XXIV. fejezet

Sziasztok!

El sem tudom mondani azt, hogy mennyire sajnálom az elmaradt feltöltéseket és különös tekintettel arra, hogy semmilyen visszajelzést nem adtam magam felől. De most újra itt vagyok és írok. Remélem, nem haragszotok rám túlságosan. 

Puszi

Valentine

 

 

 

Az őrület határán

„Ami az egyik embernek őrület, az a másiknak valóság.” Tim Burton

Prue addig próbálta tartani a magára erőltet közönyösség álcáját, még a hátán érezte Kol szúrós és meglehetősen neheztelő pillantását, aztán ahogy kikerült annak hatósugarából gyorsan a lakrészébe futott és nekivetett a hátát a bezárt ajtónak.

– Nyugalom, csak zárd ki az emlékeid. Nyugalom, csak zárd ki az emlékeid – ismételte ujjait a szemeire szorítva, mintha ezzel megakadályozhatta volna az emlékek sebes áramlását. Zihálva lélegzet és tudta, hogy nem lesz képes kizárni a tudatából a helyet, ahol oly régen élt, ha csak nem tereli el a figyelmét valamivel. Ezért arra a két személyre gondolt, akiknek létezése, élete és fontossága mindig ott volt a tudata peremén. Ők nem voltak mások, mint a gyermekei. Az ő pici fiai.

Igaz, ami igaz már nem voltak kicsik, hanem felnőtt férfiak, de ettől függetlenül számára mindig is azok maradnak. Mármint nem pici gyerekek, hanem a fiai. Mert legyenek bárhány évesek is, ő, akkor is az anyjuk marad, és szeretni fogja őket. Ha tetszik nekik, ha nem.

A szíve táján szúrást érzett és bár tudta, hogy nem bír kapcsolatba lépni senkivel a barátai közül – ahogy azok sem vele –, anyai szíve érezte, hogy Damonnek és Stefannak szüksége van rá.

Nem kellett sokat gondolkozni azon, hogy Merlin nem csak vele és Kollal bánt el ilyen cudarul. És annak ellenére, hogy nem volt teljesen tisztában azzal mit is szenvednek el a gyerekei voltak sejtései, amik egyike sem volt kecsegtető. Csupán az a gondolat vigasztalta, hogy az ő öreg barátai minden tőlük telhetőt megfognak tenni azért, hogy helyreállítsák a dolgokat. Legalábbis addig még ő a segítségükre nem siet.

Persze Lio biztos a borúlátó gondolataival és elméleteivel traktálja a többieket, akik lassan majd a falat fogják kaparni ingerültségükbe, sőt valószínűleg a gyilkosság is megfordul majd a fejükben. De talán senki sem fogja ennyire elragadtatni magát, bár Lance és Klaus erősen a határon egyensúlyoztak ebből a szempontból. Ugyanis ők voltak azok, akiket adott esettben túlságosan elragad az indulat, ha sokáig kell tétlenül ülniük. Apa és fia ebben a kérdésben túlzottan hasonlítottak egymásra. Remélhetőleg Lio megvédi majd magát, ha tettlegességre kerülne sor. Prue persze azon az állásponton volt, hogy fekete hajú barátja nagyon is tisztában van azzal, mikor meddig mehet el, ha meg nem, akkor magára vessen.

Az, hogy Lance és Lexi minden valószínűség szerint egy fedél alatt tartózkodott sokkal több aggodalomra adott okot, ugyanis Prue meg volt győződve arról, hogy a többiek az ő házában vannak. Ez volt ugyanis a legcélszerűbb megoldás egy ilyen esetben. Tehát, ha a két szőke egymásnak fog esni – ami túlságosan is lehetséges variáció volt – akkor egy szobát minimum a földdel tesznek majd egyenlővé. Lance esetleg még átváltozni is át fog és, akkor biztosan teljes lesz a fejetlenség, de Prue bízott abban, hogy ennek ellenére minden rendben lesz velük.

