XXV. fejezet

Vágyak ereje

„Ezúttal viszont senki sem zavarhat meg bennünket, csak mi magunk. (...) A bizsergető érzés egyre erősebb lesz, a mellkasomból szétárad a testemben, végig a karomban, a lábamban, míg végül már minden porcikámat elönti a forróság. Nem tudok betelni a csókjaival, egyre jobban vágyom rá, hogy folytassa. Azt hittem, jól ismerem az éhség természetét, de ez a fajta éhség egészen más.” Suzanne Collins

Ez idő alatt Mystic Fallsban…

Prue valóban jól gondolta, a többiek az ő házába kvártélyozták be magukat. Tekintettel arra, hogy Damon és Stefan felébresztése továbbra is megvalósíthatatlan álomnak tetszett csupán az apjuk vére nélkül a fiúkat folyamatos fájdalomcsillapítókkal látták el, akik öntudatlanul fogadták el azt és azon időszakokban látni lehetet rajtuk, hogy az egyébként szinte a homlokukba vésett ráncok kisimultak. Az ápolásukat Elena, Caroline, Lexi, valamint időnként Rose és Sarah látta el.

A Camelotban lévők helyzetének segítésére Merlin lehetetlen kikötései miatt továbbra sem nyílt lehetőség. Mindenestre Lio órákat töltött azzal, hogy Quetsiyah sírkövét szemlélte, hátha valami isteni szikra pattan ki a fejéből, mert biztos volt abban, hogy legjobb barátnője és Kol egyébként soha sem fogják teljesíteni a kiszabaduláshoz szükséges feltételeket. Nos, legalábbis belátható időn belül semmiképpen sem bízhatott ebben. Így aztán lehangoltan és meglehetősen borús gondolatokkal a fejében igyekezett kigondolni a megoldást. Mindezt a nő dolgozószobájába tette, ugyanis oda száműzték őt a többiek. Természetesen csak a saját testi épségének megőrzése érdekében, meg persze az ő józan eszük végett. A fekete hajú boszorkánymester próbált nem megsértődni ezen.

– Már megint csaltál – szólalt meg Rose és kissé gondterhelten pillantott saját, majd a vele szemközt ülő Lance lapjaira.

– Rosemary, tudni kell Black Jack-et játszani – tiltakozott a szőke hajú férfi, de nem tudta levakarni az arcáról a diadalmas vigyort. Nem sokszor engedett szerencsejátékos hajlamainak az utóbbi időben, ha mégis, akkor – ahogy előtte sem – engedte meg sohasem magának azt a luxust, hogy veszítsen. Számára ez véresen komoly volt.

– Úgy érted számolni a lapokat – jegyezte meg Ric, aki már jó ideje figyelte a játékot. 

– A lapszámlálás nem család – jelentette ki Lance komolyan, és mivel úgy gondolta megérdemli nekilátott az egyik igencsak ízletes sült báránycombnak.

– Szerintem bizonyos helyen nem értenének egyet veled, de ettől függetlenül nagyon érdekes – mondta Jeremy lassan, aki láthatóan a szőke hajú férfitől próbált ellesni pár fogást.

– Így igaz kölyök, ne hagyd, hogy eltántorítsanak, figyelj, tanulj és profit csinálok belőled – közölte Lance magabiztosan és rágás közben mesteri módon megkeverte a lapokat.

– Nem kéne ilyeneket mondanod neki, és tedd meg azt a szívességet mind nekünk, mint magadnak, hogy evés közben nem beszélsz, és ne nyúlják hozzá a lapokhoz a zsírtól tocsogó mancsoddal – mondta Rose szárazon és kikapta a keverő kezéből a paklit.

– Oké, mindenestre nem csaltam, vagy ha mégis, akkor úgy érzem jogom van ahhoz, hogy bizonyítékot követeljek, mert még az ellenkezője be nem bizonyosodik ártatlan vagyok minden ellenem felhozott vádban.

– Nem tudom, hogy csinálod – ismerte el Rose vonakodva. A kártyaszámlálást leszámítva ugyanis a férfi valóban nem csinált semmi mást. De sajnos még azt sem lehetett rábizonyítani teljes mértékben.

