, hogy, ha nem kerül ki innen minél előbb, akkor az elméje épsége súlyos károkat fog szenvedni a fájdalom miatt.
• Szóval az apád… - kezdte Kol, de a nő ferde és veszélyesen villanó szemeit látva gyorsan helyesbítette a megnevezést. – Merlin ide küldött minket, hogy itt töltsük le a büntetésünket.
• Igen, varázslattal idehozott minket – pillantott bosszúsan az ősre a nő. Mert véleménye szerint ez elégé egyértelmű volt, ahogy az is, hogy a távozás nem lesz olyan egyszerű, amennyire mindketten akarják.
• Feltűnt – gúnyolódott Kol.
• Lehet, viszont érteni nem érted – csóválta meg a fejét Prue.
• Miért kéne értenem azt, hogy apád mit, miért csinál? – érdeklődte az ős cinikusan. A nő vetette rá egy lesajnáló pillantást, aztán visszadőlt az ágyra és lehunyta a szemeit. Remélve, hogy így sikerül összeszedni a gondolatait. Ami több szempontból sem volt egyszerű feladat. Először is, szinte kézzel foghatóan érezte a Kolból áradó feszültséget. Másodszor a saját érzelmeit sem tudta megregulázni és harmadszor tudta, hogy nem is lesz rá képes addig, amíg el nem hagyja ezt a helyet.
• Ugye nem akarsz aludni? – pillantott morcosan a nőre Kol.
• Gondolkoznék, ha végre hagynál egy kis nyugalmat – ripakodott rá az ősre. Jelezve, hogy értékelné, ha pár pillanatra nyugton tudna maradni. Rosszabb, mint egy gyerek, gondolta a nő.
• Mit kell ezen gondolkozni? – értetlenkedett Kol. Prue lemondóan nézett rá aztán a plafon felé pillantott, mintha türelemért könyörögne. Számítása nem vált be, és az ős sem hagyta abba. – Szóval? – tette hozzá türelmetlenül.
• Ha ennyire értetlene vagy, akkor gyere – kászálódott ki az ágyból a nő kissé fáradtan az előtte álló megpróbáltatás miatt, de aztán erősen remegve ugyan, de megacélozta magát. Főleg, mert tudta, hogy a bátorsága most az egyszer cserben fogja hagyni. Méghozzá nagyon rövid időn belől.

Prue fürgén az ajtó felé indult. Ott egy pillanatig hezitált, majd egy beletörődő sóhaj után kinyitotta a nehéz ajtót és kilépet a szobából. Átvágott a szobán, ami régen az ő úgymond dolgozószobája volt. Ezután egy folyosón találták magukat, ami Kol szerint igazán jó állapotban volt ahhoz képes, hogy több mint ezerötszáz éve nem igen használta senki. Végig mentek a folyosón, majd a kanyargós és meglehetősen meredek lépcsőn lesétálva a nagyterembe jutottak. Kol szorosan a nő mellett – illetve, amikor a lehetőség nem engedte, akkor mögötte - sétálva haladt, aki nem nézett se jobbra se balra csak haladt előre nem akarván felismerni a régi termeket. Sajnos tudat alatt érzékelte a képet és bármennyire is próbálta kizárni nem sikerült. Vagyis a régi, boldog emlékek most keserűen és fájdalmasan bukkantak a felszínre.

• Azt hittem itt volt a kerek asztal – jegyezte meg Kol hátra pillantva, amint a hatalmas bejárati ajtóhoz értek. A nagyterem inkább tűnt a közös étkező helységnek, mint tanácsteremnek. Főleg, mivel asztalok nem voltak kerekek és több is volt elhelyezve belőlük.
• Az balra van – tett a kezével a nő egy türelmetlen és meglehetősen ideges mozdulatot. Aztán megragadta az egyik ajtószárnyat és hevesen megrántotta. A zsanérok nyikorogva keltek életre. Prue lendülete, ami eddig sürgette hirtelen nagyon alábbhagyott.
• Most miért áltál meg? – morgolódott Kol, aztán a nő mellett elnézve lemondóan pillantott ki. Sűrű, sötét köd gomolygott, de az ős még így is ki tudta venni a kopár és teljesen elhagyatott vidéket. – Hol van a vár többi része? – tette fel a kérdést, szinte nem is várva választ. Elvégre, ha jól számolta a várudvart kéne látnia, aztán a várfalat vagy az istállókat vagy úgy bármi mást az ésszerűség határain belül. De minden kísérteties és sivár volt. Nem valami bíztató, gondolta az ős vonakodva.
• Szerinted? – érdeklődte Prue élesen és hevesen szembefordult az őssel. Inkább veszekszik vele semmint, hogy tovább folytassa a nézelődést, mert ő pontosan fel tudta idézni minek hol kéne lennie. És bár lehet, hogy a vár belseje az egykori pompát idézte a táj már soha sem lesz olyan, mint egykor volt.
• Azt mondod, hogy nem tudunk tovább menni? – ráncolta össze a homlokát Kol.
• Örülök, hogy végre sikerült rájönnöd magadtól is valamire – jegyezte meg Prue nyersen nem is válogatva meg a szavait. Igazán nem volt most kedve finomkodni. Nem, mintha bármikor nagy hajlandóságot mutatott volna az ilyesmik iránt, de itt és most különösen nem. Nem Kollal volt problémája, főleg, mert az ős kivételesen nem tehet semmiről, mégis mivel ő volt hirtelen az egyetlen személy, akihez fordulhatott, így aztán nem tudta megállni gúnyolódás nélkül. Ezzel egy időben nem hibáztatta az őst meglehetősen méltatlan kifakadása ellenére sem, egyszerűen csak el akart menni innen. Lehetőleg minél előbb. Tudta, hogy Kol is így van ezzel. Ami bizonyos fokig bántotta őt, elvégre – minden fájdalma ellenére - ez a hely volt régen az otthona és az ős még arra sem méltóztatik, hogy megtekintse az épületet. Már, ami megmaradt belőle, hanem minél előbb el akar szabadulni innen. Prue nem értette saját magát. Természetesen el akart menni ő is, mégis bizonyos szinten meg akarta mutatni az ősnek azt a helyet ahová őt annyi kedves és ezzel együtt fájdalmas emlék fűzte. Őrület, gondolta kissé fáradtan Prue. De tudta, hogy erősnek kell maradni, mert ki fognak jutni innen – legalábbis remélhetőleg - és, mint, ahogy a mondás tartja, ami nem öl meg az megerősít. Bár az ő esetében a megerősítés most inkább az idegösszeroppanás felé közeledett méghozzá olyan sebességgel, hogy szinte képtelenség volt megállítani.