Ezen gondolatok következtében a légzése lassan egyenletessé vált. Teljesen tisztában volt azzal, hogy az otthoniaknak szüksége van rá, így ő nem engedheti meg magának, hogy mindenről és mindenkiről megfeledkezve kiboruljon. Kissé merev mozdulatokkal a szobájába sétált és a már odakészített fahasábokat meggyújtotta a kandalló tetejére készített tűzszerszámmal.

Az egyre erőteljesebben lobogó tüzet figyelve tudta, hogy egy időre sikerült megállítani az elkerülhetetlent, de ez csak halasztás volt. Kolnak egy dologban nagyon is igaza volt, mégpedig abban, hogy minél előbb ki kell jutniuk innen. Amivel kapcsolatban tartott tőle, hogy nagyon bonyolult feladat lesz a számukra. Főleg neki, mert saját magának elismerte azt, miszerint percenként csökken az ellenállása és, ha szétesik, akkor az emlékek nemcsak maga alá temetik, hanem jó pár napba beletelik majd mire magához tér majd a révületből.

– Ez a hely sötét és nyomasztó, nem is értem, hogyan voltál képes itt élni – jegyezte meg a szobába belépő Kol, aki meglehetősen morcosnak látszott. Amire kivételesen minden oka megvolt. Megtudta, hogy a nő, akit hosszú ideje ismer és kapcsolatot tart fent vele a Mágia Őrzőinek egyike? Pipa. Ezzel az egyik bátya is tisztában volt, fel is esküdött neki, a testvérei elől mégis eltitkolta? Pipa. Megtudta, hogy van két fia? Pipa. Ők ráadásul az a két vámpír, akik nemrég még megakarták ölni őt és a testvéreit? Pipa. A tulajdon húga saját természetéről tanúbizonyságot téve lefeküdt mindkét fiával? Pipa. Rajtakapta az egyik bátyját – az állítólagosan megbízhatóbbat – amint az ő nője vérét szívja? Pipa. Merlin valamilyen elfajzott gondolkodás hatására azzal büntette, hogy Camelotba zárja? Pipa. És nem utolsó sorban Prue – aki mindig minden helyzetben tartotta magát – legalábbis előtte, a kiborulás és a hisztéria szélére került? Pipa.

– Tényleg? Nekem fel sem tűnt – morogta Prue közönyösen.

– Lásd, kivel van dolgod, megengedem neked, hogy segíts nekem, mivel láthatóan egyikünk sem fáradt, javaslom, próbáljunk meg kijutni innen – vetette fel Kol parancsolóan, mint, aki úgy határozott, hogy ebben a kérdésben nem kéri ki a nő véleményét, mert az egyrészt nem volt az ő stílusa, másrészt bizonytalan lett volna az eredménye. Szó, ami szó mostanában erősen kételkedett Prue józan ítélőképességében, ami ebben a helyzetben egyáltalán nem volt meglepő, sőt inkább nagyon is indokoltnak tűnt.

– Én viszont úgy döntöttem most lepihenek – túrt bele a hajába Prue, mert tényleg fáradtnak érezte magát és tudta, hogy amíg ki nem piheni magát addig használhatatlan lesz. Nem mintha itt a régi hálószobájában ténylegesen eltudta volna képzelni a pihenést, de egy próbát mindenképpen megért. Úgy is, ha rémálmai lesznek.  

– Persze, mert Őnagysága nem tudná később kivonni magát a forgalomból – zsörtölődött Kol és mérgesen fel-alá kezdett járkálni, hogy a nő ne vegye észre mennyire aggódik érte. Prue pár pillanatig figyelte az őst, a hangnem miatt más már meghalt volna, mégis megengedte Kolnak. Amin mostanában keresztülmentek mindkettőjüknek túl sok volt, így aztán csak hanyagul megrántotta a vállát és nem törődve az őssel tényleg lefeküdt az ágyára, és magára húzta a takarót, ami szinte újnak tetszet.    

