XXIII. fejezet

Sziasztok! Mint, ahogy ígértem itt lenne a legújabb fejezet. Kellemes olvasást!

 

Ami nem öl meg…

„Hiszem, hogy ami nem öl meg, az egyszerűen csak furcsábbá tesz.” Batman c. film

Kol először fel sem fogta, hogy Prue a szemei előtt esett össze csak azért, mert rájött, hogy Camelotban vannak. Aztán mikor végre sikerült összeszednie magát hevesen szitkozódva a szobában lévő ágyra fektette a nőt és bosszúsan fölé hajolt. Közben pedig erősen próbálta figyelmen kívül hagyni azt az kissé kényelmetlen, mégis – igencsak - erős érzést, amit úgy neveznek, hogy aggodalom. Hirtelen csapott le rá és úgy látszott a maradék türelmét is elmosta. Legjobb tudomása szerint Prue-ra igazán nem volt jellemző az, hogy csak úgy elájuljon a megrázkódtatástól vagy úgy bármi mástól. Ennek következtében úgy ítélete meg, hogy aggodalma – legyen bármennyire bosszantó is – teljesen jogos.

• Tru, ébredj – morogta idegesen, ám a nő csak nem akarta teljesíteni azt, amit mondott neki, jobban mondva valósággal parancsolt. Nem mintha a nő bárki parancsát teljesítette volna. Kol tudta, hogy a parancs ebben az esetben inkább árt, mint használ, mégsem volt képes ellenállni a késztetésnek, mert a helyzet abszurdsága ezt hozta ki belőle. - Térj magadhoz – rázogatta Prue vállát egyre hevesebben és kezdte azt gondolni, hogy az lesz a legjobb ébresztési módszer, ha egy – vagy szükség szerint több - csattanós pofonban részesíti a nőt. Elvégre, ami nem öl meg az megerősít. Persze mivel nem volt ostoba és túl jól ismerték egymást tisztában volt azzal, hogy már az ébredés pillanatában kamatostul visszakapná a „kölcsönt”, még, akkor is, ha ez esetben csak segítő szándékkal szerette volna felébreszteni. De ezt az áldozatott hajlandó volt meghozni. – Igazán nem most jött el, azaz idő, hogy holmi banális érzelmi ok miatt csak úgy elájulj! – dünnyögte egyre jobban szorítva a nő vállait és ismételten hevesen megrázta.
• Meghat ennyi figyelmesség – motyogta Prue csöndesen. Jelezve, hogy már kezd magához térni, és igazán értékelné, ha Kol nem rázni ki belől a lelket.
• Na végre, már azt hittem, hogy téli álmot akarsz aludni – zsörtölődött az ős, azonban továbbra sem engedte el a nőt, hátha az esetleg vissza akarna térni az öntudatlanságba. Amit Kol igazán nem engedhetett meg magának, mivel szándékában áll minél előbb elhagyni Camelotot.
• Ha nem tudnám, hogy éppen azért füstölögsz, hogy itt kell maradnod velem határozatlan ideig, akkor még azt hihetném, hogy aggódsz értem – nyitotta ki a szemeit Prue és Kolra függesztette a pillantását, mert ha máshová tekintett volna, akkor csak a régi idők jutottak volna az eszébe. Ehhez, pedig semmi kedve nem volt. Tehát marad Kol bámulása, mintha nem lenne ennél jobb dolga. És ebben a pillanatban nem is igazán volt.

Még mindig nehezére esett elhinni, hogy apja ilyen lépésre szánta el magát. Holott nyilván teljesen tisztában volt azzal, hogyha idekerül, akkor sok fájdalmas seb tépődik majd fel a lelkében. Már nem számít neki semmi, ami szent vagy szívet tépő, gondolta Prue keserűen és csalódottan. Természetesen évszázadok óta hallgatta apja szentimentalizmusát, de eddig a pillanatig úgy vélte nem fog ilyen messzire menni, mert valamilyen szinten törődik az ő érzelmi világával. Nyilván tévedet, ami miatt igazán nyomorultul érezte magát.