• Úgy látom a természet nem volt valami kegyes ehhez a környékhez – jegyezte meg Kol, bár nem igazán bántóan, inkább csak érdeklődve. Elvégre ezer éve ellenére nem mindennap volt alkalma arra, hogy egy ilyen úgymond megtiszteltetésben legyen része, minthogy Camelotba látogathat. Igaz, hogy ebben az esetben a megtiszteltetés és a látogatás erősen túlzó szavak voltak, mégis Kol tudatában volt annak, hogy ez igazán jelentős lesz az életében.
• A természetnek ehhez semmi köze sincsen – válaszolta Prue gúnyosan és a hangja némileg megremegett egykori otthonának mostani állapotának az említésére.
• Akkor az idő? – vetette fel az ős meglehetősen kételkedően a táj borzalmas állapotának okát kutatva. Mert minden legenda, amit hallott erről a helyről azt mondta, hogy varázslatos volt és a táj szépségének a leírására nem voltak megfelelő szavak. Tehát vagy túlzás volt, amit állítottak vagy valami miatt ilyen gyökeres változás állt be a szemkápráztató területen.
• Én voltam – válaszolta Prue mérgesen. Kol felvonta a szemöldökét, miszerint a felfogóképessége e területre nem igazán terjed ki és értékelné, ha a nő bővebben kifejtené azt, ami állít. – A varázslat, amit a testvérem megmentésére végrehajtottam elszívott minden életet a környéken – tette egy heves karmozdulatot a háta felé mutatva, de nem vette le a szemét az ősről, jobban mondva annak mellkasáról.
• De, ha tudod hol vagyunk miért nem megyünk tovább? – kérdezte végül Kol csöndesen. És igyekezet, hogy a hitetlenkedés ne érződjön a hangján. Itt még az eddigieknél is jobban érezte, hogy Prue mennyire szerette a testvérét és ez igazán lenyűgöző volt a számára. Csodálta a nőt azért, mert ilyen áldozatra volt képes és sajnálta is, mert nem sikerült visszahoznia a testvérét. – Tudom, hogy te is ugyan úgy el akarsz menni erről a helyről, amennyire én. Ha nem jobban – tette hozzá az ős komolyan.
• Tudom, hogy hol vagyunk, de azzal is tisztában vagyok, hogy a környék azóta belepte a mocsár és nem lenne biztonságos az út – magyarázta Prue idegesen. Már fent az ablakból is látta mennyire kegyetlen sors jutott egykori fényűző otthonának mégis ahogy a régi emlékeknek köszönhetően szinte látta az épületeknek, amiknek ott kellet volna lennie, de nem voltak ott. És erről csak és kizárólag ő tehetett. A legfájdalmasabb az volt, hogy nem tudta megmenteni a bátyát. Pedig az életét is odaadta volna csak azért, hogy ő éljen.
• Ugye nem arra célzol, hogy szerinted az a legjobb megoldás, ha itt maradunk? – hökkent meg Kol.
• Nem a legjobb megoldás elismerem. De ez az egyetlen megoldás, ami ésszerű a mi esetünkben, mivel, ha kimegyünk eltévedünk. Még, ha maradunk, akkor úgy vélem csak ki kell állnunk valamilyen próbát, és gond nélkül visszajutunk Mystic Fallsba – magyarázta Prue úgy, mintha egy értelmileg kissé alacsonyabb szinten álló személlyel társalogna.
• Hát ez remek – szusszantotta Kol. Valahogy nem töltötte el kitörő örömmel az, hogy Merlin ilyen csúfos csapdába csalta őket és ráadásnak még útmutatót sem hagyott arra, hogyan oldják meg a problémát. Az ős úgy gondolta, hogy legalább valamilyen módon utalhatott volna rá mit vár el tőlük. Nem, mintha Kol teljesítette volna, amit rá akartak kényszeríteni, de néha a szükség törvényt bont. – Hova mész? – kapta el a nő karját, aki mellette elsétálva indult vissza a felé a lépcső felé, amin korábban lesétáltak.
• A szobámban megtalálsz – mondta Prue közömbösen. – Az a helység, ahová érkeztünk – tette hozzá a félreértések elkerülése érdekében, majd a választ meg sem várva felsietett, de úgy, mintha sötét fenyegető árnyak üldözték volna.
• A fenébe – szitkozódott az ős, aki magára maradt a nagyteremben. Igazán nem tudta, hogy fogja bírni itt Camelotban, főleg úgy, hogy Prue láthatóan megőrült. Kol természetesen tudta, hogy a hely teszi ezt a nővel, mégis idegesítette az egész szituáció, de elhatározta, hogy ha törik, ha szakad ő kijutatja innen magát és persze Prue-t is. Mert a nő nem érdemli meg ezt a fájdalmat, ami érezhetően – és Kol számára abszurd módon – szinte teljesen megbénította őt. Ez a sebezhetőség Prue részéről teljesen új volt az ős számára és erősen feszengett miatta. Ő igazán nem volt egy gálán és védelmező fényes páncélzatú lovag és úgy vélte az lesz a legjobb, ha kézbe veszi a dolgot irányítását annak érdekében, hogy minél előbb kikerüljenek innen.

Kol úgy döntött legjobb lesz, ha körbejárja a helyet. Ugyanakkor nem akarta egyedül megtenni. Nem mintha félt volna, elvégre mi veszély fenyegette volna őt? Egyszerűen csak azon a véleményen volt, hogy Prue – mostani ramaty állapota ellenére –, valamint jómaga, mint mindig most is hatékonyabbak lesznek, akkor, ha együtt dolgoznak. Felkészült rá, hogy a nő vonakodni fog a segítségben, mert az emlékei túlságosan fájdalmasak ahhoz, hogy rájöjjön arra, hogy számukra a leghasznosabb megoldás az, hogyha gyorsan elmondja neki a kivezető utakat, és sorban megpróbálják mindegyiket. Kol ugyan is biztos volt abban, hogy sok titkos kijárat van és ezzel együtt azt is tudta, hogy Prue minden bizonnyal, mint a vár egykori úrnője tisztában van az összessel. Már csak rá kell beszélnie arra, hogy elmondja neki. És a nő zaklatott állapotára tekintettel Kol hajlott arra, hogy a faggatózás sokkal kínosabb és kellemetlenebb lesz, mint maga a kiút megtalálása. Ekkor a szeme sarkából mintha mozgást észlelt volna, így sarkon fordult. Ám nem látott ott senkit és semmit. Hanem az egyik fali szőnyeg libbent meg a nyitott ajtón beáramló légáramlattól.

• Csak a szél volt – dünnyögte magának kínosan, miszerint láthatóan őt sem hagyja hidegen a vár kísértetiessége. Pedig igazán nem volt gyávának mondható, de azért őt is felzaklatta az, hogy egy ezerötszáz éve teljesen lakatlan várban vannak, amit sűrű köd és minden bizonnyal halálos mocsár vesz körül. Hevesen megrázta a fejét, aztán becsukta az ajtót és felcsörtet Prue után azzal a határozott szándékkal, hogy akár kényszer útján is, de kiszedi belőle, hogyan juthatnak ki innen. Lehetőleg még az előtt, hogy mindkettőjük elveszíteni a józan eszét.