– Most itt a soha vissza nem térő alkalom arra, hogy részletezd a véleményedet – ragadta meg erősen a nő kezeit Kol, arra a következtetésre jutva, hogy Prue is ezt szeretné, hogy ez által elterelődne a hangulata arról, hogy pontosan hol is voltak és miért.

– Csábító ajánlat nem tagadom, és mégis mivel kapcsolatban? – érdeklődte a nő, aki az idők folyamán már szinte figyelmen kívül tudta hagyni az ős meglehetősen erőszakos megnyilvánulásait.

– Bármivel! – vágta rá Kol határozottan. Nem is töprenget sokat a válaszon, mert ő már elképzelte, hogy hová is fog ez vezetni. Az ő véleménye szerint ugyanis, nemsokára azt fogják tenni, amit mindig, ha huzamosabb ideig tartózkodtak egymás társaságában, vagyis nemcsak szóban fognak egymásnak esni. Amire véleménye szerint most mindkettőjüknek nagy szüksége volt.  

– Tényleg szeretnél arról beszélni, hogy Damont mennyire fájdalmasan érintette az, hogy a szemébe mondtad azt, miszerint ő nem a te fiad, amikor még csak egy aprócska kisgyerek volt? – firtatta Prue, aki nagyon is tisztában volt azzal, hogy Kol mire is készül. Ismerte őt, mint a rossz pénzt. Viszont ehhez a játékhoz ketten kellenek és ebben a felfokozott állapotban, amit az ingerültség, a düh és az aggódásnak köszönhetően került egyáltalán nem állt szándékában hagyni, hogy még valaki manipulálja őt, mert Kol törekvése most nagyon is ennek hatott.

– Látom neked aztán meglehetősen szűk körben forognak a gondolataid – grimaszolt az ős kedvtelenül.

– Te mondtad, hogy bármivel kapcsolatban elmondhatom a véleményem, vagy nem így gondoltad? – húzta fel a szemöldökét Prue egy negédes mosoly kíséretében.

– Tudod mit? Tényleg az lesz a legjobb, ha alszol egyet, mert nem lehet veled értelmesen beszélni! – fakadt ki Kol és kezei elengedték a nőt, ezzel is kifejezve, hogy szerinte nem ő rontott el mindent.

– Te kezdted – mutatott rá a nyilvánvalóra Prue egyre emelkedőbb hangerővel.

– Keresek magamnak egy másik szobát – jelentett ki az ős határozottan és fel is állt, jelezve szándéka komolyságát.

– Csak rajta, senki sem tart vissza – tett egy nagylelkű kézmozdulatot a nő.

– Rendben! – vágta rá Kol és az ajtóhoz csörtet.

– Rendben! – visszhangozta a nő az ágyból továbbra is dacosan. Annak a biztos tudatában, hogy neki van igaza.

– Azért sem kívánok neked jó éjszakát – kötötte még az ebet a karóhoz az ős, és hatalmas döngéssel bevágta maga mögött az ajtót.

– Helyes, mert én sem neked! – kiáltott utána Prue dühösen fújtatva, egy ideig még válogatott szitkokat lövellt csak úgy a levegőbe, aztán ismét magára húzta a takarót. Elaludni persze nem tudott és most ezért is Kolt hibáztatta.

A következő három és fél napot Prue a szobájának magányában töltötte csak néha-néha engedve a kísértésnek, hogy kimenjen és egyen – azzal a sikertelen próbálkozással, hogy elfelejtse hol is van pontosan. Ez idő alatt Kol felfedezte magának a várat, azzal a határozott szándékkal, hogy egy átjáró segítségével kijutatja magukat innen. Természetesen ezen kísérletei sorban dugába dőltek, de azért sem adta fel. Nemhiába ő volt az egyik legmakacsabb a testvérei közül. Nem, mintha a másik háromnak olyan messzire kellett volna menni ezért. Valamint láthatóan Prue sem volt híján ennek a cseppet sem kellemes tulajdonságnak.