– Mert nem csinálom, ez nem olyan nagy ördöngösség!

– Lexi váltig állítja, hogy ezt teszed – vetette ellen Ric, és erről ő maga is meg volt győződve, mert olyan nincs, hogy Lance minden kártyajátékban olyan jó legyen, mint, ahogy az utóbbi napokban bebizonyította. Bár az ex-történelem tanár tudta, hogy a férfinak ha más nem is, ideje bőven volt, hogy tökéletesítse a technikáját.

– Itt sincs, és egyébként sem lát túl a szőke fején – horkantotta Lance, aki ebben a pillanatban teljesen és tökéletesen figyelmen kívül hagyta azt az apócska tényt, miszerint az ő hajszíne is hasonló színben pompázik. Az, hogy az említett személy fent volt Stefan ágya mellett roppantul kínos volt, mert legszívesebben jó messzire tudta volna őt, de sajnos néha tudni kell megalkudni az ördöggel. Lio meg a többiek egyébként is haragudnának rá, hogy még egyszer megölné. De persze ez nem jelenti azt, hogy később nem teheti meg visszamenőlegesen is beszámítva a dolgokat. 

– Pokolfajzata – hallották meg fentről az érintett szitkozódását.

– Vén satrafa – viszonozta Lance a szívességet ingerülten, aki most meg azt hagyta figyelmen kívül, hogy ő jóval idősebb a másiknál. Elijah a nappaliban lapozott egyet az újságban és megpróbálta figyelmen kívül hagyni a szinte feje felett folyó parázs vitát. Szerencsére a testvérei néha sokkal rosszabbak voltak, így a mostani két fél szinte végeérhetetlen veszekedését a többiekkel ellentétben elengedte a füle mellett. Egyébként is van, amit jobb volt nem meghallani.

– Úgy vitatkoznak, mint az öreg házasok – dünnyögte Klaus maga elé, aki továbbra sem volt hajlandó kibékülni az apjával és véleménye szerint már azért is hálásnak kéne lennie a többieknek, hogy ugyan azon a házon hajlandó osztozni vele. A jelenléte egyébként is csak annak volt köszönhető, hogy néha–néha Caroline mellett lehetett, amivel kapcsolatban úgy érezte, hogy szinte már a győzelem kapujában van. Így ennek fényében figyelmen kívül próbált hagyni az összes olyan dolgot és személyt, ami, vagy aki zavaró lehetett. Tehát Caroline-on kívül mindent és mindenkit.

Ebben a pillanatban a ház egyébként sem halk alaphangjait a csengő szakította félbe.

– Lance, nyisd ki az ajtót – parancsolt a szőke hajú férfira Sarah, aki az utóbbi időben, ha megszokni nem is tudta a férfitársaságot megpróbált úgy viselkedni, mint ahogy azt az otthonában tenné. Bár továbbra sem igazán tekintette egyenrangúnak a férfiakat, kivétel ez alól természetesen Damon és Stefan.

– Miért én? – pillantott fel a vörös hajú lányra a szólította cseppet sem kedvesen két falat között. A Lexivel való beszélgetések mindig szórássá tették őt és olyankor nagyon is hasonlított egy morcos vérfarkashoz, mint az egyébként tréfálkozó férfihoz, aki volt.

– Mert nem fogok főzni többet – hangzott a rövid és nagyon hatásos fenyegetés.

– Az más – bólintott Lance lehangoltan és nem zavartatva magát szépen, kényelmesen – kezében a báránycombbal a bejárati ajtóhoz ballagott. A többiek láthatóan ráhagyták ezt a bonyolult feladatot. Milyen kedves tőlük! – Oké, mi a halált ak… – rántotta fel az ajtót a szőke hajú férfi, amikor is észrevette ki áll ott. Gyorsan eldobta a kezében lévő ételt – a mi tőle, nemcsak hogy hihetetlen volt, hanem minősíthetetlen is – és az érkező gallérját megragadva a legközelebbi oszlophoz vágta az illetőt.