Nyár

Sziasztok!

Gondolom nálatok is tombol a nyár, nálam mindenesetre igen. Ezért aztán remélem megértitek, hogy egy rövid időre szeretném belevetni magam és kiélvezni azt, ami még megmaradt belőle. Tehát, hogy ne szaporítsam tovább a szót a következő fejezet, vagyis szám szerint a XXIII. fejezet 2013. augusztus 17-én fog felkerülni. Arra gondoltam, hogy addig is, ha valami kérdés vagy valamilyen kérésetek lenne, akkor írjatok nekem ide, vagy az e-mail címemre, ami a valentine731@citromail.hu

Puszi

Valentine 

XXII. fejezet

Emlékeink rólad…

„Láttál már ősrégi filmet? Néhol teljesen kifakul, eltűnik a kép. Azon a helyen csak fura villódzás látható. Ilyenek az emlékeim.” Vavyan Fable

Damonnek olyan érzései támadt, mintha alaposan fejbe vágtak volna. Ami bizonyos szinten igaz is volt, meg nem is. Érezte a körülötte folyó nyüzsgést, amit a többiek feszült és aggódó hangulata okozott mégsem tudott felébredni és megnyugtatni őket, hogy igazán kiheveri azt, amit Merlin tett vele. Elena aggódását és szerelmét bizsergetően érezte, őt sajnálta a legjobban ebben az egész helyzetben. Mert a lánynak mostanában tényleg nem volt könnyű az élete. Nem, mintha bármelyikük élete olyan csodálatosan tökéletes lett volna.

A fekete hajú vámpír tudta bízhat abban, hogy a többiek valamilyen szinten kézben fogják tartani a helyzetet, még az meg nem oldódik. Elvégre most már ott volt Rose is. Damon pedig tisztában volt vele, hogy a vámpírnő remekül elboldogul majd a többiekkel még ő magához nem tér. Lehetőleg minél előbb.

Stefannal kapcsolatban - valamilyen számára különös oknál fogva - teljesen biztos volt abban, hogy hasonlóan fényes állapotban van, mint ő maga. Tudta, hogy öccse mennyire sokat szeretett volna tudni a múltjukról és emlékezni azokra az időkre, amikor még édesanyjukkal éltek. Hát most teljesült a kívánsága. Legalábbis, ha jól vette ki a többiek szavaiból. Ő azonban a maga részéről jobb szeretett volna kimaradni ebből. De ez persze nem volt teljesen igaz. Mert a szíve mélyén hasonlóan érzett, mint Stefan, bár véleménye szerint teljesen más okból. Ami nem volt más, minthogy nem volt kedvére valló az a tudat, hogy valaki csak úgy képes volt befolyásolni az emlékeit és az erejét. Nem is értette, hogy Meredithnek hogy volt képe ilyesmit elkövetni és legszívesebben a saját kezével ölte volna meg, ha nem lett volna már halott.

Ezzel kapcsolatban felrémlett neki, hogy Merlin azt mondta, hogy Prue mindent átkutatott utánuk. Természetesen csupa pusztítást hagyva maga után. Damon ezt egyértelműen el tudta képzelni. Leginkább azért, mert úgy vélte, hogy ez hasonló lehet, mint amikor öccsét elragadják azok a kedves, ám egyértelműen irányíthatatlan vámpír ösztönei. Most már tudjuk, hogy kitől örökölte, gondolta Damon testvére vérengzésére célozva. Persze nagyon is tudatában volt annak, hogy Kol sem egy ártatlan bárányka, ahogy ő maga sem volt az. De az őssel jobb volt még csak feltételezésekbe sem bocsátkozni a hasonlóság kapcsán, mert már a felmerülésekor azon nyomban elvetette. Ugyanis kategorikusan tagadta, hogy neki köze lenne hozzá.

Prue már más kérdés volt. A nő most már nem volt olyan rejtély számára, mint, amikor úgy hitte, hogy először találkoztak a Mystic Grillben. Holott csak ismét egymás felé sodorta őket a jó szerencse. Jobban mondva, édesanyja vágya arra vonatkozóan, hogy ismét láthassa őt és az öcsét, és ezzel együtt segítsen is nekik. Viszont úgy vélte, hogy Prue-nak így is vannak még titkai, amiket a múltban kell keresni és Damon korábbi szándéka szerint ki akarta deríteni, hogy mikről is lehet még szó. Amire jelenleg két megoldás is mutatkozott.

Az első és az e pillanatban igazán szimpatikusnak tetsző az lett volna, ha valaki valamilyen módon felébreszti. Ezt igazán értékelte volna. Ám sejtette, hogy ez nem olyan egyszerű és zavartan gondolt arra, hogy igazán örülne neki, ha Prue itt lenne és megoldaná a felfordulást. Viszont a nő jelenleg házon kívül volt a vén kotnyeles bolondnak köszönhetően, ahogy Damon magában elnevezte a nagyapját. Tudta, hogy ez az egész ébredés dolog nem lesz olyan egyszerű, mint, ahogy azt ő elképzelte és a pokolba küldve Merlint hagyta, hogy a második megoldás lépjen érvénybe. Ami nem volt más, minthogy az álmai, jobban mondva az emlékei beszippantsák őt. Nem volt kellemes élmény, amiért kivételesen tudta, hogy Meredith-et kell okolnia. Mert régen ő tett valami zagyvaságot az emlékeivel és az erejével. Így Damon érthető módon nem foglalta ódákba a nevét. Főleg, mert a nő nagyon nem szolgált rá ilyen nagy kitüntetésre. Tehát az emlékeibe merülve remélte, hogy a szükséges dolgok átélése után, valamilyen úton-módon saját erejéből, vagy a többiek segítségével magához fog térni. Ha meg nem, akkor még mindig ott volt az a lehetőség, hogy édesanyja segít rajta.

Az első emlékkel kapcsolatban Damon már az első pillanatban tudta, hogy hol vannak. Még erőlködni sem kellet, bár a feje továbbra is erősen hasogatott. A helyszín nem volt más, mint Ausburg, ahol 1847 körül élt Prue-val, Lance-el és Lióval. Nem tudta, hogy miért fontos ez mivel ilyen tájt még nagyon fiatal volt. Éppen csak közeledet a négy éves korhoz. Tudta, hogy imádott itt lenni és főleg azokat a pillanatokat élvezte, amikor édesanyja ölében kilovagolt a birtokra. Csak ők ketten. Anyukája, pedig mindig mesélt neki. Damon meglepődve tapasztalta, hogy arra is vissza tud emlékezni, hogy Morgana nemrég tett náluk egy rövid látogatást, aztán már távozott is.