Prue végül meglehetősen éhesen sétált le a nagyterembe, ahol az egyik asztalon valamilyen csodás varázslat folytán mindig volt élelem. Merlin láthatóan tényleg mindenre gondolt, ha meg nem, akkor ez az egész túl abszurd volt ahhoz, hogy a nő sokáig gondolkozzon rajta. Annak ellenére, hogy nem nézett tükörbe tudta, hogyan fest, szemei alatt hatalmas sötét karikák, sápadt arc és gondterhelt, valamint fájdalmas tekintett. Tudatosan kellett mindig emlékeztetni magát, hogy nemcsak magának árt azzal, ha nem eszik, így aztán mindig erőt vett magán és magában tömte az ételt.

Most is éppen ezt próbálta tenni, amikor észrevette a meglehetősen koszos őst, aki – hozzá hasonlóan szintén – nem törődött annyit a külsejével, mint általában. Ami tőle azért meglehetősen szokatlannak hatott, mert máskor puha és selymes tapintású hajába pókháló tapadt, láthatóan nem látott már fésűt egy ideje és ezt kiegészítve az ős ruhája is jó pár kivetnivalót hagyott maga után.

– Te meg mit csinálsz? – emelkedett fel az asztaltól Prue meghökkenten, aki eddig minden erejével azon volt, hogy a régi emlékeket kizárja a tudatából, de ez a döbbenetes kép teljesen elfeledtette vele, hogy hol is van.

– Nos, egyesekkel ellentétben éppen azon dolgozom, hogy kijussak innen – közölte Kol vádlón és idegesen a hajúba túrt. El sem akarta képzelni, hogyan is festhet és az, hogy a nő úgy nézett rá, mintha még egy feje nőt volna csak tovább szított az indulatait. Komolyan, mintha nem látta volna még őt ennél rosszabb állapotban!

– Kol, nem fog sikerülni – közeledett az ős felé Prue óvatosan, mintha az bármikor kitörhetne, mint egy vad musztáng.

– Bíztató szavaid nekem is erőt adnak. Talán nem akarsz sok sikert kívánni nekem? – gúnyolódott Kol.

– Kol, megmondtam neked, hogy ez az egész felesleges próbálkozás – jelentette ki Prue majdhogynem kedvesen és közelebb lépve csitítóan az ős karjára tette a kezét. Mintha az egy hisztis gyerek lenne.

– Persze, mert te mást sem csinálsz csak a szobádban kuksolsz és vársz a csodára! Hát tud meg, hogy nem ilyennek ismertelek – szegezte a nőnek ingerülten.

– Mit mondjak az igazat, vagy amit hallani akarsz? – kérdezte Prue közönyösen, bár szürke szemeit elborította a fájdalom.

– Az ég megáldjon ne nézz így rám! Soha sem voltál ilyen, és nem akarom látni, hogy most roppansz össze! Szedd össze magad, és tudd meg, örülnék neki, ha egy kicsit rám pazarolnád a figyelmed ahelyett, hogy búskomorságba süllyedsz! – fakadt ki az ős. Prue szólásra nyitotta a száját, hogy jó alaposan beolvasson Kolnak, de ekkor rájött, hogy annak igaza van. Lehet, hogy Camelot fájdalmas emlékeket ébresztett benne, de ettől még nem kellett volna megadni magát nekik.

– Szóval, akkor segítesz nekem, vagy hagyod, hogy szerencsétlenkedjek egy sort? – ragadta meg a nő karját, de most egyáltalán nem úgy ahogy szokta, hanem szinte kedvesen, tudva, hogy milyen nehéz lehet ez az egész a másiknak. – Tru, tudod, hogy ketten többre jutunk, mint én egyedül – tette hozzá bíztatóan, kezei közben a nő karját simogatták. – Kérlek – fűzte még hozzá lenyelve a büszkeségét. Ami nehéz volt, de mindkettőjük érdekében mennie kellett. Ebben a lehetetlen helyzetben ugyanis inkább hátrány volt, mint előny.