– A durva modort láthatóan továbbra sem nőtted ki – jelentett ki Percival nyugodtan, mint, aki egyáltalán nem lepődik meg a szívélyesnek aligha mondható fogadtatáson, amiben részesítették.

– Hidd el Percy, hogy kis híján könnyeket csal a szemembe a viszontlátás, ezért aztán, ha nem mondod el, mit is akarsz, akkor adok neked öt perc előnyt mielőtt levadásználak és megölnélek – mondta Lance féktelen haragjában. Percy az egyik legrégebbi barátja, így már az első pillanatban rájött, hogy mégha tényleg információt közölni jött is, akkor is sántikál valamiben. Mert egyébként miért látogatná meg őket csak úgy hirtelen?

– Ha ragaszkodsz hozzá, én az első lehetőséget választanám – válaszolta a vendég most már kissé nyugtalanul.

– Percy? – sietett elő a dolgozószobából Lio komoran, ő is tudta, hogy a férfi jelenléte nem jelenthet semmi jót. Legalábbis ő ezen a véleményen volt. Ugyanis Arthur halála után nem tudták, hogy kinek az oldalára állt, vagyis Morganához értelemszerűen nem álhatott és soha sem kérdezte meg Prue-t, hogy ő fogadta-e be Percy-t vagy más.

– Ugye? Csak úgy kinyitom az ajtót és lásd, ki tért be hozzánk. Nem más, mint a mi drága, egyetlen, Percy-nk – közölte Lance gúnyosan fekete hajú barátjának, aki belül nyilván ugyan olyan zavarodott és döbbent volt, mint ő.

– Percy? Úgy érted Percival?! Az egész rohadt kerek asztal összes idióta lovagja itt üt tanyát Mystic Fallsban? – morgolódott Klaus.

– Az lennék, te meg a modor alapján Niklaus vagy, Lancelot fia – bólintott Percy érdeklődve. A hibrid válasza egy komor mordulás volt, Lance erősebben nyomta az alkarját egykori barátja nyakához.

– Percy, ugye nem akarsz magadra haragítani, azzal, hogy eltereled a figyelmünket? – érdeklődte a szőke hajú férfi ingerülten. 

– Avalena és a férje üzenetét hozom nektek, de ha nem érdekel… – hagyta félbe a mondatot a hírhozó és megpróbálkozott egy könnyed vállrándítással. Ami a továbbra is nyakához nyomódó kar miatt kissé nehézkes folyamat volt.

– Férje? – pislogott Rebekah döbbenten. Jeremy megfogta a kezét és a fejét rázva tudatta vele, hogy ez most nem a legalkalmasabb pillanat arra, hogy bármi meglepő dolgon fennadjanak.

– Házasok nem? – ráncolta össze a homlokát Percy.

– Persze, persze, mondhatjuk. Szóval, mi az a hír? – sürgette Lio. – Tudom, hogy Prue rosszul van, de mégis mennyire? Megölte Kolt, vagy ugye nem? Az ő helyzetében… – mormolta a fekete hajú férfi össze-vissza csapongva.

– Azt akarta tudni hogyan juthatnak ki – közölte Percy.

– Okos – ismerte el Elijah, tudva, hogy a nőnek sikerült kijátszania Merlint.

– Nos, mivel hasznos vagy nekünk, így Percy, elismerem, hogy tényleg hiányoztál nekünk annyi szent – jegyezte meg Lance gúnyosan, amikor elengedte a nevezetett és az magára rántotta a mellette lévő fogast.

Kol és Prue eközben Camelotban elfogyasztották kései ebédjüket, mert bár az ős legszívesebben azonnal megfürdött volna az éhség sokkal erősebb volt nála. Arról nem is beszélve, hogy keresés közben találta meg a régi fürdőhelységet, ami – mint a legtöbb dolog – szintén tökéletes állapotban volt és úgy nézett ki, mint egy medence. Igaz nem a modern fajtából, de a márvány berakások és a klasszikus oszlopos elrendezés nagyon hangulatosak voltak. És egyértelmű volt, hogy a vár a köré a meleg vizű forrás köré épült, ami ott folyt.