• Anyu, apu mikor fog csatlakozni hozzánk? – kérdezte kiskori önmaga komolyan, miközben anyukája leszállt a lóról és őt is leemelte róla.
• Nem tudom kicsim – válaszolta Prue zavartan. Látni lehetett rajta, hogy nem szívesen hazudna a fiának, mégsem akarta elmondani az igazat. Damon összeráncolta a homlokát. Vajon Kol tudott a születésemről és már előtte eldobott minket magától? Erre a gondolatra a kezeit indulatosan ökölbe zárultak. Ez nem lenne logikus elvégre, akkor, Stefant meg a gólya hozta vagy mi a fene?
• Akkor meg fog minket látogatni? – kérdezte reménykedve a pici Damon.
• Szokása, ahogy a viharos távozás is – jegyezte meg Prue szárazon. Látva, hogy fia nem érti mire gondol lágyan elmosolyodott. – Tudod, kicsim, édesapád nagyon elfoglalt. A testvérei nagyon sok erejét elveszik – magyarázta gyermekének próbálván óvatosan ellavírozni a kényes témán.
• Az egyik testvére Lance fia igaz? – érdeklődte a pici Damon nagyon is jól értesülten.
• Ezt meg mégis ki mondta neked? – ráncolta össze a homlokát Prue, de nem tagadta az állítást.
• Lance – érkezett a felelet.
• Szóval Lance. Úgy látszik mostanában, túlságosan is sokat jártatja a száját, és egyre jobban elhatalmasodik rajta a pletykák iránti vonzódás – morogta a nő morcosan.
• Lance vonzódik a pletykákhoz? Én azt hittem, hogy az egyik szomszéd lánnyal barátkozik. Legalábbis, amikor Lióval valamilyen párbajról beszéltek akkor ilyesmi került szóba – motyogta a kis fiú ártatlanul.
• Ezt mikor mondták Damon? – kíváncsiskodott Prue komolyan.
• Tegnap vacsora után, amikor te a szobádba mentél egy pillanatra – válaszolta Damon.
• Megfojtom, mindkettőt – szűrte a fogai között a nő mérgesen. Igazán nem értette, hogy a két idióta legjobb barátja miért éppen a fia jelenlétében beszélget ilyesmiről.
• Mit mondasz anyu? – kérdezte a kis fiú, mert nem teljesen értette édesanyja szavait.
• Csak azt, hogy Lance és Lio remélhetőleg nem öleti meg magát, mert, amint magukhoz térnek alaposan leszidom őket – jegyezte meg Prue fagyosan. A kis fiú, pedig, mivel tudta, hogy a hangnem nem neki szól, így csak a lényegével foglalkozott.
• Biztos fájni fog nekik, én is velük mehetek szerinted arra a párbajra? – motyogta a pici Damon izgatottan.
• Sajnálom kicsim, de attól tartok a sértett felek nem örülnének neki – válaszolta a nő sajnálkozva. Közben magában azon füstölgött, hogy Lance miért nem tudja legalább egyszer a fejét használni a nadrágjában lévő testrésze helyett.
• Anyu, akkor apu nemsokára eljön hozzánk? – tért vissza az eredeti témára a pici Damon lelkesen, mert édesanyja korábbi szavaiból egyre jobban valószínűsítette ezt az eseményt.
• Előbb-utóbb meg fog látogatni minket – jegyezte meg Prue és lehetett látni, hogy a lehetőséget várja is meg nem is.
• Hát itt vagyok. Már kerestelek titeket – vigyorgott rájuk a feléjük lépkedő Lance és igazán értetlen arccal vette észre, hogy legjobb barátnője nagyon ferdén és dühösen néz rá valami miatt. Még a pici Damon láthatóan majd kiugrik a bőréből annyira örül valaminek.

Damon arca bosszús fintorba rándult. Félig azonban szórakozott is volt, mert már emlékezett rá, hogy Prue mennyire kiosztotta a két párbajozni készülőt. Természetesen nem az ellen volt kifogása, hogy már megint valami eszeveszett dologba keveredetek. Azon egyértelműen nem esett nehezére túllépni. Az zavarta, hogy nem szóltak neki. Amit Lio sürgősen pótolt is, mielőtt legjobb barátnőjének eszébe jutna az, hogy a kiabálás nem minden esetben megoldás, hanem vannak sokkal hatékonyabb módszerek is a feszültség levezetésre. Lio pedig így a vadász szezon közepén igazán nem szerette volna, ha barátnőjének ez akkor jut eszmébe, amikor puska van a kezében.

Damon úgy érezte, hogy az emlékei összenyomják őt. Mégis próbált rendet tenni közöttük és ezzel együtt meg is ismerni őket. Olyan volt, mintha egy gyorsan futó filmet nézne. Egy ismétlést, amit már látott és elég csak egy pillantást vetnie rá és minden eszébe jut. A következő emlékkel kapcsolatban érezte, hogy egyáltalán nem lesz könnyű, hanem fájdalmas és szomorú. Először azt hitte, hogy az lesz, amikor Meredith elrabolta őt és Stefant Prue-tól, de utána rögtön rájött, hogy tévedett.

Először is tudta, hogy továbbra is Bostonban voltak, viszont Stefan még nem született meg. Másodszor kinézett az ablakon és megpillantott egy lovast, aki lovát vágtára fogva igyekezett otthonuk felé, hogy aztán a bejárathoz érve sietve megálljon és a lehető legtermészetesebb módon az egyik lovászlegényre bízza hátasát. Damonnek nem esett nehezére felismerni a lovast, akkor sem, ha még soha sem látta ilyen régi módi ruhában. Kol volt az. Elegáns sétabotját forgatva sétált be a nagy házba, mintha ez egész az övé lenne.

Damon tudta, hogy Kol sokáig időzött náluk és kiskori önmaga ez idő alatt Lance-el játszott, aki teljesen tudatlan volt az ős érkezését illetően. Legalábbis egészen addig az volt, még Kol üdvözlési szándékkal be nem sétált hozzájuk. Haja jól láthatóan nem a széltől volt zilált. A vámpír összeszorította a száját és legszívesebben ráugrott volna az ősre. Főleg az utána következő események miatt.

Látta saját kiskori önmagát, amint reménykedően felpislog az édesapjára és érezte az akkori mérhetetlen örömét, azért, mert ott volt vele. Amivel kapcsolatban már úgy érezte, hogy édesanyja mondandójához híven itt marad velük és végre igazából egy család lesznek. Egyből megértette, hogy miért utálta mindig is annyira Kolt. Az ős jött, kihasználta az édesanyját, aztán őt meglátva sietősen elment, de előtte még összetörte Prue szívét. A pici Damon elhatározta, hogy ő soha sem fogja ezt megbocsátani Kolnak és, amint alkalma lesz rá megbosszulja, amit vele, de leginkább az édesanyjával tett.