– Tudom – súgta Prue halkan. Értette ezt arra, hogy ketten tényleg többre mennének, valamint arra, hogy Kolnak le kellett nyelnie a büszkeségét is. – Tudom – ismételte meg erőtlenül, és szorosan összezárta a szemeit, de tudta, hogy mindhiába teszi, mert a könnyei már megindultak. Észre sem vette, hogy túlságosan is rászorította a kezét a markában lévő késre.

– Nemsokára hazajutunk – mormolta az ős bíztatóan és meglehetősen tétován. Ennyi idő után amennyit a nővel töltött kissé szürreális volt az egész. A vigasztalás és a törődés az egyik olyan oldala volt, amit senkivel szemben nem szeretett alkalmazni. Egyetlen kivételt tudott csak felidézni, méghozzá a karjai között lévő személyt. Csak most jött rá arra, hogy számukra a határok mindig is elmosódottak voltak, ha egyáltalán léteztek valaha. A véleménye szerint túlságosan is érzelgős hangulatát az szakította félbe, hogy amikor ki akarta simítani Prue haját az arcából észrevette, hogy egy mély vágás van a kezén. A tulajdon jobb kezén, ami tudomása szerint nem sérült meg az elmúlt pár pillanatban. – Hát ez meg mi? – lepődött meg.

– Hm? – hüppögte Prue kinyitva továbbra is könnyes szürke szemeit.

– Megvágtam meg, de nem emlékszem rá – emelte fel a kezét Kol, bízva abban, hogy a nő végre abbahagyja a sírást. Gondolatai ellenére továbbra is kényelmetlen érzése volt látni, hogy a számára mindig határozott és erős Prue elpityeredett. – Neked van kés a kezedben? – pillantott az említett testrészre az ős értetlenül. Prue kábán a kezére nézett aztán erőtlenül kiengedte a szorításából a pengét, ami nagyot csattanva esett a fényes márványpadlóra. Mindketten láthatták, hogy a nő bőre teljesen ép, ellenben Kol vére továbbra is folyt, bár a seb most már gyógyulásnak indult.

– Kiskapu – mormolta Prue tudva, hogy Merlin, így kerülte ki Quetsiyah törvényét. Vagyis az őt itt ért sérüléseket az ős szenvedi el. Ennek kapcsán egy remek ötlet jutott az eszébe. Átkarolta Kol nyakát és száját hevesen annak szájára zárta. Az ős nem értette, hogy a nő milyen kiskapuról beszél, aztán a csók miatt egy másodpercre meghökkent, főleg a hirtelen heves rohamtól, ennek ellenére hasonló módon viszonozta azt, a kettőjük közötti szenvedély most is, mint mindig szinte azonnal fellobbant. Már éppen kezdte volna lerángatni Prue felsőjét, de a nő elhúzódott tőle. – Tévedtem – motyogta csalódottan.

– Volnál szíves felvilágosítani, hogy miről van szó? – ragadta meg a szokásos erővel a nő karját. Először a seb, ami elvileg Prue-n keletkezett, de rajta látszott, utána a csók, ami véleménye szerint túl hamar ért véget. Kezdte úgy érezni, hogy nemcsak a nő, de ő is megőrült.

– Azt hittem rájöttem arra, hogy Merlin milyen feltételekkel enged el minket, de tévedtem – vont vállat Prue könnyedén. Túl könnyedén, ugyanis rá is ugyan olyan hatással volt a csók, mint Kolra, de ha most már elhatározta, hogy segít az ősnek, és ha engednének a vágyaiknak, azzal nem kerülnének közelebb a kijutáshoz.

– Ennyi?! – szűrte a fogai között Kol.

– Igazán ne vedd magadra – vetett rá egy gúnyos mosolyt Prue és megpaskolta a másik arcát.