Ha figyelmen kívül tudta volna hagyni azt a tényt, hogy akarata ellenére kényszeríttették az ittlétre lenyűgözőnek találta volna Camelot-ot. Már, ami megmaradt belőle.

A legjobban az a terem tetszett neki, ahol a híres-neves kerek asztal volt. Ez leginkább annak volt köszönhető, hogy talált ott egy képet Prue-ról. Természetesen korhű ruhákban és olyan mosollyal az arcán, amiről teljesen leolvasható volt az elégedettség és a vidámság. Még soha sem látta ezt a mosolyt, ami titkon fájt neki. De mikor erre gondolt gyorsan elhessegette a dolgot.

A nagy teremben – Prue képével szemben – megtalálható volt egy másik kép is. Azon egy szőke hajú férfi volt látható, akinek zöld szemei voltak, ennek ellenére mégis úgy nézett ki, mint Morgana, ebből aztán az ősnek nem esett rájönni arra, hogy ki is lehet az illető. Arthur Pentdragon arca még a húgánál is szívélyesebb volt és ezért úgy látszott, mint még távolról is, de túlságosan is megbocsátó lenne. Talán tényleg az volt, Kol gondolatait mégis más vonta magára.

Méghozzá az, hogy mindkét festményen volt egy meghatározó pont, ami nem volt más, mint az Excalibur. Arhtur képén a férfi oldalán lógott egy ragyogó ékkövekkel kirakott tartóban, még Prue a hátán viselte és a haja szinte körbefonta a markolatot, aminél csodálatosabbat az ős nem sokszor látott életében.

Ezen elképzelések mellett kissé furcsa volt megállapítani azt, hogy a festmény készítője minden valószínűség szerint Lance volt. Kol a maga részéről soha sem gondolt arra, hogy összekapcsolja Klaus és a szőke hajú férfi közötti hasonlóságokat, amikből jócskán akadt. Talán ezzel is csak áltatta magát, mint annyi mással.  

– Szerinted ez a… Percy… tényleg elmegy Mystic Fallsban? – törte meg az egyre zavaróbb csendet az ős és hátradőlt a székében.

– Miért ne tenné? – válaszolt kérdéssel a kérdésre Prue és próbálta kizárni a fejéből azt, hogy Kol az ő gondolatait fogalmazta meg. Így visszagondolva neki is feltűnt, hogy valami nem stimmel, de most már késő bánat. Egyébként is, volt egy olyan érzése, hogy Percy még hasznos lesz, ha most nem is majd talán máskor.

– Igaz, miért ne tenné? – ismételte meg a nő kérdését Kol grimaszolva. A véleménye ennél egyértelműbb aligha lehetett volna.

– Az már más kérdés, hogy Lance talán megöli őt – jegyezte meg Prue eltöprengve.

– Ezt egy cseppet sem csodálnám – dünnyögte az ős. Egyrészt ott volt Lance a felszín alatt cseppet sem könnyű természete. Másrészt Kol maga is megölte volna a fickót a furcsa stílusa miatt. Biztos mindenkiből ezt hozza ki, töprengett el a lehetőségen az ős, tudva, hogy most – kivételesen – tényleg nem benne van a hiba. – Egyébiránt nem tudom, hogy neked feltűnt-e, de ha így haladunk, akkor lassacskán a kerek asztal legtöbb lovagja ott üt tanyát Mystic Fallsban – közölte a véleménye szerint nyilvánvaló tényeket az ős.

– Nem a legtöbb – forgatta meg a kezében lévő ezüst villát Prue. Beszélgetés közben nem esett annyira nehezére kizárni az emlékeit, és ezért bizonyos szinten hálás volt Merlinnek, hogy nem egyedül küldte ide. Persze, ha azt leszámítjuk, hogy akarata ellenére került olyan helyre, ahová egyáltalán nem kívánkozott és ezzel olyan helyzetet teremtett a számukra, ami minden bizonnyal teljes őszinteséget követelt volna. Kol már tett lépéseket az ügyben, méghozzá nem is akármilyeneket, még ő vele ellentétben még mindig elhallgat bizonyos – meglehetősen fontos – információkat. Ami valószínűleg egyáltalán nem segít a helyzetünkön.