Mert Prue attól függetlenül, hogy erősnek mutatta magát mégis mindenki tisztában volt azzal a sajnálatos ténnyel, miszerint éjszakánként álomba sírja magát. Aztán, amikor megtudta, hogy ismét terhes, akkor próbálta a dolgok jobb oldalát nézni. Nem volt egyszerű. Morgana, akivel kapcsolatban Damon úgy érezte, hogy sok feladata van eljött hozzájuk és bokros teendői mellett szakította idő arra, hogy segítsen nekik. Damon tudta, hogy nagyanyja azért maradt velük, mert tudja milyen, amikor valakinek egy tuskó a társa. És nem utolsó sorban Morgana reménykedett abban, hogy ezúttal lány unokája fog születni.

A pici Damon izgatottan, bár kissé álmosan várta, hogy kistestvére megszülessen. Lance és Lio ott játszottak vele. Persze hozzá kell tenni, hogy a két férfi gondolatban egyáltalán nem volt jelen. Gépiesen, ösztönből tették azt, amit tettek és a pici Damon próbált nem megsértődni emiatt. Ez leginkább azért sikerült, mert már alig várta, hogy láthassa a testvérét. Akiről nagyanyja fennen hangoztatta, hogy lány lesz.

A pici Damon nem volt erről meggyőződve és, amikor ezt megosztotta édesanyjával az boldogan felnevetett. Damon ismerte és szerette ezt a nevetést, ami akkoriban Kol kéretlen látogatása után kissé megritkult. Prue elárulta gyermekének azt, hogy Morgana már csak ilyen nő centrikus volt világ életében és az is marad. Valamint a nő biztosította a fiát arról, hogy ettől eltekintve nagyon szereti őt is. Természetesen ezzel Damon is tisztában volt. Mármint, hogy nagyanyja szereti őt, de azért, mert az volt aki, így ennél fogva egy lánynak sokkal jobban örült volna. A számításai ezúttal sem váltak be.

Mikor Morgana kissé szomorú, de egyébként boldog arcát meglátták már mind tudták, hogy Prue-nak ismét fia született. És Damon szaladt is anyukájához és kis öcséhez, hogy végre láthassa őket ez után a kimerítő és hosszadalmas várakozás után. Lance és Lio mögötte léptek be a szobába és kissé zavartan pillantottak legjobb barátnőjükre. Aki az ágyban feküdt második gyermekével a karjaiban. Damon felmászott az ágyra és közel hajolva kezdte tanulmányozni testvérét, aki pillanatnyilag békésen aludt.

• Veletek maradok, mert Lance és Lio nem tudják, hogy mi kell egy kisbabának és az anyjának – jegyezte meg a szintén belépő Morgana határozottan.
• A múltkor igazán jól levezettük a szülést – mondta Lance sértetten, mert tudta, hogy a szőke nő részéről ez egy alapos tüske volt.
• Persze, sikeresen, de nem nektek volt köszönhető – jegyezte meg Morgana könnyedén. – Az viszont kétség kívül a ti sikeretek volt, hogy elvesztettek egy viharban és a szükség vitt rá titeket, hogy egy elhagyatott kunyhóban húzzátok meg magatokat – tette hozzá sokatmondóan jelezve, hogy véleménye szerint Avalon sokkal megfelelőbb hely lett volna. Persze Prue nem akart visszatérni oda.
• Az a kunyhó nagyon jó állapotban volt, viszont én már korábban meg mondtam, hogy nem tanácsos elindulnunk, de szokás szerint senki sem hallgatott rám – mondta Lio lemondóan, mert teljesen felesleges volt a részéről minden próbálkozás.
• Mi lesz a neve? – kérdezte Damon érdeklődve édesanyja és öccse között járatva a tekintetét. A kérdéssel sikeresen elhallgatatta a szobában tartózkodó három másik személy társalgását.
• Stefan – mosolyodott el Prue lágyan és megpuszilta kis babája homlokát. Aztán pedig adott egyet Damonnek is.
• Megfoghatom? – kérdezte idősebb gyermeke és igazán komolynak látszott, mert tudta, hogy most már felelősségteljes testvér lett belőle.
• Természetesen – felelte édesanyja a helyzethez illő büszkeséggel és félig átadta Damon kezébe a babát. Aki úgy vélte, hogy most egy nagy családi ölelésbe került.
• Vigyázni fogok rá anyu és rád is. Mindig történjék bármi – fogadkozott az idősebb kis fiú elszántan. Ezt egy új kezdetnek vélte. Neki, édesanyjának, a kis testvérének, Lance-nek és Liónak.
• Köszönöm, Damon – mondta Prue bágyadtan és kissé könnyes szemekkel.

Damon megértette, hogy ezért érezte mindig annak a szükségességét, hogy segítsen a testvérének. Mert megígérte az édesanyjuknak és mivel nem akart neki csalódást okozni betartotta a szavát. Még akkor is, amikor már nem emlékezett az ígéretére. A vámpír tudta, hogy sok mindent hozott számára ez az ígéret. Inkább bajt, mint hasznot, mégis úgy vélte, hogy megérte. Mert az édesanyjának nem okozott csalódást.

Stefan először egyáltalán nem értette mi történik vele. Aztán fokozatosan kezdett ráébredni a dolgok nyitjára. Utolsó emléke azt volt, hogy Merlin valamilyen módon kiütötte Damont, aztán pedig őt is. Úgy vélte, hogy ez igazán nem valami kedves cselekedett egy olyan személy részéről, mint a férfi, főleg, mert ő a nagyapjuk lenne vagy mi a szösz. Tehát, mint olyan igazán lehetett volna kicsivel együttérzőbb és szolidárisabb, ha már az unokái voltak.

A vámpír ezért aztán kezdett ráébredni arra, hogy Merlin nagyon is távol áll attól a kedves képtől, amit az utókor megalkotott róla. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy édesanyját és Kolt elküldte Camelotba. Legalábbis ha jól hallotta a többiek mondandóját. Amit úgy érzékelt, mintha a tenger mélyéről tekintene fel rájuk és próbálná kivenni a szavaikat. Nem volt egyszerű és egyre erősebben küszködve próbálkozott a mondatok érzelmezésével, amikor úgy döntött, hogy inkább feladja, és más módon próbálkozik.

Nem volt éppenséggel könnyű meghozni ezt a döntést, mert szeretett volna segíteni a szüleinek, lehetőleg minél előbb, de Merlinnek hála kissé feltartóztatták. A legalkalmasabb és legjobb – na jó legalább önmagát ne álltassa, az egyetlen - lehetősége ebben a helyzetben azaz volt, hogy bízik a barátaiban. Tudva, hogy ők elhárítják ezt az akadályt, vagy megmentik a szüleit és Prue megoldja a helyzetett.