Az óta a végzetes nap óta úgy kerülte ezt a helyet, mintha ragályos járvány pusztított volna Camelot területén. Még a közelébe sem merészkedett és tudta, hogy Lio és Lance is így tettek. Legjobb barátai hozzá hasonlóan sok barátot vesztettek el azon a borzalmas kimenetelő csatán és leginkább az ő tombolásakor. Persze egyik barátja sem hibáztatta őt soha. Még, akkor sem, amikor teljesen egyértelmű volt az, hogy szinte a földdel tette egyenlővé azt a helyet, amit otthonuknak neveztek oly sok éven át. Egyszerűen közös megegyezés alapján arra a hallgatólagos megállapításra jutottak, hogy tovább állnak és utána vissza sem néztek többé. Mert az emlékek így is túlságosan kísérteték őket és tudták, hogyha ismét visszatérnének ide, akkor az elméjük épsége kerülne veszélybe. Nem azért, mert a csatára emlékeztetné őket. Legalábbis csak kis részben volt ez a probléma forrása. A meghatározó a boldog emlékek voltak. Amikről tudták, hogy elmúltak és soha sem lesz már olyan, mint régen.

• Örülök neki, hogy jobban ismersz ennél – biccentett Kol, aztán mivel úgy vélte, hogy elhárult az eszméletvesztés meglehetősen fenyegető veszélye vonakodva elengedte a nőt.
• Meglehetősen ismerem a szokásaidat – ismerte el Prue, bár tudta, hogy az ős minden bizonnyal más témára akarja terelni a beszélgetést. Tekintettel arra, hogy az érzelgős csevelyek soha sem tartoztak a kedvencei közé. Mert annak ellenére, hogy Kol több mint ezer éves volt és igazán nagy tapasztalttal rendelkezett bizonyos kérdésekben – volt olyan téma, amit úgy került, mint a pestist -, mert az érzelmek bármilyen formátumú kinyilatkoztatását jobb szerette hanyagolni.
• Remek, most, hogy ez megbeszéltük úgy vélem megpróbálhatnál minket kivinni innen – vetette fel Kol ismételten a távozás kérdését. Nem mintha szüksége lett volna támogatásra e térden csak úgy vélte, hogy Prue úgyis ismeri a kivezető utat, hát minek is fárassza magát feleslegesen. – Lehetőleg még az előtte, hogy itt kéne éjszakázunk – fűzte hozzá, mert igazán nem érzet kedvet vagy késztetést ahhoz, hogy a szükségesnél több időt töltsön Camelotban. Nem tetszett neki a hely. Olyan rideg volt és hűvös. Nem, mintha élete során nem szállt volna meg ehhez hasonló épületekben, mégis úgy érezte jobb lesz innen elmenni mielőtt valami megrázó dolog derülni ki. Ám érezte bármennyire is küzd ez ellen sajnos elkerülhetetlen lesz a nem várt „meglepetés”.
• Hidd el, nekem sem az álmaim netovábbja, hogy itt maradjunk – mormogta Prue meglehetősen halkan, és bár szemei szokás szerint kifürkészhetetlenek voltak az ős érezte a fájdalmat, amivel kapcsolatban igazán nem tudta, hogyan kéne reagálnia. Ezért aztán a jól bevált módszert alkalmazta, vagyis gúnyolódott.
• Megnyugodtam, hogy nem a személyem ellen van kifogásod – jegyezte meg végül Kol gúnyosan.
• Attól, hogy néha kibírhatatlanul bosszantó és makacs vagy a jelenléted még nem átkos – reagálta le a közbeszólást a nő komolyan. És igazán örült neki, hogy az ős figyelmen kívül hagyja a fájdalmát. Sőt inkább gúnyolódik rajta. Mert ezt Prue legalább tudta kezelni.
• Nem is tudom mikor hallottam utoljára ilyen hízelgő szavakat – mondta az ős megránduló szájszélekkel és meghajtotta a fejét, mint, aki nagyon szívesen vette a neki mondottakat.
• Biztos nem a közelmúltban – válaszolta Prue.
• A közelmúltban meglehetősen kevés esélyem volt a bókokra, bár az ostoba igazgató átkozódása szerintem inkább volt komikus, mint valódi sorscsapás – tűnődött Kol fennhangon elemezve a nemrég történt eseményt.
• Mikor beszeltél te azzal az idiótával? – vonta össze a szemöldökét a nő gyanakodva. Főleg, mert nem értette mi közös témája lenne a vámpír ellenes igazgatónak - aki minden bizonnyal tagja volt Mystic Falls Alapító Tanácsának – és az egyik ősi vámpírnak. Persze sejtette, hogy ez tipikusan az a fajta beszélgetés volt, amiből csak az egyik fél kerül ki győztesen és leginkább élve. És mivel Kol itt volt mellette egyértelmű volt ki volt a vesztes. Nem, mintha Mr. Bármennyi esélye lett volna.
• Mielőtt megöltem – vont vállat az ős ártatlanul. Mivel teljesen tisztában volt azzal, hogy Prue aligha fogja felróni neki ezt.
• Te megölted a Mystic Fallsi iskola igazgatóját?! – szisszent fel a nő, de látni lehet rajta, hogy jót mulat ezen a lehetőségen.
• Meg a titkárnőjét is – egészítette ki Kol csak a rend kedvéért. Prue pedig nem tudta megállni és felnevetett. Az ős pedig csatlakozott hozzá. De sajnos a jókedvük nem volt tartós, mert mindketten tudták, hogy ez a hely nem alkalmas arra, hogy sokáig itt maradjanak.

