V.fejezet

Együtt… pont, mint régen

„Ha két embernek együtt kell lennie, végül úgyis egymásra találnak.” A pletykafészek című sorozat

Prue hagyta, hogy Kol kezei a blúza, valamint a szoknyája alá csússzanak és simogassák a hátát, oldalát és a combját.

• Remélem, elmondod, hogy hol is voltál az elmúlt… százhatvan évben. Nagyon érdekelne, mert mindenhol kerestelek – válaszolta Kol és a karjaival szorosan magához húzta a nőt.
• Aludtam – válaszolta Prue elhúzva a száját.
• És kinek köszönhetően? – pillantott a nőre kérdőn Kol, de a válasz előtt hevesen megcsókolta őt.
• Az anyám miatt… - sóhajtott Prue bosszúsan és jólesően átkarolta Kolt, hogy ha ez egyáltalán lehetséges, akkor még közelebb húzza magához.
• Nocsak, úgy látszik, nem csak a bátyám szereti a rokonait maga mellet tudni – jegyezte meg az ős. - Tudod, kerestelek – mormolta Kol a nő nyakába.
• Valóban? – érdeklődte Prue és sikerült egész érthetően kimondani ezt az egy szót, ami nem volt éppen könnyű tekintve, hogy az ős felemelte a nőt a fenekénél fogva és jólesően hozzá dörgölődzött.
• Bizony és nagyon érdekelne, hogy mit is keresel pontosan Mystic Fallsban – harapott bele a nő nyakába egy egész kicsikét az ős és a kiserkent vért jólesően lenyalta. Közben egyik kezével tartotta a nőt, a másikkal meg Prue blúzának gombjaival ügyködött. Egyébként egyszerűen imádta a nő vérét inni, ami igazán különös volt tekintve, hogy tudomása szerint vámpír volt, de az ő vér mégis minden általa ismert dolgot kenterbe vert. Szinte feltöltődött tőle.
• Szerintem ezt én is kérdezhetném tőled. Vagy te nem így gondolod? – kérdezte Prue, akit nem zavart annyira, hogy az ős éppen rajta csillapítja a szomját, bár nem örült neki kifejezetten, de megszokta már, hogy Kol mindig ezt csinálja vele.
• Hallottál valamit? – kérdezte Kol érdeklődve és tevékenységeit is megszüntette egy pillanatra. Prue csak sok éves tapasztalatának nem ordított rá, hogy folytassa, lehetőleg, azonnal amit csinált.
• Mármint mivel kapcsolatban? – kérdezte Prue közben lecsúsztatta az ősről a fekete vászonkabátot, ami alatt a nő nagyon örömér már csak egy póló rejtőzött.
• Nem szeretem, ha tereled a beszélgetést – morogta Kol és barna szemeit a nő szürke íriszeibe fúrta, aki meg sem rezzent. – Szóval mit hallottál mi történik itt már megint?
• Tudod, hogy van ez… A szokásos unalmas mindennapok meg ilyenek – legyintett Prue érdektelenül.
• Milyen kis hazug vagy! – vágta rá az ős karjaival követelődzően erősebben szorítva a nő törékenynek látszó derekát.
• Akkor miért kérdezel engem, ha tudod, hogy nem vagy esetlen nem úgy válaszolok, ahogy neked tetszik? – lökte el magától az őst Prue sértetten.
• Ki tudja? – vont vállat Kol és mikor látta, hogy a nő a fürdőbe akar menni előtte termett és magához rántotta. – Szerintem van valami, amit elkezdtünk, akkor hová mész oly sietve? – érdeklődte Prue haragos szürke szemeibe nézve. Imádta őt felbosszantani, mert olyankor a máskor meglehetősen hideg szürke szemek szinte villámokat szúrtak.
• Az előbb tudomásomra adtad, hogy mit gondolsz rólam, ha ez a véleményed ám legyen, de az én ágyamba többé te be nem mászol – vágta rá Prue mérgesen. Kol elnevette magát. – Most meg min röhögsz? – csattant fel a nő kiakadva.
• Akárhányszor újra találkozunk, szinte minden alkalommal lefolytatjuk ezt a beszélgetést és mindig ugyan az a vége – húzta fel sokatmondóan a szemöldökét Kol és közben vetett egy pimasz mosolyt Prue-ra.
• Akkor most más lesz – felelte Prue határozottan azonban Kol szorosan tartotta és nem zavartatva magát folytatta előbbi tevékenységét és levette a nőről a blúzt.