Stefan mióta megtudta Prue-ról az igazat folyton azon merengett, hogy feltette magának azt a tipikus: Mi lett volna, ha… kezdetű mondatott, aminek se eleje, se vége nem volt. Mégis megtette, mert úgy érezte, hogy ez nem elbizonytalanítani fogja, hanem erőt add neki. Mert, ha Meredith nem avatkozott volna közbe, akkor az édesanyjával nőtt volna fel. Damon és ő is egyenlő szeretettben részesültek volna, és nem találkoztak volna soha sem Katherine Pierce-el. Ami nem lett volna hátrány, mert a testvéri kapcsolatuk soha sem élt volna meg semmilyen hullámvölgyet.

Stefan tudta, a törvényszerűséget, mely szerint a keserű és fájdalmas múltat nem lehet megváltoztatni és hirtelen gondtalanná és boldoggá tenni. Akkor sem, ha éppen csak egy aprócska kiigazítást kívánna elvégezni. Így aztán beletörődött abba, ami megtörtént. Egyébként is minden ellenére voltak barátaik és családjuk ismét ott volt egymás közelében, ha együtt nem is.

A barátokkal kapcsolatban Stefan érezte, hogy Lexi a közelében van. A nő a legeslegjobb barátja volt világ életében és ezért aztán szavakat sem igen talált arra, hogy életben van. Végtelenül boldog volt tőle és egyáltalán nem haragudott amiatt, hogy a nő azért tért Mystic Fallsba, mert Merlin megparancsolta neki. Ez teljesen mellékes volt. A lényeg az volt, hogy minden szándék szerint őszintén segített neki és a legtöbb esetben vigyázott rá. Ami mindennél többet jelentett a vámpírnak.

Stefan valamilyen különös oknál fogva tudta, hogy Damon ugyan olyan állapotban van, mint ő és mégis úgy érezte, hogy még így is segít neki. Nem tudta volna teljesen szavakba foglalni az érzést. Véleménye szerint ez egyfajta unszolás volt. Tipikus Damon féle, ami gúnyosan utat mutat és nagyon mérges lesz, akkor, hogyha letér róla. A vámpír ismerte már ezt és bízott benne. Így aztán követte azt. Elvégre mi mást tehetett volna?

Olyan érzés tört rá, mintha valakinek a fejében olvasna. Csakhogy itt és most nem más emlékeit és gondolatait látta, hanem a sajátját. Először roppant fájdalmas volt, de aztán valaminek a következtében csökkent az érzés és apró, elhanyagolható zsibbadássá szelídült. Megérezte a sok visszatérő emléket és úgy döntött, kiválaszt közülük egyet, ami alapján kiindulhat.

Ez az emlék tudta, hogy nagyon korai. Így látva alig lehetett több mint másfél éves vagy talán egy kicsivel több vagy kevesebb. Pontosan nem tudta meghatározni. Édesanyjától nem messze elmélyülten játszadozott egy fa kockával. Damon mellette ült egy mesekönyvet lapozgatva és négy vagy öt évesként is olyan gondterheltnek és határozottan óvónak tűnt, mint most. Csak kevesebb volt benne a gúnyra és a cinizmusra való hajlam. Azt egyébként is csak évekkel később jelentkezett nála. A szobában volt még Lance és Lio is. Előbbi azt latolgatta magában, hogy kit is fog legközelebb elcsábítani. Utóbbi meg szokása szerint leverten hajolt egy levél fölé és magában vacillált.

A pici Stefan elkapta édesanyja tekintetét, amikor rá és testvérére pillantott. A szürke szemek gondoskodóan és mérhetetlen anyai szeretettel pihentek meg rajtuk. A könyv, amely a kezében volt látszólag egyáltalán nem kötötte le a figyelmét. A pici Stefan hirtelen kedvet érzett arra, hogy odamásszon édesanyjához, amit meg is tett. Belekapaszkodott a finom anyagból készült ruhába és felhúzta magát. Nem volt könnyű feladat, mert aprócska lábai erősen bizonytalanok voltak, de végül sikerült.

• Anyu – motyogta tétován a kicsi Stefan.
• Nagyon ügyes voltál Stefan – kapta őt ölbe édesanyja és szorosan magához ölelte.
• A kislegény nemsokára össze-vissza fog rohangálni – vigyorodott el Lance.
• Minden hová kellemes puha szőnyegeket helyeztem el – szólalt meg Lio fel sem pillantva a leveléből.
• Még jó, hogy te mindenre gondolsz – mondta Prue hűvösen. Most nem érezte megfelelőnek a pillanatot arra, hogy barátja örökké borús kedve elrontson mindent.
• Természetesen – felelte a fekete hajú férfi fel sem véve a gúnyos hangot. Persze ennek lehetett az is az oka, hogy csak fél füllel hallgatta a körülötte folyó dolgokat. Damon felállt és édesanyja, valamint testvére mellé sétált.
• Anyu, láttam, hogy nagyi írt egy levelet, majd felolvasod nekem? – kérdezte Damon és megpaskolta kisöccse fejét. Jelezve, hogy igazán nagyon ügyes volt és dicséretet érdemel érte.
• Persze – mosolyodott el Prue, bár nem bírta megállni, hogy a szemeit meg ne forgassa annak tartalma miatt. Morgana rendszeresen írt nekik levelet, amik lényegében azt tartalmazták, hogy mikor mennek el meglátogatni őt Avalonban. Stefan valamiért emlékezett rá, hogy édesanyja mindig azt válaszolta, hogy találkozhatnak bárhol csak Avalonban és Camelotban nem. A szőke hajú nő más választása nem lévén mindig elfogadta a kitételeket.
• A személyzet egyébként már elkezdett készülődni a költözéshez, nemsokára mehetünk. Még olyan három hét – jegyezte meg Lance és elégedetten elnyúlt a székében. Nyilvánvalóan a jövőbeni meghódítható nők listáján törte a fejét. Kicsit bánkódott amiatt, hogy maguk mögött hagyják ezt a környezett, de csak azért, mert tudta, hogy fia itt van tőle szinte egy köpésre. Na jó, kicsivel messzebb, mert az ősök Bécsben voltak.
• Remek – bólintotta Prue és megpuszilta először a karjaiban lévő Stefan, majd Damon homlokát. Stefan látta, hogy a kicsi Damon egyáltalán nem érezte elhanyagoltnak magát és édesanyjuk nyilván ugyan annyit törődött mindkettőjükkel. Nem úgy, mint Guiseppe Salvatore, aki csak ímmel-ámmal törődött Damonnel és, amikor kilépet a hadseregből, akkor végleg elveszett a szemében. Stefan sokáig nem értette ezt az ellenszenvet, amivel bátyja dacolt a férfival. Most már érthető volt, hogy teljesen ösztönösen taszította el magától a férfit, aki az ő tökéletes és szeretett anyukája helyett gondoskodott róluk.