• Akkor már kezdem érteni, hogy miért kerültél te is ide mellém – motyogta Prue elgondolkozva és megcsóválta a fejét. Az apja soha sem volt valami toleráns azokkal szemben, akik megöltek valakit. Nem, mintha ő maga egy szent lett volna, de mint ahogy a mondás tartja mások hibáit sokkal hamarabb felfedezte és saját módon orvosolta is. Még az ő hibái megbocsátható bűnök voltak, a jó cél érdekében.
• Nekem viszont még mindig homályos – dünnyögte Kol és összevonta a karjait a mellkasa előtt jelezve, hogy magyarázatott vár.

• Láthattad és most már te magad is tapasztaltad azt, hogy Merlin nem szereti, ha a véleménye szerinti ártatlanoknak bármi baja esik – mondta Prue gúnyosan. Az ártatlan jelző apja számára sokkal tágabban érzelmezést igényelt, mint, bármely más értelmes személy esetében.

• Szóval azt mondod, hogy ez a büntetésem – tett egy heves kézmozdulatot az ős. A nő továbbra sem nézett körült az ismerő szobában, hanem Kolra függesztette a tekintetét.
• Igazából az enyém, de valami miatt úgy vélte, hogy csatlakoznod kell hozzám. Nyilván mostanában nem voltál valami kedves és ártatlan, amely magaviselet maga után vonta eme büntetést – tűnődött Prue, bár továbbra sem értette, hogy apjának mégis milyen esztelen ötlet miatt kellett ideküldeni őket. Bár bizonyos fokig örült annak, hogy nem volt egyedül, mert akkor az egész még borzalmasabb lett volna.
• Na de pont Camelot?! – fakadt ki Kol hevesen.
• Elhiheted, hogy nekem jobban fáj itt lenni, mint neked – jegyezte meg Prue élesen. Az ős biccentett felé jelezve, hogy ezt hajlandó elismerni.
• Hogy csinálta? Úgy értem, mintha csak arra várt volna, hogy összekapjunk valamin és már jött is a… büntetés – mormolta Kol meg sem próbálta elrejteni e miatti mérhetetlen bosszúságát.
• Nem, mintha sokat kellett volna várnia. Elvégre csak a testvéreddel beszéltem és te már egyből összevesztél velem e miatt – mutatott rá a valóságra a nő. Nem akarta visszakormányozni a beszélgetést erre a kényes témára, de Kol minél előbb megérti, hogy nem érdeklődik más férfiak iránt annál könnyebben túlteszi magát a féltékenységi kitörésein.
• Persze, fogd csak rám, viszont amondó vagyok, hogy ezt később is folytathatjuk, jobb körülmények között – válaszolta Kol morcosan és barna szemei újra féltékenyen villantak. Persze nem hitte teljesen komolyan, hogy Elijah – pont Elijah! – kezdeményezne viszonyt Prue-val. Tudva, hogy kettőjüknek milyen közös múltja van és ezen felől neki és a nőnek még két közös gyerekük is van. Nem, mintha Damon és Stefan még gyerek lett volna, de az ő vére volt mindkettő. Bármennyire kínos és zavaró is volt ez az egész.

