2014. június 21., szombat

XXIX. fejezet



Éjszakai riadalom

„A siker csodálatos dolog, de az ember nem tud éjszaka hozzábújni, ha fázik.” Marilyn Monroe


– Biztos vagy benne, hogy Bonnie meghalt? – kérdezte Elena már vagy ezredszerre Klaustól, aki minden egyes alkalommal ugyan azt a választ adta.
– Hidd el nekem, ennél aligha lehetne halottabb – felelte az ősi hibrid, nagyvonalúan elnézve azt, hogy kétségbe vonják a szavát. Úgy vélte a megrázkódtatás miatt lehet, hogy nem hisznek neki.
– Egyszerűen nem tudom elhinni – mormolta Caroline fáradtan és megdörzsölte az arcát, mert ugyan nem látta, de tudta, hogy a sírástól elkenődött a sminkje és most úgy nézhet ki, mint egy madárijesztő. De ez persze csak mellékes tény volt a mellett, amit Klaus pár órával ezelőtt volt szíves megosztani velük. Azt, miszerint az egyik legrégebbi barátnőjük nemcsak hogy eltávozott a Túlvilágra, hanem meglehetősen borzalmas módon kényszerült erre, ami csak még felfoghatatlanabbá tette ezt az egészet. Igaz, sokkal valószínűbb volt, mint pár éve, avagy hónapja lett volna.
– Ha kételkednél kérdezd meg Liz-t – ajánlotta az ősi morcosan, mert azért, ami sok az tényleg sok. Nem szerette, ha parancsolgattak neki, de amikor Prue felhívta, elmondva neki a hírt és megkérte arra, hogy menjen el a szőke hajú vámpírlányhoz ő olyan könnyedén bekapta a csalit, mint egy kezdő. Csak most kezdte igazán felfogni, hogy bár lehet, hogy előnyére tudja változtatni a helyzetet – elvégre ő volt Niklaus, a méltán hírhedt ravasz ős, aki mindig feltalálja magát –, ennek ellenére roppantul kínos volt ez az egész. Mégpedig azért, mert úgymond átverték, és csöppet sem javított ezen az a tény, miszerint a nő valószínűleg a maga furcsa módján segíteni akart neki, tudva, hogy ő majd kapva kap az alkalmon.
– Nem arról van szó, hogy nem hiszünk neked. Csak ez az egész annyira… – Elena nem találta a szavakat, amelyek elég megfelelőek lettek volna ahhoz, hogy kifejezzék a fájdalmát és csalódottságát. Előbbit, egyik legrégebbi barátnője halála miatt, utóbbit azért, mert az nem kért tőlük segítséget és valószínűleg ezért végezte úgy ahogy. A Forbes lány felszipogott és ismételten letörölte a könnyeit, amelyek újfent folytatták útjukat.
– Prue tette? – fordult a mellette terpeszkedő ősi felé a szőke hajú lány, annak ellenére, hogy tudta mennyire borzalmas és fájó kérdést tesz is fel éppen. Hiszen Stefan, valamint Damon édesanyjáról volt szó. Mégis… meg kell kérdeznie. Természetesen a szíve mélyén tudta, hogy a nő soha nem tenne ilyet, vagy csak akkor, ha úgy látná jónak.
– Caroline, nem hinném, hogy ő így intézné a dolgait, egyébként pedig akkor nem Jeremy és Rebekah találták volna meg a hullát – közölte Klaus szenvtelenül.
– Jeremy találta meg? Ezt eddig miért nem mondtad? – kiáltott fel Elena, akinek a sokktól hirtelen a könnyei is elapadtak. Nem tudta hogyan is mondja majd el a történteket az öccsének, de álmában sem gondolta volna, hogy ilyen borzalmas indok miatt nem lesz szüksége rá. 
– Csak felesleges idegeskednétek, mint ahogy most is. Jeremy vadász, Prue szolgája, túl fogja élni – legyintette az ős türelmetlenül.