• Erre most nincs szükséged – jegyezte meg és a melltartót is dobta a blúz után nem is törődve azzal, amit a nő mond.
• Hogy te mit meg nem engedsz magadnak – közölte Prue és elfordult, Kol levette magáról a pólót és hátulról a nőhöz simult. A karjait végigfutatta Prue oldalán és a melleire simította a tenyereit. Közben már bent voltak a nő szobájában.
• Most ugye nem akarsz azzal jönni, hogy erre nincs meg minden okom? – súgta a nő fülébe az ős és beleharapott az érintett testrészbe, utána pedig elégedetten hallotta, hogy Prue vágyakozóan felsóhajt.
• Hallottam, hogy majdnem megöltek és Klaus mentett meg – szúrt oda gúnyosan Prue, mivel rendkívül irritálta, hogy az ős ennyi év után is ilyen elképesztő hatással van rá. Kol hirtelen maga felé fordította nőt. – Csak nem érzékeny pontra tapintottam? – kérdezte Prue elvigyorodva.
• Nekem nincsenek érzékeny pontjaim – sziszegte mérgesen Kol és az ágyra lökte a nőt.
• Na, most melyikünk is a hazug? – súgta az ős fülébe Prue, majd az ős karját megragadva lerántotta őt maga mellé és ráült Kol csípőjére. – Ha már itt tartunk, nem merészelj nekem parancsolgatni Kol, mert nem tudott, hogy kivel is szállsz szembe – közölte az őssel, annak barna szemeibe nézve.
• Most nagyon megijedtem – válaszolta Kol vigyorogva. – De ha befejezted a csevegést, akkor akár folytathatnánk, amit elkezdtünk – jegyezte meg az ős és a nő fölé gördült. Szavait egyből tett követte és száját ellentmondást nem tűrően Prue szájára tapasztotta és miután beleharapott a nő alsó ajkába a nyelvével feltérképezte az ismerős területet, már nagyon is régóta vágyott területeket, ahogy kezei is már Prue testén barangoltak. Prue még mindig mérges volt, de a vágya sokkal nagyobb volt, mint a dühe. Így gondolatait sutba dobva szenvedélyesen viszonozta az ős csókját, de azért körmeit kis elégtételként belemélyesztette Kol vállába. Aki elvigyorodott mivel ő nyert, igaz inkább volt ez döntetlen, mint tiszta győzelem, de ő és Prue soha nem küzdöttek egymással szemben teljesen tisztán, mivel mindig kihasználták az éppen fellobbant vágyaikat, ami idővel, sokkal többé alakult, viszont ezt soha nem vallották volna be egymásnak. Prue végül türelmetlenül kezdte lerángatni az ősről a nadrágot és a gatyát, aki már megszabadult a nő szoknyájától és bugyijától. Ezután Kol egy gyors mozdulattal a nőbe hatolt, aki cserébe ráharapott az ős nyelvére. Kolt ez inkább szórakoztatta, mint bosszantotta. – Ha a véremre van, szükséged csak szólnod kell, és bármikor megkaphatod – súgta rekedten a nő fülébe.
• Milyen nagylelkű kedvedben vagy ma, de siethetnél egy kicsit – nyögte Prue és a parancsoló élt nem lehetett nem észrevenni.
• Ahogy kívánja drága hölgyem – válaszolta Kol úgy téve, mint aki fejet hajt a nő akarata előtt és elmerültek az egymás iránti szenvedélyben, ahogy mindig is tették.

Prue arra ébredt, hogy valaki hevesen bevágta a bejárati ajtót. Gyorsan felült, a szorosan mögötte fekvő Kol elengedte a nő derekát és szintén így tett. Annak ellenére, hogy szinte egész éjjel fent voltak, azért, mert éppen a viszont látás örömeit élvezték. Ebből következően nyilván alig aludtak pár órát, mégis teljesen éberek lettek a hirtelen zajt hallva.

• Maradj itt – suttogta Prue az ősnek, aki erre bosszúsan a nőre pillantott.