Ezért aztán Kol a gondolatainak ezen fordulatával dacolva körbehordozta a tekintetét a szobában ahová váratlan utazásuk után kerültek. Nem kis helységről volt szó, mégis igazán otthonos és barátságos volt. Valamint láthatóan tökéletesen karban volt tartva, attól függetlenül, hogy nyilvánvalóan több évszázada senki sem használta. Ez pedig kissé hátborzongató volt.

Az ágy meglehetősen kényelmes volt és hatalmas. Vastag puha tapintású kék színű és ezüst mintázatú takarókkal és párnákkal. A baldacinos ágy körül természetesen sűrű és nehéz függönyök voltak, amik most az ágy oszlopaihoz voltak kötve. A helység padlóját gyönyörű kék szőnyegek fedték, amiknek ezüst mintázta volt. A falakat pedig tájképek és faliszőnyegek tették barátságossá. Kol persze észrevette a hasonló színeket, ahogy azt is, hogy a szürke árnyalat Prue szemének színével vetekedett. Vagy legalábbis nagyon hasonló volt ahhoz. Az ablak előtt súlyos brokát függönyök is hasonló színeket tükröztek, mint a padlón lévő szőnyegeket. Ezen kívül megtalálható volt még egy súlyos, ám faragását tekintve igazán mesterien kimunkált szekrény, valamint pillanatnyilag teljesen figyelmen kívül hagyott kandalló is helyet kapott a szobában. Amibe, ha az ős jól látta – és azért a szeme még igazán jól helytállt – akkor fahasábok voltak elhelyezve. Mintha csak arra vártak volna, hogy valaki meggyújtsa őket. Ami az ős véleménye szerint már több volt, mint különös.

A falikarokon lévő fáklyák meg voltak gyújtva, így nem volt annyira sötét, mint amennyire egyébként lehetett volna. Nem, mintha Kolt zavarba hozta volna a sötétség, mert ugye vámpír lévén bármilyen napszakban tökéletesen látott. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy így sokkal jobbak és kellemesebbek voltak a látási viszonyok. Mintha csak készültek volna az érkezésükre. Ami Merlin tervének apró részleteit ismerve nem is lehetett másként. Mégis Kol biztosra vette, hogy rajta és Prue-n kívül nincsen senki más a várban és annak környékén. És annak ellenére, hogy a legtöbb esetben szeretett kettesben lenni a nővel jobban érezte volna magát, ha máshol vannak elszállásolva. De Merlin nyilván nem tekintette volna büntetésnek, ha egy Hiltonban szállásolja el őket.

Úgy vélte, hogy most a vár főépületében vannak. Ezen megállapításra azért jutott, mert a berendezés túlságosan is díszes volt ahhoz, hogy bárhol máshol legyenek. Valamint kikövetkeztette, hogy a szoba nyilván valamelyik lakosztály része. Már csak az a kérdés, hogy kié is volt pontosan, ám nem tudta feltenni ezt a kérdést, mert Prue megszakította a gondolatait.