– Szerette őt – sóhajtotta a hasonmás a függönyt piszkálva. Fel sem tűnt neki, hogy hangja, inkább keserű, mint védekező. Tisztában volt vele, hogy ez a kapcsolat megfojtotta volna az öccsét. Persze csak képtelesen.
– Azért van együtt most a húgommal? – érdeklődte Klaus gúnyosan.
– Bonnie és ő eltávolodtak egymástól és várható volt, hogy Jeremy tovább fog lépni – szólalt meg Caroline is.
– Teljesen érthető, talán Rebekah végre összeszedi magát, neki hála – bólintott rá a lehetőségre az ősi. Tényleg nem lett volna ellenére a dolog, de egy parányi kétely volt benne ezt illetően, tekintettel arra, hogy húgának milyen múltja is van e téren.
– Ne mondj ilyeneket – mormolta a szőke hajú vámpírlány némileg vádlón. Soha sem képzelte volna azt, hogy megvédi Jeremy és a szőke ős kapcsolatát Klaustól, aki véleménye szerint nem bízik eléggé a saját húgában. Nem, mintha nem lett volna meg erre minden oka.
– Ami, igaz, az igaz és ez mindkettőjüknek jót tesz – rántotta meg végül a vállát az ősi kissé kényszerűen, mert ezt egyszerűen nem tagadhatta.
– Tudom, de azért beszélnem kell vele – jelentette ki Elena.
– Ahogy gondolod, Prue-nál vannak – adta meg a választ készségesen Klaus, mert így végre kettesben lehet a Forbes lánnyal.
– Esetleg nem bánnátok, ha én… – kezdte a hasonmás habozva.
– Menj csak Elena – buzdította a másikat, aki végül megszorította legjobb barátnője vállát és a tanulnivalójára tekintett nélkül elszaladt a testvéréhez.
– Szerintem mindenkinek így volt a legjobb – jegyezte meg Klaus kíméletlenül.
– Klaus!
– Te is úgy véled, hogy ettől mindenki megkönnyebbült – érvelt az ősi megsimogatva a lány kezét.
– Tudom, de Bonnie az egyik legjobb barátnőm volt és most halott – lábadt könnybe a szőke hajú lány szeme.
– Elmúlik – biztosította őt Klaus, igaz legjobb barátot még soha sem vesztett el, de véleménye szerint az ilyen dolgokon egyszerűen csak túl kell lépni. Bár az is igaz, hogy a Forbes lány nem ezeket a nézeteket vallja, mert túlságosan is optimista ehhez.
– Itt maradnál velem? – kérdezte Caroline halkan.
– Pontosan így terveztem – biztosította őt jelenlétéről a másik.
– Néha olyan könnyű lenne még mindig utálni téged – hajtotta a fejé Klaus vállgödrébe, hogy ott ismét elsírja magát.


– Jeremy! – vágta ki Prue házának ajtaját Elena, aki most nem volt tekintettel senkire, csak az öccse mellett akart lenni. Mert ugyebár más esetben soha sem tett volna ilyet…
– Fent van Rebekáh-val – válaszolta a lépcsőn olvasgató Lexi.
– Lexi – torpant meg a hasonmás, aki számára sokkal különösebb volt az, hogy Stefan legjobb barátja Merlin szolgája, mint az, hogy feltámadt. Nem értette hogyan és miért lett ez így, viszont megkérdezni túlságosan is kínos lett volna, mert végtére is semmi köze nem volt hozzá.
– Részvétem Bonnie halála miatt – tette le maga mellé a könyvet a szőke vámpírnő.
– Köszönöm – motyogta Elena automatikusan. Annyi haláleset történt körülötte az utóbbi években, hogy az ilyesmire már volt egy szinte reflexszerű megszólalása, ami a legtöbb esetben bevált. – Tudjátok ki volt? – kérdezte meg, miközben szemeivel öccsét kereste, holott Lexi előbb közölte vele, hogy az emeleten van.
– Nem, de nem Merlin, Morgana vagy Prue tette, ha erre gondolnál és nem is olyan, aki őket szolgálja – érkezett a megnyugtatónak szánt, ám ezzel együtt túlságosan is nyugtalanító válasz.
– Ennek vigasztalónak kéne lennie, de nem. Egyáltalán nem az – suttogta a hasonmás.
– Nézd meg a testvéredet, aztán elkísérlek a panzióba – ajánlotta Lexi és kezével az emelet felé intett, mintegy jelezve, hogy arrafelé találja Jeremy-t. Ugyanis sejtette, hogy a másik most nincsen éppen a felfogóképessége tetőpontján.
– Nem is tudom – habozott a válasszal a Gilbert lány. Egyrészt a testvére mellett akart maradni, másrész szerette volna, ha Damont is a közelébe tudni, mert hideglelés törte ki szinte két percenkét, ami valamilyen módon szerelméhez volt köthető.
– Rebekah vigyázni fog rá – paskolta meg Elena karját a szőke vámpírnő, aki erre sietve bólintott végül a tervre és felszaladt a lépcsőn.