• Jó, fogad csak nyugodtan a látogatóidat. Mit is érdekel engem? – kérdezte Kol, de azért ő sem beszélt hangosan, mivel nem igazán állt szándékában idő előtt tudatni a testvéreivel, sem senki mással, hogy a városban van. Csak Prue-t jött meglátogatni, mivel véletlenül találkozott Lióval és Lance-el, akik mikor kedvesen megérdeklődte tőlük, hogy hol a fenébe is van a nő azok készségesen útbaigazították. Na jó, Lance volt az aki kaján vigyorral elárulta Prue tartózkodási helyét, Lio csak a fejét csóválta és közülte, hogy „Nem jó ötlet, mert Prue valószínűleg mérges lesz.” Ez azonban sem az őst sem pedig Lance-t nem érdekelte.
• Jól van – vágta rá Prue morcosan. Gyorsan magára kapta a hálóingjét és a köntösét. Utána pedig lesietett, hogy megnézi ki az, aki mindenféle előzetes bejelentés vagy kopogás nélkül jött meglátogatni őt. A hívatlan látogatót a konyhában találta meg, lezserül a konyhapultnak támaszkodva.
• Már azt hittem soha nem érsz le. Mi tartott ennyi ideig? – köszöntötte a nőt Damon.
• Neked is jó reggelt – húzta fel a szemöldökét Prue, abszolút figyelmen kívül hagyva a neki címzett kérdést. Damon válasza egy morgás volt, ami akár köszönésnek is beillet. - Minek köszönhetem a látogatásod? –kérdezte a nő és közben érdeklődő pillantást vetett az asztalon lévő szatyorra, ami nagyon finom falatok ígéretének illatát hordozta magával.
• Új fejlemények vannak a vadász ügyben – válaszolta Damon.
• És a válaszaimért cserébe hoztál nekem reggelit? – kérdezte Prue ajkait szórakozott vigyorra húzva.
• Nem, azt Jeremy küldi. A Grillben voltam, hogy megigyam a szokásos reggeli whiskymet és mikor jöttem kifelé, Jer egyszerűen odaállt elém és a határozottan a kezembe nyomta ezt a szatyrot a következő szavakkal: „Nem tudom mennyire ismered az új töri tanárt… de ahogy észrevettem azért elégé megbízol benne… szóval ha teljesen véletlenül… benéznél hozzá akkor… add át neki” – utánozta jelentősen túljátszva a Gilbert fiút Damon. – Gondoltam rá, hogy bedobom az első utamba kerülő kukába vagy esetleg inkább az erdőbe hajítom az állatoknak, de mégsem tettem. Egyrészt mert borzasztóan kevés kuka van Mystic Fallsban, másrészt az állatok így is, úgy is hozzád jönnek, majd menekülni az Erdő Retteget Réme elől, ezért így sokkal egyszerűbb.
• Hát persze – válaszolta Prue és vigyorogva bontogatta a dobozokat. Jeremy vagy három napra elegendő élelmet pakolt neki. „Milyen kis lovagias”, gondolta Prue.
• Ezt tedd ki a házatokban valahova – suttogta Damonnek nyújtva egy olyan talizmánt, amilyet a Gilbert házban is elhelyezett.
• Minek? – kérdezte Damon, de a miatt a továbbra is idegesítő bizalom dolog miatt már el is vette azt a nőtől.
• Megakadályozza, hogy olyan menjen be a házba, aki ártó szándékot táplál az ott lakók iránt – válaszolta Prue halkan. Damon nem értette miért is adja ezt neki a nő, valamint miért is beszél ilyen halkan, de végül vállat vonva rábólintott a dologra és eltette. Prue közben villát és kést elővéve leült az asztalhoz, egy szalvétát terített a térdére és nekilátott az egyik ínycsiklandozó sült hús, rizses körettel inkább ebédnek illő ételnek, mint reggelinek. Közben kérdőn nézett a vámpírra, hogy mondja mi is azaz új fejlemény, amit említett.
• Te aztán megadod a módját – jegyezte meg Damon látva a nőt, aki pont úgy kezdet enni, ahogy azt az illem megköveteli.
• Igen és most, hogy erre rájöttél mond mit tudtál meg – válaszolta Prue.
• Ismered az ősöket? – kérdezte Damon, a vadászt kérdést egy kicsit későbbre halasztva.
• Csak Kolt, a többiekkel mindössze egyszer találkoztam, bár Finnel soha, de ahogy hallottam már nem is lesz rá alkalmam, nem mintha bánnám – válaszolta Prue. – De miért? – pillantott összevont szemöldökkel a vámpírra.