• Nyilván folytathatjuk a beszélgetést… máshol – ismerte el Prue, bár hangja kevésbé volt meggyőző. Természetesen nem a téma ellen berzenkedett, hanem úgy vélte, hogy a jobb körülményekre még egy ideig várniuk kell, mert nem hitte, hogy az ő drága édesapja csak úgy ideküldi őket, aztán tanulságként hagyja, hogy azon mód visszatérjenek Mystic Fallsba. Nem, a nő tudta, hogy az túl könnyű lenne, és ezért sejtette, hogy van valami csel. Megpróbálta ellenállni a vágynak, hogy körülnézzen és az ennek okán beborítsák az emlékek. Előbbi nem sikerült, de utóbbit nagyon nehezen ugyan, de még kordában tudta tartani. Felismerte a szobát ahová kerültek, mivel az nem volt más, mint az ő régi hálószobája. Zavaró és meglehetősen irracionális módon minden pontosan ugyan úgy volt, mint, akkor. Még az is, hogy az egyik falikar kissé el volt ferdülve, ami annak volt köszönhető, hogy a csata előtt szegény fáklyatartón akarta megbosszulni mérges indulatait azért, mert Arthur még a csata előtt is makacsul hitt abban, hogy nagybátyjuk jobb belátásra fog térni. És végső soron, ha ebből a szempontból nézzük bizonyos fokig megvalósult, amit testvére akart. Modred, bár nem tért jobb belátásra, de álomra hajtotta a fejét. Ami apró diadal volt a fájdalom és a bűntudat hatalmas és hevesen hullámzó tengerében. Prue tisztában volt azzal, hogy, ha nem kerül ki innen minél előbb, akkor az elméje épsége súlyos károkat fog szenvedni a fájdalom miatt.
• Szóval az apád… - kezdte Kol, de a nő ferde és veszélyesen villanó szemeit látva gyorsan helyesbítette a megnevezést. – Merlin ide küldött minket, hogy itt töltsük le a büntetésünket.
• Igen, varázslattal idehozott minket – pillantott bosszúsan az ősre a nő. Mert véleménye szerint ez elégé egyértelmű volt, ahogy az is, hogy a távozás nem lesz olyan egyszerű, amennyire mindketten akarják.
• Feltűnt – gúnyolódott Kol.
• Lehet, viszont érteni nem érted – csóválta meg a fejét Prue.
• Miért kéne értenem azt, hogy apád mit, miért csinál? – érdeklődte az ős cinikusan. A nő vetette rá egy lesajnáló pillantást, aztán visszadőlt az ágyra és lehunyta a szemeit. Remélve, hogy így sikerül összeszedni a gondolatait. Ami több szempontból sem volt egyszerű feladat. Először is, szinte kézzel foghatóan érezte a Kolból áradó feszültséget. Másodszor a saját érzelmeit sem tudta megregulázni és harmadszor tudta, hogy nem is lesz rá képes addig, amíg el nem hagyja ezt a helyet.
• Ugye nem akarsz aludni? – pillantott morcosan a nőre Kol.
• Gondolkoznék, ha végre hagynál egy kis nyugalmat – ripakodott rá az ősre. Jelezve, hogy értékelné, ha pár pillanatra nyugton tudna maradni. Rosszabb, mint egy gyerek, gondolta a nő.
• Mit kell ezen gondolkozni? – értetlenkedett Kol. Prue lemondóan nézett rá aztán a plafon felé pillantott, mintha türelemért könyörögne. Számítása nem vált be, és az ős sem hagyta abba. – Szóval? – tette hozzá türelmetlenül.
• Ha ennyire értetlene vagy, akkor gyere – kászálódott ki az ágyból a nő kissé fáradtan az előtte álló megpróbáltatás miatt, de aztán erősen remegve ugyan, de megacélozta magát. Főleg, mert tudta, hogy a bátorsága most az egyszer cserben fogja hagyni. Méghozzá nagyon rövid időn belől.