– Prue, felteszem, ha mégsem sikerülne a terved, amit megkell hagyni igazán nagyszerű…

– Miért érzem azt, hogy most jön egy de? – sóhajtotta Prue kissé fáradtan.

– De, gondolom, nem kérnél egy szívességet tőle? Úgy értem nevezzük nevén, az ap… szóval Merlintől – bökte ki Kol azt a lehetséges eshetőséget, amin már egy ideje töprenget és nemcsak azért vonakodott előhozakodni vele, mert neki magának sem tetszett, hanem mert ismerte a vele szemközt helyet foglaló nőt és minden titkolózása ellenére tudta azt, hogy ez a kérdés igazán… bonyolult megoldást eredményezne.

– Nem! – fakadt ki Prue méltatlankodva még a lehetőségtől is sértetten és, hogy nyomatékot adjon a szavának a székét nagy csikorgás közepette tolta hátra a felálláshoz.

– Jó, persze, végső soron érthető. Csak, mint esetleges megfontolás tárgyát vetettem fel – emelte fel a kezeit az ős, jelezve, hogy ő maga sem gondolta teljesen komolyan ezt, hanem mindennek ellenére az utóbbi napok után már ez sem tűnt olyan rossznak és az igazat megvallva, nem bízott abban, hogy látni fogják még Percy-t.

– Sikerülni fog – jelentett ki Prue teljes meggyőződéssel, kizárva saját kételkedését.

– Hiszek neked, de addig is nincs kedved fürdeni? – terelte sokkal kellemesebb vizek felé a társalgást az ős.

– Hm? – pillantott rá Prue meglepetten és kissé gyanakodva. A hirtelen váltás miatt a felcsapó indulatainak jó része csökkent.

– Egy régi, jó állapotban lévő belső fürdő, te meg én – ismerte Kol a terveit egy számító vigyor kíséretében.

– Talán megtudsz győzni róla, hogy megfontoljam az… ajánlatodat – mosolyodott el Prue lassan és csábítóan.

Egymás mellett sétálva tették meg az utat a könyvártól nem messze lévő fürdőig. A csend ezúttal egyiküket sem zavarta, sőt szinte nyugtató hatása volt. Prue keze megremegett, amikor megragadta az ajtó arany kilincsét. Kol a kiborulást megelőzendő rátette a kezét a nő kezére, és közösen kinyitották az ajtót. Így könnyebb volt. Minden.

A forrás apró párafelhőket eredményezve egy méretes márványból készített medencébe folyt. Kol a nőt nézve levette magáról piszkos ruházatát és belemerült a vízbe. Rövid ideig élvezte, ahogy megtisztul a bőre, aztán fellökte magát a felszínre. Prue addigra - szintén meztelenül - félig a vízben a medence szélének dőlve válogatott a különböző szappanok között, aztán az ős véleménye szerint teljesen találomra kivett egyet a többi közül.

– Hagyd, én szeretném – vette át a kiemelt tisztító készítményt.

– Ahogy gondolod – érkezett a könnyed felelet. Kol végig a nő szemébe nézve összedörzsölte kezében a szappant, letette, majd kezeit végigfutatta Prue nyakán, vállain. A nő ellazultan lehunyta a szemeit, aztán amikor az ős a melleihez ért, szempillái megrebbentek.

– Mit csinálsz velem? – suttogta Prue szinte teljesen hangtalanul, mintegy saját magának feltéve a kérdést, ami nyilván nem először fogalmazódott meg benne. Kol szájával óvatosan ráhajolt a nyakára és apró csókokkal hitette be azt.

– Azt, amit már régen kellett volna. Bocsánatot kérek a magam módján – súgta közben rekedten és olyan közel csúszott a vele szemben lévőhöz amennyire csak tudott, mégis hagyott elég helyett arra, hogy tovább tudja folytatni a nő kényeztetését.