Stefan következő emléke az volt, hogy egy borzasztó állapotban álló ház előtt állnak. A pici Stefan persze édesanyja karjában volt. Aki jól láthatóan tajtékzott a dühtől. A kicsi Damon mellettük erősen szkeptikusan szemlélte az épületet mely szerint itt maradnának akárcsak egy éjszakára a nélkül, hogy rájuk omlana a mennyezet, bár az a lehetőség izgalommal töltötte el a kék szemeket. Lio tőlük nem messze fejcsóválva álldogált és igazán nem értette, hogyan történhette ez. De belátta, hogy kár volt ennyire elhanyagolniuk a házat, mert ez elkerülhetetlen következmény volt. Amivel ő nagyon is számolt. Lance, aki közelebb lopakodott a házhoz úgy vélte, hogy itt valami nem stimmel. Nem tudta volna megmondani, hogy miért, de így érzet.

• Ez meg mégis hogy történhetett? – érdeklődte Prue hidegen és két legjobb barátja erősen összerezzent a hangsúly miatt.
• Nos, tudod, hogy van ez… Ha egy épületet nem tartanak karban a megfelelő módon, akkor óhatatlanul is, de tönkre megy – jegyezte meg Lio bizonytalanul és erősen feszengve, mert tudomása szerint az épületnek nem ilyen állapotban kellett volna lennie, hanem olyannak amilyenben elhagyták. Viszont úgy látszik valami hiba csúszott a terveikbe. Amik szerint pár napra itt maradtak volna Londonban, és csak után indultak tovább vidékre.
• Lio, ne magyarázkodj, főleg, mert én is tudom azt, amit mondasz – intette le fekete hajú legjobb barátját Prue hűvösen.
• Pardon – biccentette Lio bűntudatosan. Igazán nem állt szándékában kioktatatni a nőt csak nem tudta megállni a szokásos lehangoló megállapítása nélkül ezt a témát.
• Egyedül csak azt nem értem, hogy mégis hogyan lehetséges ez az egész és nem, nem a romhalmazra magára értem, hanem arra, hogyan is következhetett be ez az egész! – mondta Prue egyre fokozódó dühvel. - Tudomásom szerint mindig kellő összeget küldtem arra, hogy rendben tartsák – fordult számon kérően a lehajtott fejű Lio felé, aki vele együtt a pénzügyeket intézte. Lance kezében egyértelműen nem adtak semmi, mert barátjuk hajlamos volt teljesen felesleges dolgokra költeni azt.
• Biztos van rá, valamilyen ésszerű magyarázat – nyelte egyet a fekete hajú férfi annak ellenére is, hogy ebben erősen kételkedett. Mert az ésszerű magyarázat szerint mindennek tökéletesen rendben kellet volna lennie.
• Remélem is – jelentette ki Prue szigorúan.
• Most mit csinálunk? Úgy értem csak nem maradhatunk ebben a romhalmazban – szólalt meg Lance és szokásos vidámságát sem tudta megőrizni, mert egyre nőt azaz érzése, miszerint valami itt nincs rendben. Ezért aztán a gyerekeket jobb szerette volna biztonságban tudni.
• Anyu mindjárt esni fog – jegyezte meg a kicsi Damon az egyre jobban gyülekező komor szürke felhőkre pillantva.
• Biztos van valami hely… - töprengett Prue.
• Asszonyom bátorkodom megjegyezni, hogyha most indulunk, akkor még vacsorára odaérünk a kastélyhoz, mint ahogy azt terveztük volna a későbbiek folyamán – mondta a hintó bakján ülő kocsis. Aki Stefannak hirtelen nagyon ismerős volt.
• Legyen, csapjon a lovak közé kocsis – mondta a nő mikor Lance segítségével a kicsi Damon már a kocsiban volt és ő maga is beszállt.
• Mi meg megyünk utánatok – mondta Lio beletörődően. Mert ő és legjobb barátja lovakkal indultak volna útnak a több órás útra, ami egyértelműen nem lesz kellemesebb, ha elered az eső.
• Előbb jobb lesz, ha kiderítitek mi történt itt, mert nekem nagyon nem tetszik ez az egész – mondta Prue egy pillanatra még visszaszólva.
• Sietünk, ahogy tudunk – bólogatta Lance és összehozott egy szokásos könnyed vigyort. Az emlék végén Stefan rájött, hogy miért is volt neki ismerő a kocsis. Mondhatni kísértetiesen ismerős. Viszont figyelmeztetni nem tudott senkit így nyugtalanul hánykolódott tovább sejtve, hogy ezután mi fog következni.

Damon következő emléke az volt, hogy egy esős tájon robognak egy hintóban. Csak ő, a pici Stefan és Prue voltak benne. De valamiért tudta, hogy Lance és Lio lóval fognak utánuk jönni csak akadt valami dolguk a városban. Mert a házukkal nem volt minden rendben. Damon látta, hogy a pici Stefan édesanyjuk ölében ült és ragaszkodóan szorította magához azt a fa kockát. Így rápillantva olyan érzése volt, hogy ezt később is látta nála, tehát nyilván megőrizte. Vagyis ott van valahol a Salvatore panzióban a régi holmik között, amiket öccse gyerekkorukból megtartott. Stefan mindig is hajlamos volt arra, hogy mindenféle holmit megtartson. Legyen az akár értékes, avagy értéktelen. Ebben az esetben, mivel egy fontos emlékről volt szó, így inkább előbbi volt az igaz.

Prue egy pillanatra elhúzta a függönyt és kitekintett a sűrű ködbe és az esőbe. Igazán maradt volna még Londonban, de az ottani házuk egyszerűen fogalmazva is katasztrofális állapotba került valamilyen eddig ismeretlen ok miatt. Ezt kiderítendő maradt ott Lance és Lio és nagyon bízott abban, hogy eredménnyel fognak járni ez ügyben. A nő, addig is a gyerekekkel együtt vidéki otthonuk felé vették az irányt. Abba a kastélyba, ahol Kol és ő először kerültek közel egymáshoz. És bár ez az épület sem volt már éppen mai darab Prue ügyeltett rá édesanyjával, hogy az állapota bármikor lakható és használható legyen.

A hintó hirtelen nagy rántással megállt és egyáltalán nem tűnt úgy, hogy tovább akarná folytatni az utat. Prue egyre feszültebb lett. Felállt és a saját helyére tette Stefant.