Prue fürgén az ajtó felé indult. Ott egy pillanatig hezitált, majd egy beletörődő sóhaj után kinyitotta a nehéz ajtót és kilépet a szobából. Átvágott a szobán, ami régen az ő úgymond dolgozószobája volt. Ezután egy folyosón találták magukat, ami Kol szerint igazán jó állapotban volt ahhoz képes, hogy több mint ezerötszáz éve nem igen használta senki. Végig mentek a folyosón, majd a kanyargós és meglehetősen meredek lépcsőn lesétálva a nagyterembe jutottak. Kol szorosan a nő mellett – illetve, amikor a lehetőség nem engedte, akkor mögötte - sétálva haladt, aki nem nézett se jobbra se balra csak haladt előre nem akarván felismerni a régi termeket. Sajnos tudat alatt érzékelte a képet és bármennyire is próbálta kizárni nem sikerült. Vagyis a régi, boldog emlékek most keserűen és fájdalmasan bukkantak a felszínre.

• Azt hittem itt volt a kerek asztal – jegyezte meg Kol hátra pillantva, amint a hatalmas bejárati ajtóhoz értek. A nagyterem inkább tűnt a közös étkező helységnek, mint tanácsteremnek. Főleg, mivel asztalok nem voltak kerekek és több is volt elhelyezve belőlük.
• Az balra van – tett a kezével a nő egy türelmetlen és meglehetősen ideges mozdulatot. Aztán megragadta az egyik ajtószárnyat és hevesen megrántotta. A zsanérok nyikorogva keltek életre. Prue lendülete, ami eddig sürgette hirtelen nagyon alábbhagyott.
• Most miért áltál meg? – morgolódott Kol, aztán a nő mellett elnézve lemondóan pillantott ki. Sűrű, sötét köd gomolygott, de az ős még így is ki tudta venni a kopár és teljesen elhagyatott vidéket. – Hol van a vár többi része? – tette fel a kérdést, szinte nem is várva választ. Elvégre, ha jól számolta a várudvart kéne látnia, aztán a várfalat vagy az istállókat vagy úgy bármi mást az ésszerűség határain belül. De minden kísérteties és sivár volt. Nem valami bíztató, gondolta az ős vonakodva.
• Szerinted? – érdeklődte Prue élesen és hevesen szembefordult az őssel. Inkább veszekszik vele semmint, hogy tovább folytassa a nézelődést, mert ő pontosan fel tudta idézni minek hol kéne lennie. És bár lehet, hogy a vár belseje az egykori pompát idézte a táj már soha sem lesz olyan, mint egykor volt.
• Azt mondod, hogy nem tudunk tovább menni? – ráncolta össze a homlokát Kol.
• Örülök, hogy végre sikerült rájönnöd magadtól is valamire – jegyezte meg Prue nyersen nem is válogatva meg a szavait. Igazán nem volt most kedve finomkodni. Nem, mintha bármikor nagy hajlandóságot mutatott volna az ilyesmik iránt, de itt és most különösen nem. Nem Kollal volt problémája, főleg, mert az ős kivételesen nem tehet semmiről, mégis mivel ő volt hirtelen az egyetlen személy, akihez fordulhatott, így aztán nem tudta megállni gúnyolódás nélkül. Ezzel egy időben nem hibáztatta az őst meglehetősen méltatlan kifakadása ellenére sem, egyszerűen csak el akart menni innen. Lehetőleg minél előbb. Tudta, hogy Kol is így van ezzel. Ami bizonyos fokig bántotta őt, elvégre – minden fájdalma ellenére - ez a hely volt régen az otthona és az ős még arra sem méltóztatik, hogy megtekintse az épületet. Már, ami megmaradt belőle, hanem minél előbb el akar szabadulni innen. Prue nem értette saját magát. Természetesen el akart menni ő is, mégis bizonyos szinten meg akarta mutatni az ősnek azt a helyet ahová őt annyi kedves és ezzel együtt fájdalmas emlék fűzte. Őrület, gondolta kissé fáradtan Prue. De tudta, hogy erősnek kell maradni, mert ki fognak jutni innen – legalábbis remélhetőleg - és, mint, ahogy a mondás tartja, ami nem öl meg az megerősít. Bár az ő esetében a megerősítés most inkább az idegösszeroppanás felé közeledett méghozzá olyan sebességgel, hogy szinte képtelenség volt megállítani.