Kol a kezeivel ismét felfedezte azt a testet, melyet már olyannyira ismert és csak most döbbent rá arra, hogy talán nem becsülte meg annyira amennyire kellett volna. Az, hogy mindketten nagy hangsúlyt fektettek a testiségre nem volt elég indok a kedvesség és a gyöngédség hiányára. Vagyis, ha úgy kezdték is el a szenvedély mindig olyan erősen és forrón lobogott fel bennük hirtelen, hogy utána már egyáltalán nem fogták vissza magukat. Az ős most ezzel szemben elhatározta, hogy mindkettőjük érdekében addig foglya nyújtani a gyönyört, ameddig csak lehetséges. Cirógatta, becézgette a nő bársonyos bőrét és mikor már szinte mindketten reszkettek a vágytól, akkor pár pillanatra abbahagyta, hogy aztán megújult figyelemmel kezdje elölről az egészet.

– Imádom a tested – mormolta a nő mellei közötti mélyedésbe. Majd vágytól égő szemeit Prue félig lehunyt teljesen szürkén fénylő szemeibe mélyesztette. – Ugyanakkor nemcsak a csomagolás a fantasztikus, hanem a belső is – jelentette ki teljes meggyőződéssel és mikor megcsókolta a nőt egymásba forrt a testük. Prue érezte, ahogy átvonul rajta a mámor első hulláma ennek hatására.

– Kol – nyögte, mert másra nem volt képes. Minden mást kitörölt a fejéből az extatikus élmény. Nem emlékezett arra, hogy az ős és ő valaha voltak e ilyen gyengédek egymással. Ha voltak is hasonló pillanatok, azok egyike sem volt ehhez fogható. Érezte, hogy most egy olyan fordulóponthoz érkeztek ők ketten, ami nemcsak kettőjük sorsát fogja eldönteni, hanem mindenki másra is hatással lesz. Most már tudta, hogy elkerülhetetlen lesz az, hogy őszinte legyen a másikkal és nem azért, mert Merlin erre kényszeríttette őket, hanem mert itt volt az ideje. Túl fontosak voltak egymásnak, és a közöttük lévő érzelmek – bármilyen jellegűek is legyenek azok – is megérdemeltek azt a tiszteletet, ami egy ilyen kapcsolattól eleve elvárható lett volna. Mert annak ellenére, hogy egyikük sem szerette volna számított nekik a másik. Túlságosan is.

– Itt vagyok Tru, mindig is itt voltam veled – érkezett a válasz végtelenül gyengéden, ami egy puha csók nyomatékosított, miközben az ős továbbra sem hagyta abba a lassú ringást, és ez utána következett a belső robbanás, ami mindkettőjüket átlendítette a józanész határán egy olyan világba, ahol tudták mennyire fontosak egymásnak és soha sem engedték volna el a másikat.

– Mindig meg tudsz lepni valamivel – simított az ős ellazult arcához a sajátját Prue kedveskedve. Kollal szemben nem kellett magán hagyni azt a hideg maszkot, ami Arthur halála óta szinte folyamatosan jellemezte őt. Minden veszekedésük és nézeteltérésük ellenére az ős volt az egyik támasza az életben. Nem is beszélve arról, hogy neki köszönheti a fiait, akik kettőjükből jöttek létre. Mindkettőjük jó, valamint rossz tulajdonságai bennük adódtak össze.

– És erre csak most jöttél rá?  – kérdezte Kol incselkedve és lecsókolt pár vízcseppet Prue válláról.

– Tudod, amikor fiatal voltam mindig arra gondoltam, hogy a gyermekeim itt fognak felnőni, de aztán… minden széthullott és én nekem csak a darabok jutottak. Nem tudtam eléggé összeszedni magam, talán soha sem fogom egészen. Mindegy. Azt akartam mondani, hogy eredetileg Damon és Stefan is Avalon-ban született volna, mint, ahogy én, de náluk közbe jöttek… dolgok. Anya persze próbált ragaszkodni hozzá, mert, ha lányok lettek volna, akkor azonnal be akarta volna őket mutatni az amazonoknak, ami véleményem szerint roppantul kényelmetlen és teljesen felesleges procedúra. Viszont én nem akartam oda menni és most sem akarok, abban az egész legendában legalább ennyi igazság van. Legalábbis ami a kényszerűséget illeti. Viszont most majd megint lehetősége lesz rá, hogy győzködjön erről – mosolyodott el a nő halványan és, ha olyan típus lett volna, akkor lélegzet visszafojtva várja a reakciót, így viszont biztos volt magában. Legalábbis abból a szempontból, hogy bármi történjék is ezután, az ős most nem tud elmenni, mint legutóbb és nem tud annál nagyon fájdalmat okozni. Utóbbi persze nem volt igaz, mert tudat alatt érezte, hogy az még egyszer nem bírná ki. 