– Ne vegyem magamra?! Most ugye csak viccelsz velem?! – ordította az ős, aki lassan magán kívül volt az egyre kiborítóbb helyzetek miatt. – Idekerülünk, hála… Merlinnek, hogy törné ki a nyakát a nyomorult!

– Igazán ne zavartasd magad miattam – legyintette a nő és halványan elmosolyodott, bár kissé szomorkásan. Legszívesebben ő maga ölte volna meg az apját, mert az, amit most tett túlment azon a határon, ami véleménye szerint még megengedhető volt és bármi is volt az indoka arra, hogy idezárta őket, nem volt hozzá joga. Ehhez nem.

– Nem tudunk hazamenni, te kifordulsz önmagadból, aztán kiküldesz a szobádból, most meg ez! – hadonászott a kezével Kol, láthatóan vörös köd ereszkedett a szemei elé. A vele szemben lévőnek lehervadt arcáról a mosolynak még az árnyéka is.

– Azt, akarod mondani, hogy ez az én hibám?! – kérdezte Prue veszélyesen halkan.

– Ha nem hazudoznál össze-vissza, akkor nem lennénk most itt! – vágta rá az ős diadalmasan.

– Persze, mert ha elmondom az igazat, akkor minden csupa móka és kacagás lenne! Ja, hogy már egyszer megpróbáltam, de te hanyatt-homlok elmenekültél? Az természetesen más, ugye? Rád, ugyanis nem azok a szabályok vonatkoznak, mint bárki másra, mert te vagy Kol Mikaelsson, az egyik ősi vámpír, hogy oda ne rohanjak – fortyant fel a nő.

– Oké, oké, az ég megáldjon, tudom! Tudom, hogy hibáztam! Nem bíztam benned és ezzel mindent tönkretettem! De mégis mit gondoltál? Csak úgy beadagolod nekem, hogy van egy közös gyerekünk, és én nem akadok ki? Te is nagyon jól tudod, hogy ez az egész boldog család leszünk örökké nekünk soha sem vált volna be, ennek ellenére mégis elismerem, hogy bunkó módon viselkedtem és sajnálom. Sajnálom, hogy akkor fájdalmat okoztam neked, neki, nektek, mindhármatoknak – kiáltotta Kol mérgesen. Prue nem találta a szavakat, ennek ellenére tudta, hogy az a fájdalom, amit az ős akkori tette miatt keletkezett most lassan begyógyul. Persze tisztában volt azzal, hogy elfelejteni egyikük sem fogja tudni, mégis a bocsánatkérés sokat jelentett neki. Túlságosan is. Éppen szándékában állt ezt megosztani az őssel, amikor is zajt hallottak a könyvtár felől.

– Ha te itt vagy, és én is itt vagyok, akkor ki lehet ott? – tette fel a hirtelen mindkettőjüket foglalkoztató kérdést Kol. Ezzel egy időben sebesen az említett helység felé igyekezet, hogy oda belépve fejen találja egy tucat régi és eléggé súlyos könyv, tekercs és ráadásnak egy súlyos létra.

– Percival? – nézett a Koltól alig fél méterre a földön fekvő alakra. Szinte zavarba jött attól, hogy ennyire megdöbben a harmadik fél jelenlétén. De hát Merlin… talán mégsem figyelt mindenre? Különös, mindenestre, ami neki feledékenység, nekünk haszon, gondolta Prue. Aki arra a megállapításra jutott, hogy az ő drága, egyetlen édesapja arra nem készült fel, hogy már van valaki idebent, főleg nem Percy. Az már más kérdés, hogy a jelen lévő személy nem jelezte a jelenlétét.

– Avalena? – próbált feltápászkodni Percival. Örökké hosszabb és megzabolázhatatlan hajából kibomlott a szalag és így vállig érő, és ezer felé álló hajjal, valamint a szemüvegével úgy nézett ki, mint valami őrült tudós. Ami nála teljesen normálisnak számított. Szakálla és bajusza a hajával ellentétben jól ápoltnak látszott. A nőnek persze feltűnt, hogy a férfi olyan ruhákban van, amik jó kétszáz, ha nem háromszáz éve kimentek a divatból. Ebben persze semmi meglepő nem volt. Percival soha nem az a fajta fickó volt, aki oda meg vissza lett volna a divatért. Persze a ruházata mindig jó minőségű volt és kényelmes. 