• Pont Kolt?! Ő nincs is a városban, vagyis egy lehetőség kilőve, de rá nem is igazán gondoltam. Egyébként nem hittem volna, hogy az önimádó idiótákra buksz – csóválta meg a fejét Damon.
• Ha abbahagytad a kritizálásom, akár el is mondhatnád, mit is akarsz az ősökkel kapcsolatban kérni tőlem – mondta Prue hűvösen.
• Azt mondtad segítesz – fintorodott el Damon.
• Mégis miben? – sóhajtott a nő.
• Meg kéne tudni tőlük, hogy mit tőlük, hogy miért jöttek vissza – mondta Damon.
• És én lennék erre a legalkalmasabb személy? – kérdezte Prue érdeklődve.
• Igen, te – bólogatta a vámpír elgondolkozva.

• Mégis miért hiszed, hogy alkalmas vagyok az ilyesmire? – kérdezte Prue szemöldökét kérdően felvonva.
• Ugyan, ugyan. Nem kell tagadnod. Láttam, hogy szetted ki az információkat az igazgatóból. Az ujjad köré csavartad az ürgét olyan szinten, hogy az szerintem bármire hajlandó lett volna és még most is megtenni érted – szélesedett ki a vigyor Damon arcán.
• Ő teljesen ostoba, de Elijah-t és Klaust sok mindennek el szokták mondani, de ostobának nem – válaszolta Prue.
• Jó, nem azt mondtam, hogy csábítsd el őket, csak kérdez meg tőlük ezt-azt – vont vállat Damon.
• Ezt-azt? És szerinted nem fognak gyanakodni? – húzta fel még jobban a szemöldökét a nő.
• Akkor csak puhatolózz. Mégis miféle segítő vagy te, ha erre sem vagy hajlandó? – csóválta meg a fejét Damon és karjait összefont a mellkasa előtt.
• Olyan, akiben van tartás, ami köpönyegforgató Tyler barátodról nem mondható el – csapta le a szalvétáját az asztalra Prue.
• Tyler Lockwood nem a barátom. Elhiheted, hogy teljesen hidegen hagy a sorsa – válaszolta Damon mérgesen, mert már a feltételezés is dühítő volt.
• Tudom, nem akartalak megbántani – felelte Prue enyhébben. Mivel sejtette, hogy a vámpír inkább Elena és Stefan, vagy esetleg talán még Jeremy vagy Caroline sorsa miatt aggódik, mint a hibridért. Csak egyszerűen felbosszantotta, hogy Tyler képes ily módon elárulni Klaust. Jó nem azt mondta, hogy csókolgassa még a lába nyomát is, de azért nem kéne ilyen túlzóan reagálni, elvégre az ős mégiscsak megszüntette a hold fájdalmas hatását rajta. Igaz helyére lépet a vérszomj, de az még mindig jobb, mint ha minden egyes telihold alkalmával eltörik az összes csontja.
• Nem azt mondom, hogy feküdj le bármelyikkel is, menj el vacsorázni valamelyikkel, meg ilyenek – fejtegette a véleményét Damon.
• Remek, pont randevúkra van szükségem, hogy teljes legyen a napom – gúnyolódott Prue.
• Mit ágálsz ellen ennyire? Lehet, hogy Kol nincs közöttük, de helyette egyszerre kettőt is ajánlok neked. Ott van Elijah, ő végleteik udvarias és szerintem el lennél bűvölve tőle. Vagy ha tényleg ennyire odavagy az pszichopatákért, akkor válaszd Klaust, bár ő szerintem a szőkéket szereti. Igaz ki tudja, lehet, hogy a barnák is bejönnek neki elvégre egyszer ő maga említette Tatiát – mondta Damon könnyendén. Egyébként nem azt mondatod, hogy találkoztál velük egyszer? – tette hozzá kérdőn.
• De igen, viszont az már nagyon régen volt. De tudod mit? Inkább mond el szépen a kérdéseid és utána meglátom, hogy meg kell e egyáltalán kérdeznem az ősöket vagy olyat akarsz tudni, amit én is elmondhatok neked – felelte végül Prue, mert tényleg nem akart randizni a két említett őssel, bár szívesen megismerte volna őket, de egyértelműen nem úgy ahogy Damon remélte.