– Most ezt miért mondod el? – tolta el magától annyira a nőt, hogy a szemébe tudjon nézni, hogy meggyőződhessen arról, hogy tényleg jól hallotta, amit hallott és nem csak képzelődik.

– Szerinted? – válaszolt kérdéssel a kérdésre Prue, valahonnan előkaparva nyugalma maradékát.

– Terhes vagy, ugye? – nyelt egyet Kol és egy pillanatra lehunyta a szemét, de amikor kinyitotta még mindig Camelotban voltak, egymást átkarolva egy eszményi szeretkezés után és a nő, aki az életében a legfontosabb volt a számára, éppen most közölte, hogy gyermeket vár tőle. Ismételten.

– Igen, mint ahogy már mondtam. Néha olyan értetlen vagy – állapította meg Prue némileg csüggedten. Minden dolog ellenére nem volt képes arra, hogy ő mondja ki, mert nem akarta, hogy azok legyenek az utolsó szavaik, amiket egymáshoz intéznek. Igaz, itt legalább nem volt hová menekülni. Kol régi távozása után ugyanis hiába próbálta palástolni, tudta – ahogy a legközelebbi barátai és Damon is –, hogy megszakadt a szíve. Szerencsére Stefan születése előzte a fájdalom egy részét. Az ő kisbabái voltak a mindenei és ezen semmi sem változtathatott. Azonban belül a szíve mélyén pislákolt egy alig érezhető reménysugár, ami arra volt hivatott emlékeztetni őt, hogy nem szabad feladnia, mert egy nap még lehet számukra boldog jövő. Ez néha nevetséges volt, ő mégis kapaszkodott bele, úgy, mint egy szentimentális bolond, pedig határozottan nem volt az. Így rá egyáltalán nem jellemzően szinte félve várta a választ, ami majd mindent eldönt.

– Ami a meglepetéses dolgot illeti, te szerintem bőven leköröztél engem. Minden tekintetben – jelentette ki Kol és szárazon felnevetett, de amikor a nő el akart tőle húzódni nem engedte. Nem, most nem lesz semmiféle menekülés. Tudta, hogy régen ő rontott el mindent, viszont most kész volt arra, amire akkor nem.

– Zavarban vagy – állapított meg végül Prue olyan hangon, mintha azt közölte volna milyen idő is van odakint. Igaz ez beletelt egy rövid – valójában meglehetősen hosszú – időbe, ami alatt magán érezte az ős barna szemeit, a kutató pillantással először nem tudott mit kezdeni. De amikor képes volt annyira összeszedni magát kinyitotta a szemeit. Elvégre ő Avalena Prudence Pendragon, akit minden természetfölötti lény tisztel és fél. Nem fog összetörni egy visszautasítástól. Haragot, kényelmetlenséget vagy félelmet mégsem látott a másikon, ami megnyugtatta. Eddig a pár fontos percig ő maga sem volt tudatában annak, hogy mennyire is fájtak neki a régi sérelmek, főleg, mert azt hitte, hogy ismét felfognak lángolni mindent felégetve maguk után. Ám most már – nagyjából tisztán gondolkozva – tudta, hogy nem a felejtés a lényeg, hanem a megbocsátás.

– Nem, talán, egy kicsikét, az igazat megvallva meglehetősen, de hálás vagyok azért, hogy most előre szóltál róla – csókolta meg a nő ujjainak a hegyét Kol, mintha semmi más dolga vagy problémája nem lenne a világon. Pedig ideges volt, mert tudta, hogy most már teljesen tiszta vizet öntöttek a pohárba és ő kész szembenézni ezzel a helyzettel. Az egész annyira… nemcsak abszurd, hanem ijesztő is volt.