– Percy, te meg mi a fenét csinálsz itt? – tárta szét a karját Prue értetlenül. Felfoghatatlan volt a számára, hogy bátyja legjobb barátjával ilyen körülmények között és ráadásul ezen a helyen találkozik újra. Abszurd! Arthur halála után ugyanis a férfi még szokásos különcségeit is felülmúlta és hosszú időkre el-eltűnt. Na, nem, mintha Prue féltette volna őt, a férfinak megvolt a magához való esze, ha meg valamilyen problémája lett volna, tudta volna, hogy őt hol találja. A nő egy kezén meg tudta számolni, hogy az elmúlt ezerötszáz évben összesen hányszor találkoztak. Akkor is mindig véletlenül.  

– Én… öhm… rendezgetem a régi holmikat – nézett körül Percival és ezzel egy időben feljebb tolta orrán a szemüvegét.

– Azt látom – mondta Prue egykedvűen. Nem, mintha a válaszra már nem jött volna rá magától is. Ő konkrétan arra lett volna kíváncsi, hogy mit keres itt a másik. Aki egyébként Lio-hoz hasonlóan szintén boszorkánymester volt.

– Igazán nem állt szándékomban kárt tenni a férjed testi épségében, csak a létra megadta magát – közölte a férfi elkeseredetten lekapva orráról a szemüvegét és kötött pulóverének az aljával kezdte törölgetni a lencsét. Bármikor történtek vele ilyen dolgok, mindig próbált felülemelkedni rajtuk. Az esetek többségében sajnálatos módon nem járt sikerrel és nem javított a mostani helyzetén, hogy az a létra tört össze alatta, amit a saját két kezével készített.  Igaz, hogy annak megvan már vagy ezerötszáz éve, de ettől függetlenül ő teljesen meg volt győződve arról, hogy még jónak kéne lennie. Nos, láthatóan a létra más véleményen volt, mint ő.

– Elhiszem – bólintott a nő lemondóan. Igazán nem emelt az ellen kifogást, hogy az ős az ő férje lenne, mert ez sokkal egyszerűbb megoldásnak tűnt, minthogy elmagyarázza az igazságot. Egyébiránt szeme se rebbent a – továbbra is Kolon lévő – törött létrát és a szerteszét szóródott könyveket és tekercseket látva. Csoda, hogy Percy nem rántotta magára az egész könyvszekrényt, a többivel együtt, töprengett el a lehetőségen Prue. Ugyanis nagyon is jól emlékezett rá, hogy a férfi milyen szerencsétlen tudott lenni. Egyszer még egy régi vascsillár is a fejére esett, a rajta lévő háromszáz égő gyertyával együtt…

– Amíg ti ketten megvitatjátok ezeket a rohadtul fontos dolgokat, én itt dobom fel a talpam – jelentette ki Kol jegesen és cseppet sem érzett megbánást, amikor az egyik régi és értékes könyvet messzire hajította.

– Kol, ne beszélj ostobaságot, semmi bajod nem lett – tromfolt le Prue, akit az ős ezt követő szitkai ténylegesen visszarántották a jelenbe.

– Nőt egy púp a fejemre! – akadékoskodott az ős, aki láthatóan sajnáltatni szerette volna magát.

– Ami fogadjunk, hogy már be is gyógyult – mondta jelentőségteljesen a nő.

– Itt az elv a fontos – jegyezte meg Kol mély meggyőződéssel.

– Rendben, túl sok mindenkit veszítettem el itt, szóval reménykedhetek abban, hogy nem próbálod megölteni magad egy kupac könyv által? – érdeklődte Prue egy teátrális sóhaj után.