• Igazából csak egy kérdésről lenne szó. Hallottál már olyan tetoválásról, ami csak adott személy lát? – kérdezte Damon halkan érdeklődve. Prue örült neki, hogy a vámpír nem beszélt hangosabban, mert nem akarta, hogy Kol megtudja ezt, mivel el tudta képzelni hogyan is reagálna. Ezért levegőt hosszan kifújva kimérten bólintott. Tehát jól sejtette, a fickó nem közönséges vadász. Remek! És hol máshol keresne magának áldozatokat egy vadász, mint Mystic Fallsban? De valószínű valamin nagyon hatalmas dolgon töri a fejét a fickó és nyilván teljesen felszerelkezett a vámpírok ellen. Milyen remek dolog is az ilyesmi! Vajon ki hívta ide? Mibe, hogy a balesetnek is köze van, ehhez az egészhez! És ki volt az a személy, aki látta a vadász tetoválást a férfi karján? A legvalószínűbb Jeremy vagy Matt, de inkább előbbi. Matt valahogy nem tűnt vadász típusnak, még vele ellentétben Jeremy nagyon is az volt. Akkor valószínű ezért is vannak rémálmai, mert már megölt pár vámpírt, de legalább neki még nincs tetoválása, így tehát remélhetőleg nem fog megőrülni és nem öli meg egyik barátját vagy ne adj ég a nővérét. Mielőtt Prue végül válaszolhatott és figyelmeztethette volna Damont arról, hogy ne ölje meg a vadász addigra megszólalt a vámpír telefonja. „Damon segítened kell, Elena”
• Később folytatjuk ezt a beszélgetést és azért fontold meg azt, amit mondtam – jegyezte meg a vámpír és elviharzott, de most legalább becsukta maga után a bejárati ajtót.

Prue mérgesen nézett a vámpír hűlt helyére és nagyon remélte, hogy Damon nélküle nem kezd magánakcióba a vadász ellen, mert annak a következményei nem lettek volna valami kellemesek rá nézve.

• Milyen vendég szeretően kedves vagy – jegyezte meg Kol gúnyosan, közben félmeztelenül az ajtófélfának támaszkodott.
• Most meg mi bajod? – kérdezte Prue bosszúsan.
• Semmi! Mégis mi bajom lenne? – vágta rá Kol meglehetősen mérgesen. – Egyébként hajlandó lennél elárulni, hogy mégis mióta ápolod Damon Salvatore amúgy is ingatag lelkiállapotát?
• Tudod mit, beszélünk, ha megnyugodtál, vagy ha nem vagy rá képes, akkor tudod, hogy hol az ajtó – felelte Prue hasonló hangon.
• Nem vagyok ideges – vágta rá ennek ellenére igencsak idegesen a választ az ős.
• Valóban? – vont fel a szemöldökét Prue, amolyan „Na ne, nevetess” módon.
• Valóban. Csak feltettem egy kérdést és te szokásod szerint megint nem vagy hajlandó válaszolni rá – suhant a nő elé Kol.
• Damon csak átjött, talán már ez is baj? Egyébként sem tartozom neked semmilyen magyarázattal – jelentette ki a nő kereken.
• Ha Damon Salvatore-ról van szó, akkor igen. Nagyon is baj, ha itt teng-leng – felelte habozás nélkül az ős.
• Te most féltékeny vagy? – szaladt ki a hitetlenkedő kérdés Prue száján. Te bolond, ha tudnád…
• Ne légy nevetséges – szűrte a fogai között az ős. Közben a nőt a konyhabútor és a saját teste közé szorította a karjait pedig erősen megragadta.