• Damon, vigyázz az öcsédre – mondta idősebb fiának komolyan. Aki határozottan rábólintott az anyja szavaira és magához húzta egyre riadtabb testvérét.
• Anyu – motyogta a pici Stefan kétségbeesetten, mert édesanyja ölelő karjai után vágyott és nagyon megrémült. A nő éppen elővette a szoknyájába rejtett tőröket.
• Stefan, megígértem, hogy vigyázok rád – mondta Damon kis öcsére pillantva, aki szorosan belekapaszkodott.
• Mindjárt jövök – mondta Prue megnyugtatóan, aztán kiszáll a hintóból becsukva maga után az ajtaját. Még az ő remek érzékivel is nehezére esett átlátni a sűrű ködön, amivel kapcsolatban egyre biztosabb volt, hogy egyáltalán nem természetes eredetű. Előre ment, hogy megvizsgálja a kocsissal minden rendben van e, avagy történt vele valami és neki kell felülni a helyére. Ami legalább nem okozott volna további problémát, mert nagyszerűen értett az ilyesmihez.
• Jól vagyok asszonyom csak nem vettem észre egy nagyobb mélyedést az úton és attól tartok, hogy egyenesen belehajtottam – jegyezte meg a kocsis, aki a lovakat próbálta visszafogni, mert azok minden áron tovább szerettek volna menni. Prue is így volt ezzel.
• Várjon itt a gyerekekkel, valami nem tetszik itt nekem – mondta a nő komoran. A kocsis, pedig bólintott, de közben mindenre felkészülten elővette a puskáját. A kicsi Damon óvatosan elhúzta a függönyt és kinézett. Látta édesanyját, amint óvatosan eltávolodik a hintótól, de nem figyelt oda és hátulról egy lövés érte. Prue elterült a földön.
• Anyu! – rohant oda a nőhöz az idősebb kisfiú mindenről megfeledkezve. Édesanyja nem mozdult és a vértócsa alatta egyre nagyobb lett. Mégis a pici Damont egy egyáltalán nem érdekelte csak anyukáját próbálta magához téríteni. Damont kirázta a hideg ettől az emléktől, és csak most vette jobban szemügyre a kocsist és erősen szitkozódni kezdett. Nem csoda hát, hogy Giuseppe Salvatore annyira szívesen lelőtte őket sok évvel később. Pont ugyan úgy cselekedett, ahogy az édesanyjukkal korábban.

A pici Damon éktelen haragra gerjedt és körülötte minden világosabb lett aztán pedig abba maradt mikor valaki egy jól irányzott ütéssel tarkón vágta. Ez a valaki nem volt más, mint Meredith.

Stefan elképedve nézte Meredith-et, aki száj húzogatva felkapta a kicsi Damont és betette a kicsit a továbbra is hevesen síró és most igazán aprónak tűnő kis Stefan mellé. Aztán érezte, hogy a lovak meg ugranak és már vágtáztak is tovább. Édesanyját, pedig ott hagyták az út porában, vérbe fagyva. Nem volt kellemes erre gondolni. Láthatóan Meredith sem így tervezte a dolgokat, főleg arra vonatkozóan nem, hogy Damon esetleg észreveszi Prue halálát. Mert tudta, hogy a kis fiú ebben az esetben minden tőle telhetőt meg fog tenni annak érdekében, hogy testvérével együtt megmeneküljön elrablóiktól. Ami Meredith tervét nagyon rossz irányba módosította volna.

• Azt mondtad nem lesz nehéz dolgunk – szólalt meg a férfi, amint egy családnak mutatva magukat felszálltak a hajóra, mint, ahogy az előre eltervezték. Senki sem akadt fent azon, hogy az idősebb gyermek álomba merült, vagy, hogy a fiatalabb vég nélküli sírást fogadott.
• Damon erejét nem kalkuláltam bele, tekintettel arra, hogy még túl fiatal, de a megrázkódtatás nyilván felszínre hozta – ismerte el hibájának aprócska részletét Meredith bosszankodva. Tudta, hogy még időben megfékezte a gyereket, mert, ha nem tette volna, akkor a következmények nem lettek volna valami kedvezőek. Tekintettel arra, hogy a gyerekek ereje idővel nyilván majdnem megegyezik, majd édesanyjukéval.
• Nem is kellett volna látniuk ezt, így nem fognak bízni bennem – mondta Giuseppe feszülten, mivel terveik arra vonatkoztak, hogy ő, mint a gyerekek apja a kellő módon fogja befolyásolni őket.
• Törlöm az emlékeiket – válaszolta a nő szigorúan. Jelezve, hogy ebből igazán nem lesz semmilyen probléma. Persze nem számolt azzal, hogy az emlékek törlése nem azonos az érzések megsemmisítésével.
• És az erejük? – érdeklődte a férfi, aki igazán nem akart még egy olyan világos, mégis sötét erőt érezni, mint, amilyen az idősebb fiúból kitört.
• Korlátozom – felelte Meredith. Bár tudta, hogyha Prue megtalálja őket, akkor előbb, vagy utóbb módot kerít rá, hogy ezeket felszínre hozza.
• Szerinted nem kockázatos, hogy visszamegyek? Ott fognak először keresni – jegyezte meg Giuseppe gondterhelten. Igazán nem vágyott arra, hogy a nyakában lihegve kövessék őt és hosszú szenvedés után megöljék.
• Minden a terv szerint kell menni, új nevet veszel fel, elmész velük Mystic Fallsba és így esélyed lesz felnevelni őket a nélkül, hogy bármilyen számunkra veszélyes befolyás érné őket – ismételte el újra a terveiket a nő.
• Az a hely hemzseg a vámpíroktól és előbb vagy utóbb rájuk fognak akadni – morogta a férfi.
• Ne mond, hogy egy magadfajta vámpírvadász nem tud elbánni velük – legyintette Meredith lekezelően.
• A vámpírokat elintézem – húzta ki magát Giuseppe büszkén.
• Helyes, mert azt szeretném, hogy amikor Mordred felébred, akkor a saját oldalára tudja állítani a fiúkat – mondta a nő vágyakozva gondolva arra a férfira, akivel véleménye szerint Prue hibájából nem találkozhatott. Amiért a nőnek meg kell bűnhődnie.
• Nem fogok elbukni, mert tudom mi a feladatom – biccentette a férfi eltökélten.
• Ha mégsem tudnád, vagy esetleg rosszul alakulnának a dolgok, akkor remélem tisztában vagy azzal, hogy szövetségünknek abban a pillanatban vége lesz, és te meghalsz – fenyegetőzött Meredith. Bár tervbe vette, hogy így is, úgy is megöli a férfit mielőtt olyat fecsegne ki, amit nem kéne.
• Állom a szavam, ha nem így lesz tudom, hogy megbűnhődöm – biztosította Giuseppe.
• Abban biztos lehetsz – mondta Meredith határozottan. Tudta, hogy Prudence mostanra már felébredt és keresi a fiait, de nem fogja őket megtalálni. Mert ő tenni fog róla, hogy az ne történjen meg.