– Jeremy! – lépett be öccse szobájába, ahol annak tulajdonosa az ágyon feküdt és a plafont szemlélte. Mellette Rebekah volt hasonló testhelyzetben és egyszerűen csak fogták egymás kezét.
– Elena, gondolom, már tudod – ült fel a Gilbert fiú kissé nehézkesen. Szemei neki is ki voltak sírva, mégis hálás pillantásokat lövellt a mellette lévő felé, jelezve, hogy a társasága nélkül sokkal rosszabb állapotban lenne.
– Mindjárt jövök – ment ki Rebekah tapintatosan magukra hagyva a testvéreket.
– Igen, Klaus elmondta – ismerte el Elena, aki hálás volt a szőke ősnek azért, hogy kettesben hagyta őket.
– Nem akartam ezt, mégse fáj – suttogta Jeremy gyötrelmesen.
– Oh, Jeremy – ölelte magához testvérét a hasonmás és újra elsírta magát.
– Miért nem fáj Elena? Úgy értem, meghalt, de én egyszerűen nem vagyok képes arra, hogy rendesen gyászoljam – szakította meg a beállt igencsak hosszúra nyúlt csöndet a fiú.
– Megváltozott – vigasztalt sajátmagát és a másikat is Elena.
– Nem látogattam őt, mert elküldött – mondta Jeremy kissé keserű szájízzel, mert ő Bonnie halála idején Rebekah-val volt, aki nagyon fontos lett neki. Nem, mintha sajnálta volna, hogy így történt. Tudta, hogy semmit sem tehetett volna azért, hogy megmentse a boszorkányt, ha az nem tárt rá igényt.
– Az anyukája halála nagyon megviselte.
– Tudom, hogy ellenünk fordult volna – mondta a fiú beletörődően.
– Ettől viszont nem könnyebb, nekem is fáj, Jer – mondta Elena könnybe lábadó szemekkel.
– Mérges vagy rám, ezért? – kérdezte Jeremy csöndesen. Fájt volna neki, ha így van, de semmi sem változtatott volna.
– Nem, nem a te hibád, hogy ez történt. Csak a gyilkosa tehet mindenről – jelentette ki a hasonmás, mert tényleg nem hibáztathatott senkit azért, ami történt.
– Prue majd kideríti – jegyezte meg a Gilbert fiú megfellebbezhetetlenül, mert ebben egy percig sem kételkedett.
– Reméljük – motyogta Elena és tovább ölelte a testvérét.