• Nem én vagyok nevetséges, hanem te… – válaszolta Prue dacosan, azonban nem tudta folytatni, mert Kol egy heves és vad csókkal belefojtotta a szót. Csókjuk hosszú ideig tartott és semmi finomság nem volt benne. Mivel az ős ezzel akarta kimutatni, hogy jogot formál Prue-ra, oly módon, hogy más nem férhet közéjük, legalábbis a nő oldaláról. Több mint kilencszáz éve ismerte Prue-t. A kapcsolatuk mindig is heves, valamint kicsapongó volt. Nem tudta, hogy a nőnek rajta kívül voltak e más partnerei, viszont neki voltak – kevesebb, mint ahogy azt sokan hiszik -, de velük valahogy soha nem volt ugyan olyan, mint Prue-val. Azt a szenvedélyt, azt a tűzet csak a nő tudta neki megadni és tudta, hogy Prue is hasonlóan van vele. Ha már nem bírta nélküle, vagy Prue került ilyen helyzetben, akkor felkutatta a hollétét, vagy a nő az övét és folytatták ott ahol egy vita után abbahagyták. Mert mindig összekaptak valamin, a kibékülés soha nem maradt el, de nem volt szó sem szóbeli, sem másféle bocsátkérésről. Soha, mert ahhoz mindketten túl büszkék voltak, csakúgy, mint a másik iránti érzéseik kimutatása is hiányzott. A veszekedések utáni viszontlátások alkalmával egyszerűen csak úgy tettek, mintha nem történet volna semmi, az érzéseiket meg igyekeztek erősen figyelmen kívül hagyni. Ez pedig pontosan megfelelt mindkettőjüknek. Mivel a bocsánatkérés túlzottan megalázó lett, volna számukra akkor is, ha a másik valóban hibát követett el, a pozitív érzések kimutatása pedig mindkettőjüktől igazán idegen volt. Kol magában úgy fogalmazott, hogy ragaszkodik Prue-hoz és nagyon is kedveli a társaságát. Prue érezte Kol birtoklási vágyát, ami mindig is folyamatosan ott volt az ősben, de most valahogy hevesebb volt, mint eddig bármikor. A nő nem értette, hogy ez azért van e, mert több mint százhatvan éve nem találkoztak vagy más miatt. De nem is igazán érdekelte, inkább csak hagyta, hogy magával ragadja a vágy, amit már az első pillanattól fogva érzett az ős irányába, pont, mint régen. Egyszerűen Kol jelenlétében bárhol és bármikor képes elveszíteni a fejét, még jobban, mint általában. Lance ezen mindig jót nevetett, Lio pedig halványan, ám annál titokzatosabban mosolygott. Prue ilyenkor egyszerűen figyelmen kívül hagyta őket, vagy ha olyan kedve volt, akkor nem hagyta szó, vagyis inkább ütés vagy esetleg egy nagyon is sokatmondó rúgás nélkül. Valahogy az évszázadok alatt már megszokta az őst, az önimádó viselkedését, a hirtelen felbukkanásait és kirohanásait. Nem is igazán tudta, hogy nélküle mihez is kezdene és volt még kettő, vagyis inkább három dolog, ami még jobban összekapcsolta őket. Igaz ezekről Kol nem tudod.

Mikor végre elszakadtak egymástól mély levegő vételek közepette pillantottak a másikra. Kol kezei már régen Prue köntöse alá csúsztak és úgy pihentek meg a nő derekán, aki az ős nyakába kapaszkodott támasztékot keresve.

• Bármit mondasz vagy csinálsz, akkor is segíteni fogok Damonnek – jegyezte meg Prue megingathatatlanul.
• És hajlandó vagy elárulni, hogy erre mégis mi okod van? – kérdezte Kol mérgesen szusszantva.
• Nem – mosolyodott el Prue.
• Valahogy sejtettem – dünnyögte az ős. – Amúgy mit szeretett volna annyira megtudni Damon?
• Nem számít – válaszolta Prue és megcsóválta a fejét. Teljesen megkönnyebbült attól, hogy Kol, valóban nem hallotta mit is mondott neki Damon. Most igazán nem hiányzott volna még neki az azzal járó herce-hurca, így is elég kényes téma ez a vadász dolog. Ami nyilván csak még jobban felidegesítette volna az őst és nem csak őt, hanem a testvéreit is.
• Igazán érdekes, hogy még arra is rá akart venni, hogy menjél el Elijah-val vagy Klaussza egy vacsorára, amire egyébként jó, hogy nemet mondtál, mert semmilyen körülmények között nem tudtál volna elmenni – jegyezte meg az ős közömbösen.
• Te most komolyan azt akarod nekem mondani, hogy nem engedtél volna el? – húzta fel a szemöldökét Prue.
• Maradjunk annyiban, hogy fontosabb dolgot lett volna – válaszolta az ős erősebben magához húzva a nőt, aki kénytelen volt kezeivel Kol mellkasának támaszkodni.
• Szeretném látni, hogy te még próbálkozás szintjén is, de meg merészeljél állítani engem – nézett összehúzott szemekkel az ősre Prue.