• Úgy látom a természet nem volt valami kegyes ehhez a környékhez – jegyezte meg Kol, bár nem igazán bántóan, inkább csak érdeklődve. Elvégre ezer éve ellenére nem mindennap volt alkalma arra, hogy egy ilyen úgymond megtiszteltetésben legyen része, minthogy Camelotba látogathat. Igaz, hogy ebben az esetben a megtiszteltetés és a látogatás erősen túlzó szavak voltak, mégis Kol tudatában volt annak, hogy ez igazán jelentős lesz az életében.
• A természetnek ehhez semmi köze sincsen – válaszolta Prue gúnyosan és a hangja némileg megremegett egykori otthonának mostani állapotának az említésére.
• Akkor az idő? – vetette fel az ős meglehetősen kételkedően a táj borzalmas állapotának okát kutatva. Mert minden legenda, amit hallott erről a helyről azt mondta, hogy varázslatos volt és a táj szépségének a leírására nem voltak megfelelő szavak. Tehát vagy túlzás volt, amit állítottak vagy valami miatt ilyen gyökeres változás állt be a szemkápráztató területen.
• Én voltam – válaszolta Prue mérgesen. Kol felvonta a szemöldökét, miszerint a felfogóképessége e területre nem igazán terjed ki és értékelné, ha a nő bővebben kifejtené azt, ami állít. – A varázslat, amit a testvérem megmentésére végrehajtottam elszívott minden életet a környéken – tette egy heves karmozdulatot a háta felé mutatva, de nem vette le a szemét az ősről, jobban mondva annak mellkasáról.
• De, ha tudod hol vagyunk miért nem megyünk tovább? – kérdezte végül Kol csöndesen. És igyekezet, hogy a hitetlenkedés ne érződjön a hangján. Itt még az eddigieknél is jobban érezte, hogy Prue mennyire szerette a testvérét és ez igazán lenyűgöző volt a számára. Csodálta a nőt azért, mert ilyen áldozatra volt képes és sajnálta is, mert nem sikerült visszahoznia a testvérét. – Tudom, hogy te is ugyan úgy el akarsz menni erről a helyről, amennyire én. Ha nem jobban – tette hozzá az ős komolyan.
• Tudom, hogy hol vagyunk, de azzal is tisztában vagyok, hogy a környék azóta belepte a mocsár és nem lenne biztonságos az út – magyarázta Prue idegesen. Már fent az ablakból is látta mennyire kegyetlen sors jutott egykori fényűző otthonának mégis ahogy a régi emlékeknek köszönhetően szinte látta az épületeknek, amiknek ott kellet volna lennie, de nem voltak ott. És erről csak és kizárólag ő tehetett. A legfájdalmasabb az volt, hogy nem tudta megmenteni a bátyát. Pedig az életét is odaadta volna csak azért, hogy ő éljen.
• Ugye nem arra célzol, hogy szerinted az a legjobb megoldás, ha itt maradunk? – hökkent meg Kol.
• Nem a legjobb megoldás elismerem. De ez az egyetlen megoldás, ami ésszerű a mi esetünkben, mivel, ha kimegyünk eltévedünk. Még, ha maradunk, akkor úgy vélem csak ki kell állnunk valamilyen próbát, és gond nélkül visszajutunk Mystic Fallsba – magyarázta Prue úgy, mintha egy értelmileg kissé alacsonyabb szinten álló személlyel társalogna.
• Hát ez remek – szusszantotta Kol. Valahogy nem töltötte el kitörő örömmel az, hogy Merlin ilyen csúfos csapdába csalta őket és ráadásnak még útmutatót sem hagyott arra, hogyan oldják meg a problémát. Az ős úgy gondolta, hogy legalább valamilyen módon utalhatott volna rá mit vár el tőlük. Nem, mintha Kol teljesítette volna, amit rá akartak kényszeríteni, de néha a szükség törvényt bont. – Hova mész? – kapta el a nő karját, aki mellette elsétálva indult vissza a felé a lépcső felé, amin korábban lesétáltak.
• A szobámban megtalálsz – mondta Prue közömbösen. – Az a helység, ahová érkeztünk – tette hozzá a félreértések elkerülése érdekében, majd a választ meg sem várva felsietett, de úgy, mintha sötét fenyegető árnyak üldözték volna.
• A fenébe – szitkozódott az ős, aki magára maradt a nagyteremben. Igazán nem tudta, hogy fogja bírni itt Camelotban, főleg úgy, hogy Prue láthatóan megőrült. Kol természetesen tudta, hogy a hely teszi ezt a nővel, mégis idegesítette az egész szituáció, de elhatározta, hogy ha törik, ha szakad ő kijutatja innen magát és persze Prue-t is. Mert a nő nem érdemli meg ezt a fájdalmat, ami érezhetően – és Kol számára abszurd módon – szinte teljesen megbénította őt. Ez a sebezhetőség Prue részéről teljesen új volt az ős számára és erősen feszengett miatta. Ő igazán nem volt egy gálán és védelmező fényes páncélzatú lovag és úgy vélte az lesz a legjobb, ha kézbe veszi a dolgot irányítását annak érdekében, hogy minél előbb kikerüljenek innen.