– Mondjátok, hogy rosszul láttam és nem Prue tűnt el ott egy gyanús férfi társaságában – nyögte ki Lance.
– Attól tartok Silas volt az – vágta rá Lio elkeseredetten, mert érezte a férfi mágikus rezgéseit, amik olyan hatalomról árulkodtak, akik csak nagyon kevesek mondhattak el magukról. És a mágia egyik alappillére egyértelműen ebbe a csoportba tartozott.
– Remek – mordult fel Kol idegesen és két láthatóan halott fia között kezdett fel–alá járkálni. Nem tudta, hol van a nő, aki a gyermekei anyja, ráadásul most szintén állapotos eggyel, két fiát feltehetően meggyilkolták, méghozzá úgy, hogy kiszívták a vérüket. Tudhatta volna, hogy a mostanában kialakult rutin nem fog sokáig tartani.
Lio és Lance váltottak egy sokatmondó pillantást. Előbbi szigorúan a másikra nézett, mintegy jelezve, hogy most ne csináljon semmi hülyeséget, sőt, ha lehet, meg se szólaljon, mert, akkor majd nem tudja megállni azt, hogy meg ne kérdezze mit keres itt az ős. És annak ellenére, hogy erre Lio is szerette volna tudni a választ, tisztában volt azzal a cseppet sem elhanyagolható ténnyel, miszerint ez nem a legalkalmasabb időpont arra nézve, hogy ilyesmi után érdeklődjenek. Más egyébként is biztosan megteszi majd helyettük. Így a kimondatlan döntés után, a szőke hajú férfi – némileg duzzogva ugyan, de – odament először Damonhoz, majd Stefanhoz.
– Ez biztos nem volt kellemes – jegyezte meg a fekete hajú férfi, amint kihúzta Ric szívéből a piszkavasat.
– Abban biztos lehetsz – értett egyet vele szőke hajú legjobb barátja együtt érzően.
– Túl fogja élni – emlékeztette őket Kol sötéten. Mert az ilyen helyzetek csak azt jutatták eszébe, hogy olyan sok évig nem tudott szinte semmit a nőről, akivel szoros és szenvedélyes kapcsolatot ápolt.
– Bármit keresett is itt Silas nem ő volt az, aki megölte a kölyköket – állapította meg végül Lance.
– Ne mond ki – dörrent rá Kol dühösen, mert erre már ő maga is rájött.
– Mordred volt, Prue biztos beszélt vele és ez egyáltalán nem jó – folytatta mégis a vérfarkas, aki egyáltalán nem volt olyan kedvében, hogy visszafogja magát, főleg, mert kimondottan erre kérték. A legjobb barátnője Silasnál van, és nem tudja mi lesz, ha a nő visszajön – mert egyszerűen vissza kell jönnie – akkor a fiúk feltámadnak-e, mert ha nem Prue összefog törni és akkor mindennek vége.
– Mondtam, hogy ne mond ki – dünnyögte az ős mérgesen. Csak elképzelni tudta mit érezhetett a nő, amikor meglátta testvére gyilkosát és ezzel együtt a fiai, vagyis fiaik, hulláját.
– Nem hinném, hogy használni fog, de megpróbálom azt a varázslatot, amivel az álomból térítettem őket magukhoz – jelentette ki Lio, mert nem örült volna neki, ha barátja és az ős most kezdenek el veszekedni, ugyanis akkor az egyébként is katasztrofális helyzet csak még tovább romlana. Mielőtt megkezdhette volna azt a varázslatot, ami feltehető ismét kiütötte volna, kinyílt a bejárati ajtó és a kezében sok szatyorral a barna hajú vámpírnő lépett be.
– Mi ez a nagygyűlés? – érdeklődte Rosa kíváncsian, aztán észrevette a két kanapén fekvő fiút. Ledobta a kezében lévő holmit. – Damon! Stefan! – rohant oda hozzájuk, bár tudta, hogy ő nem tud semmi sem tenni azért, hogy jobban legyenek.
– Felfognak támadni – csattant fel Kol. Mint, aki ebben egy percig sem kételkedik és így is volt. Elvégre nem azt szajkózza neki mindenki, hogy Damon és Stefan az ő gyerekei? Egy ősi pedig csak, akkor hal meg, ha a fehér tölgyfa karóval szíven szúrják. Valamint Prue erejéről sem szabad megfeledkeznie, így aztán nem lehet szó arról, hogy csak azért meghaljanak, mert valami őrült kiszívta a vérüket!   
– Véleményem szerint… – kezdte a fekete hajú férfi egy rövid torokköszörülés után, mert egyszerűen nem számított ilyen kifakadásra. Rose különös szemekkel méregette az őst, Lance pedig a maga részéről kicsit hitetlenkedett és kicsit szórakoztatta is az, amit Kol mondott.
– Bár nem szoktam sokszor egyetérteni egy férfival, úgy értem soha, de be kell ismernem, hogy Kolnak most teljes mértékben igaza van – vágta el Lio egyértelműen kételkedő mondanivalóját a megjelenő Morgana kíméletlenül.