• Annyiszor hallottalak már fenyegetőzni… – csóválta meg a fejét Kol és szórakozottan elvigyorodott. Mindig is imádta amikor Prue vagy őt, vagy mást fenyegetett meg. Utóbbi annyiból volt szórakoztatóbb, hogy ha nem úgy mentek a dolgok, ahogy a nő akarta, akkor fel is út-le is út, és azaz illető búcsút mondhatott az életének. Legyen szó boszorkányról, vámpírról, vérfarkasról vagy egy egyszerű emberről. Prue finoman fogalmazva is kegyetlenül kíméletlen volt és ehhez fantasztikus kreativitás párosult. Kol pedig szeretett a nővel együtt harcolni, mert valahogy kiegészítették egymást.
• Ahogy én is téged. Viszont ha úgy van, ahogy mondod, akkor nyilván tisztában vagy vele, hogy be is tartom, amit mondok – vágta rá Prue.
• Igen, tudom – felelte Kol komolyan.
• Örülök neki – biccentett Prue.
• Nos, ha véget érte ez a… halálosan komoly beszélgetés mi lenne, ha folytatnánk valami sokkal… kellemesebbel? – vetett fel az ötletet Kol és sokatmondóan felhúzta a szemöldökét.
• Várj, milyen nap van ma? – kérdezte hirtelen Prue.
• Azt hiszem csütörtök, de mit számít ez? – kérdezett vissza az ős értetlenül.
• A fenébe, el fogok késni – bontakozott ki az ős karjaiból Prue és rohant fel sebesen a szobájába.
• Hirtelen milyen sürgős lett! – ment a nő után Kol, aki éppen a ruháit kapkodta magára. – Amúgy hová sietsz ennyire, hogy az nem tűr halasztást?
• Dolgozni – válaszolta Prue és halkan szitkozódva sietett el az ős mellett.
• Várj, te dolgozol? Mégis minek? És mit? – kérdezte Kol a dolgozószobában lévő iratokat felkapó nőt.
• Igen dolgozom. Mert olyan kedvem van és én vagyok az új történelem tanár – válaszolta meg az ős kérdéseit Prue. Tudta, ha ezekre nem kapna választ az ős, akkor tényleg nagyon megsértődne. Ez egyébként amolyan szokásosan jelenlévő kérdezz-felelekké nőtte ki magát közöttük. Kol kérdezett és Prue néha válaszolt, néha meg nem. Utóbb sokkal gyakoribb volt, ahogy az is, hogy az ős megsértődött az ilyen alkalmakkor.
• Te komolyan képes voltál elfogadni azt az elátkozott állást? – nevetett fel Kol, ám hangja meglehetősen döbbent volt. Nem értettem miért is dolgozik, elvégre tudomásom szerint pénzre neki sincsen gondja, akkor meg mire fel ez a hirtelen jött tanítási és segítési kedv?!
• Már mondtam, hogy igen. Itt leszel, még amikor visszajövök? – kérdezte az őst Prue miközben felvetette a bőrkabátját.
• Nem biztos, de éppenséggel előfordulhat. Amúgy gondolom tisztában vagy vele, hogy mi nem is találkoztunk – jegyezte meg az ős célzatosan.
• Valahogy sejtettem – felelte Prue szem forgatva. – Etesd meg Jane-t a konyhaszekrény felső polcán lévő táppal. Még találkozunk – mondta a nő és kocsijába beszállva hangos kerékcsikorgások közepette elhajtott.
• Mégis ki az a Jane? – ráncolt össze a homlokát Kol értetlenül, ekkor meglátta a kismókust amint az a nappali asztalára mászik. Aztán leesett neki, hogy ki vagy inkább mi is lehet Jane. – Komolyan egy mókus? Ez biztos valami vicc.

Prue közben szinte tövig nyomta a gázt, hogy időben beérjen az órájára, ami egyébként Jeremy osztályával lesz. A szerencséje az volt, hogy ma nem volt első két órája. Így ez a kis késés nem is lesz igazi késés. Sebesen beviharzott a terembe és a kijavított dolgozatokat az asztalra vágta. Ez az osztály a végzősökkel ellentétben szinte azonnal elnémult és a helyére ment, nem úgy, mint első napján a végzősök. Prue egyből kiszúrta Jeremyt, a fiú azon a helyen ült, ahol a nővére és a nőt meglátva elmosolyodott.

• A nevem Prue Peterson – mutatkozott be ismét a nő. - Nem tudom, hogy hallottátok e, de én vagyok az új történelem tanárotok.
• A dögös barna bige – vágta rá David, aki nem csak külsőre, de belsőre is hasonlított testvérhez, aki nem volt más, mint Simon.