Kol úgy döntött legjobb lesz, ha körbejárja a helyet. Ugyanakkor nem akarta egyedül megtenni. Nem mintha félt volna, elvégre mi veszély fenyegette volna őt? Egyszerűen csak azon a véleményen volt, hogy Prue – mostani ramaty állapota ellenére –, valamint jómaga, mint mindig most is hatékonyabbak lesznek, akkor, ha együtt dolgoznak. Felkészült rá, hogy a nő vonakodni fog a segítségben, mert az emlékei túlságosan fájdalmasak ahhoz, hogy rájöjjön arra, hogy számukra a leghasznosabb megoldás az, hogyha gyorsan elmondja neki a kivezető utakat, és sorban megpróbálják mindegyiket. Kol ugyan is biztos volt abban, hogy sok titkos kijárat van és ezzel együtt azt is tudta, hogy Prue minden bizonnyal, mint a vár egykori úrnője tisztában van az összessel. Már csak rá kell beszélnie arra, hogy elmondja neki. És a nő zaklatott állapotára tekintettel Kol hajlott arra, hogy a faggatózás sokkal kínosabb és kellemetlenebb lesz, mint maga a kiút megtalálása. Ekkor a szeme sarkából mintha mozgást észlelt volna, így sarkon fordult. Ám nem látott ott senkit és semmit. Hanem az egyik fali szőnyeg libbent meg a nyitott ajtón beáramló légáramlattól.

• Csak a szél volt – dünnyögte magának kínosan, miszerint láthatóan őt sem hagyja hidegen a vár kísértetiessége. Pedig igazán nem volt gyávának mondható, de azért őt is felzaklatta az, hogy egy ezerötszáz éve teljesen lakatlan várban vannak, amit sűrű köd és minden bizonnyal halálos mocsár vesz körül. Hevesen megrázta a fejét, aztán becsukta az ajtót és felcsörtet Prue után azzal a határozott szándékkal, hogy akár kényszer útján is, de kiszedi belőle, hogyan juthatnak ki innen. Lehetőleg még az előtt, hogy mindkettőjük elveszíteni a józan eszét.