– Úrnőm, minden felelősséget vállalok – húzta ki magát Rose.
– Elhiszem Rosemary, később visszatérünk rá – döntötte el a szőke hajú nő. Igazán nem akarta megbüntetni a vámpírnőt, aki mindig jól teljesítette azokat a feladatokat, amiket rábízott. Most viszont hibázott, méghozzá nagyot. Ugyanakkor, ha itt lett volna az unokáival, akkor ő is úgy végezte volna, mint Alaric. Morgana úgy vélte később ráér arra, hogy ezzel kapcsolatban elhatározásra jusson. – Lionell, mintha arra készültél volna, hogy vért adja az unokáimnak, a varázslatot hagyd csak rám – szólt rá a nevezettre célzatosan és kényelmesen leült Stefan kanapéjának a karfájára.
– Feltételezem semmi olyat nem tennél, amitől továbbra is így maradnának – húzta össze a szemét Kol. A három másik jelenlévő megszólalni, sőt megmozdulni sem mert ekkora merészségtől, avagy meggondolatlanságtól. Végül mégis megszólaltak, méghozzá egyszerre.
– Úrnőm Kol nem… – kezdte Rose védekezően.
– Kol, te… – ripakodott rá az ősre Lance, mert azért igazán nem szívesen látta volna Kol halálát.
– Morgana meg kell értened… – próbált a nő lelkére beszélni Lio, mielőtt az valami igazán kegyetlen cselekvésre szánná el magát.
– Befejeznétek? Kollal társalgok, nem veletek – tette egy parancsoló kézmozdulatot Morgana, amitől mind a hárman olyan gyorsan elhallgattak, mintha egyszerre vágták volna el a hangszálaikat.
– Társalognánk? – érdeklődte az ős, aki a saját összezavarodott érzései miatt szinte fel sem fogta, hogy kinek is szájalt vissza olyan lelkesen, mintha csak a húgáról vagy más rokonáról lett volna szó és nem a Mágia Őrzőinek egyikéről.
– Talán nem úgy véled? – válaszolt kérdéssel a kérdésre a szőke hajú nő kíváncsian.
– Az a válaszodtól függ – felelte az ős és Morgana szemébe nézett, amit nem tettek meg sokan, mert féltek annak haragjától. Erre természetesen minden okuk megvolt. Kolt mégsem érdekelte, csak az, hogy a nő ne csináljon semmi olyat, ami megint elválasztja tőle Prue-t, mert ha a két fiúval történne valami, akkor teljesen meggyőződéssel hitte, hogy ilyen helyzet állna elő.
– Én és Merlin voltunk, azok, akik segítségével életben maradhattál, mert különben már a születésed előtt meghaltál volna, és te így hálálod meg? – kérdezte Morgana halkan. Veszélyesen halkan. Az ős ismerte ezt a hangnemet. Prue is így szokta néhanapján megkérdezi a dolgokat, és tudta, hogy fortyogó indulat rejtőzik mögötte, vagy legalábbis nagyon közel áll a tomboláshoz.
– Hálásnak kéne lennem azért, mert elaltattad a lányodat? – kérdezte Kol komor vigyorral és annak ellenére, hogy legszívesebben megtudakolta volna mire is célzott a nő, inkább megmaradt a provokálás szintjén.
– Vékony jégen egyensúlyozol, Kol – nézett az ősre Morgana keményen.  
– Szeretem a hideget – vont vállat Kol lazán, mintha az előbb nem egy halálos fenyegetést kapott volna.
– Te aztán megéred a pénzed – nevetett fel végül a nő mindenki megdöbbenésére. – Az, akkor volt most meg most van, Damon és Stefan fel fognak támadni, ha végre kapnak a szüleik véréből – közölte végül komolyan, de szája sarkában továbbra is ott maradt a mosoly árnyéka. Mindenki hit neki. – Lionell – szólította fel a férfit Morgana.
– Hogyne, máris – mormolta a fekete hajú férfi és már folytatta is tevékenységét. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy a nő nem ölte meg Kolt, sőt még nevetett is rajta. Ami szerinte a rémálmaiban fog eljönni, főleg, ha belegondol, hogy mi minden történhetett volna.
Lance röhögött volna a helyzet abszurdságán, ha nem Morgana társaságában lett volna. Így aztán csak egy félmosolyt engedélyezett magának. Azt is csak, akkor, amikor a nő másfelé – konkrétan az unokáira – nézett. Az ő esetében jobb volt nem megkockáztatni azt, amit Kol csodával határos módon túlélt. Nos, soha sem lehet tudni, hogy Morgana mit vesz komolyan és mit nem és ez a reakció ugyan ijesztő volt tőle, mégis meglehetősen szokványos.
Rose megnyugodott attól, hogy úrnője nem bántott az őst, mert abba jobb volt nem belegondolni, hogy Prue vajon hogyan reagálna arra, ha Kollal történne valami. Valami igazán végzetes, vagy legalábbis közel állna ahhoz, de szerencsére nem történt semmi ilyesmi, amiért nem lehet elég hálás. Már csak Damon, Stefan és persze Alaric miatt aggódott. A saját szintén hajszálon függő sorsa nem aggasztotta. Az majd úgyis eldől előbb vagy utóbb és csak remélhette azt, hogy a döntés pillanatában Morgana nem lesz szeszélyes kedvében.