• A bátyádnak már megmondtam, de neked is elmondom, hogyha nem tudsz érdemben hozzászólni az óráimhoz, akkor inkább maradj csöndben – felelte Prue hűvösen. A hatás persze most is ugyan az volt, mint Simon esetében, vagyis a felszólaló esetében néma csend és elfojtott kuncogás az osztály többi tagja részéről. – Nem tudom hallatatok e arról mit mondtam a végzősöknek, de természetesen nektek is elismétlem. A szabályok a következők. Engem tegezhettek és én is tegezlek titeket, ha nem megfelelő az illető szóljon most, vagy hallgasson örökre. Amit nem tanultatok meg rendesen az előző tanáraitoktól azokat az anyagokat átnézhetjük, viszont amit velem tanultok azokat kötelező tudnotok, ha nem így lesz, akkor sajnos kénytelen leszek rossz jegyeket adni nektek. Ezt ne vegyétek személyeskedésnek, mivel ez így fair. A felelések lehetnek írásbeliek és szóbeliek, attól függően, hogy éppen milyen kedvem van. Ez persze, lehet, hogy a legváratlanabb pillanatban fog érni titeket, de ez van. Vagy megszoksz, vagy megszöksz. Lesznek olyan órák, amikor közösen átbeszélünk dolgokat a hatékonyabb és gyorsabb megértés érdekében, ilyenkor elvárom tőletek, hogy aktív magatartást folyatassatok – mondta Prue. David keze a magasba lendült. – Úgy értem az órával kapcsolatban – tette hozzá a nő, mire a kéz lehanyatlott. Két testér aztán igenis lehet hasonlóan idióta! – Írásbeli és szóbeli felelés is lesz. A magatartásotokkal kapcsolatban… felőlem tehettek bármit, de ami már az én tűrőképességeimet is meghaladó dolgot merészeltek megtenni, akkor elbúcsúzunk egymástól. Világos voltam? – kérdezte Prue. Az osztály hevesen bólogatott. – Akkor a dolgozattal kapcsolatos dolgokat ültessük át a gyakorlatba és vegyetek elő egy tollat és egy lapot. – A diákok csigatempóban teljesítettek a nő kérdését. Prue igazán nem értette, hogy ez valami örökletes dolog lehet, amiből ő kimaradt, mivel a végzősök sem voltak fürgébbek ennél a felszólításnál. – Ez csak szintfelmérő, semmi komoly, egyszerű kíváncsiság a részemről, hogy mennyire tudjátok a tananyagot – közölte a nő és találomra lediktált pár kérdést. – Aki kész van, az elmehet – tette hozzá Prue és Ric naplóját elővéve folytatta annak olvasását. Még jó, hogy a nagy rohanásban nem hagyta otthon, mert Kol teljesen bizonyosan belenézett volna és miután kellőképpeni áttanulmányozás után, minden bizonnyal tűzre vetette volna. Ez tőle nagyon is elképzelhető lehetőségnek tűnt. A teremben utolsónak – inkább szándékosan, mint véletlenül - Jeremy maradt. Aminek a nő kimondottan örült, mert így a felmerült vadász dolog kapcsán beszélgethet a fiúval.
• Jeremy, szeretnék, kérdezi tőled valamit – fogta meg a fiú karját Prue.
• Mit? – kérdezte a Gilbert fiú és halványan elpirult.
• Damon átadta az ajándékot, amit küldtél és nagyon köszönöm – jegyezte meg Prue, hogy azért annyira nagyon ne legyen modortalan.
• Nincs mit – rázta meg a fejét Jeremy. Kicsit hitetlenkedett, hogy az idősebb Salvatore tényleg elvitte a csomagot, de akkor végül is jól gondolta vele kapcsolatban a dolgokat. - De mi lenne a kérdés?
• Te voltál az, aki látta a tetoválást a vadász karján? – kérdezte Prue halkan és közelebb hajolt Jeremyhez.
• Igen, én voltam – válaszolta Jeremy és kissé kiszáradt a szája. Tudta, hogy nem éppen szokványos dolog olyanokat látni, amit más nem. Erre nagyon jó példa voltak a szellemek is.
• Azt hiszem, ezzel kapcsolatban el kell mondanom neked valamit, amivel jobb, ha tisztában vagy – mondta Prue határozottan. Jeremy kíváncsian a nő kifürkészhetetlen szürke szemeibe nézett és várta, hogy elmondja, azt mi is történik vele már megint.