– Van közöttük pergamen is – szólt közbe Percival és a szemüvegét a zsebében lévő tokba helyezte.

– Igaz – bólintott a nő engedékenyen.

– Te meg ki a halál vagy? – A kérdés természetes Kol szájából hangzott el. Nem, mintha nem hallotta volna annak ellenére, hogy a feje majdnem széthasadt – szinte szó szerint –, de mostanában jobb volt nem mindent készpénznek venni. Ilyen volt az is, amikor Prue szinte könnyedén figyelmen kívül, hagyta azt a megjegyzést, hogy ők házasok lennének. Vagy lehet, hogy ez a kérdés csak őt keríti robbanás közeli állapotba? Mert, ha igen, ha nem, a nőnek akkor sem kéne ennyire kényelmesen helyeselni azt, hogy az ő életük összefonódott. Mert az, hogy van két gyerekük – akik már nem is gyerekek a szó valódi értelmében – az egy dolog, a házasság meg egy másik. Főleg, mert Kol egyáltalán nem akarta elkötelezni magát. Soha. És eddig a pillanatig úgy vélte, hogy Prue tisztában van ezzel, most mégis kételkedni kezdet.

– Percival – válaszolt egy udvarias meghajlás kíséretében az érintett.

– Az a Percival? – húzta össze a szemeit az ős gyanakodva.

– Feltehetően – kockáztatott meg egy mosolyt a kérdezett.

– Mit keresel itt? – tudakolta Kol komoran. Talán Merlin küldte kémkedni a fickót? Ha igen, akkor itt és most öli meg, hogy több gond ne legyen vele.

– Mint már mondtam, rendezgetem az iratokat – felelte a kérdezett és utána megköszörülte a torkát, bízva abban, hogy nemsokára továbbléphetnek erről a témáról. Elvégre az igazat mondta, nem igaz? Az már más kérdés, hogy ezen kívül volt még más is.

– Te tudtad, hogy itt vagyunk? – kérdezte Prue élesen, mivel az ős kérdései megvilágítottak egy nagyon fontos kérdést.

– Természetesen – válaszolt Percival és egy fejbiccentéssel erősített meg a szavának igazságtartalmát.

– Feltételezem nem merült fel benned az a lehetőség, hogy szólj a jelenlétedről – jelentette ki Prue dermesztően hűvös hangon.

– Megfordult a fejemben – felelte Percival, aki a nő rá vetett tekintette miatt kényelmetlenül és erősen feszengeni kezdett.

– Ez egy idióta – motyogta Kol, Prue most kivételesen hajlott arra, hogy igazat adjon neki.

– Az erődet használva vagy itt igaz? – érdeklődte a nő, de már a válasz előtt is tisztában volt a válasszal, ezért aztán megengedett magának egy fölényes mosolyt. Tudniillik Percy ereje leginkább az asztrális kivetítésben rejlett, így aztán könnyen lehet, majd őt postabagolynak használni köztük és az otthoniak között. 

– Persze – közölte Percy rövid habozás után, tudva, hogy a hazugság ebben a helyzetben teljesen felesleges, sőt talán – mondhatni nagyon is bizonyosan – káros lenne az egészségére.     

– Percy, remélem, nem vagyok túl elbizakodott, ha azt feltételezem, hogy szíves örömest tennél nekem egy szívességet – mondta Prue nyájasan. Kol kezdte sejteni, miről is van szó pontosan, és ezért aztán kárörvendően elvigyorodott. Különös, hogy Merlin nem gondolt erre, futott át a gondolatai között egy pillanatra, majd megrántotta a vállát, tudva, hogy ez nekik csak jót jelent.

– Nos, nem is tudom – bizonytalankodott az egykori lovag.

– Igazán nem nagy dolog – mondta a nő azon a tipikus, ha nem teszed véged van hangon, méghozzá itt és most.

– Ebben az esetben, állok szolgálatodra – hajtott fejet Percy egy halk sóhaj kíséretében.