– Vegyem úgy, hogy nem rohansz el – mosolyodott el Prue fanyarul. Csodálkozva, hogy már tréfálkozni is képes az, akkori helyzetről, de ha tovább akarnak lépni, akkor erre szükségük volt.

– Nem fogok elmenni és nem csak azért, mert most nincsen rá lehetőségem. Elismerem, hogy ez részben miattad van – simított végig egy könnyed mozdulattal a nő arcának élén az ős, a lehető legtermészetesebb mozdulattal.

– Miattam? – lepődött meg Prue.

– Azért ahogy rám nézel – felelte Kol halkan és láthatóan halálosan komolyan gondolta a kijelentését.

– Miért, hogy nézek rád? – tudakolta a nő, és mert nem akarta, hogy érzelgősségen kapják megajándékozta az őst egy jeges tekintettel.

– Nem erre a fagyos pillantásra gondoltam – vigyorodott el szemtelenül. Majd elkomolyodva folytatta: – Amikor engem nézel, akkor engem is látsz.

– Nem mondod? – gúnyolódott Prue, nem engedve magának, hogy ellágyuljon a szavaktól.

– Megtennéd, hogy befogod egy pillanatra? – nézett hasonló pillantással a nőre.

– Más már ezért halott lenne – jegyezte meg könyörtelenül.

– Később add elő az „Én vagyok a legrettegettebb a Mágia Őrzői közül” dumát – legyintette Kol lazán.

– Nem én vagyok a legrettegettebb – bosszankodott a helyzet ellenére, mert utálta, hogy így gondoltak rá. Silas sokkal rosszabb volt nála, hogy Mordredről szó se essen.

– Tru! – szólt a nőre azon a becenéven, amin csak ő hívta, hátha azzal jobban tud hatni rá. Mintha ez bármikor bevált volna!

– Tessék, a számon lakat – jelentette ki Prue szarkasztikusan.

– Nem az ősi vámpírt látod benne, nem is a kis öcsit, vagy az örültet, hanem csak… – kereste a szavakat kissé nehézkesen Kol, de a bosszús, mégis kissé ellágyult tekintetett látva erőt vett magát. – Engem, engem látsz, és bár roppant kínos ezt így kimondani meg kissé mérges is vagyok rád miatta, de örülök, hogy minden hülyeségem ellenére velem vagy – adott egy lassú, érzéki csókot a nő szájára.

– Igazad van Kol. Idióta vagy, de már annyira megszoktalak, hogy azt hiszem megtartalak – válaszolta Prue úgy téve, mintha beletörődne a dologba.

– Az idiótás részt leszámítva, igazán megnyugtató – adott neki igazat az ős.

– Légy hálás miatta – érkezett a kegyesnek mondható válasz.

– Naná…  – válaszolta Kol és amikor ismét megcsókolta a nőt, hirtelen úgy érezte, mintha kicsúszna a lábuk alól a talaj – de még időben megkapaszkodott valamiben, közben persze gyorsan megragadta a nő derekát is - és már nem víz veszi körül őket, de valaki nagylelkűen törülközőket küldött rájuk. Az övé a dereka köré tekeredett, Prue-é meg befedte annak kebleit és leért a térdéig.

– Váó, cuki ruci srácok, látom egészen… jól vagytok, de tényleg nincs jobb, mint a békülős szex – hallották meg maguk mellől Lance kaján hangját, és tudták sikerrel vették Merlin próbáját. Végre hazaértek.

– Damon? Stefan? – tért egyből a lényegre Prue. Kol a maga részéről kinyitott a hűtőt és kivett egy adag vért. Az, hogy a dolgok rendbejöttek közte és a nő között, még nem jelenti azt, hogy a fiaikat is könnyedén elfogadja majd.

– Fent, alszanak, de van egy kis probléma, bár most, hogy itt vagytok már nem lesz – jelentette ki Lance álmosan, láthatóan nemrég kelt fel.

– Mit tett velük? – szűrte a fogai között Prue. A „ki” egyértelműen hülye kérdés lett volna, mert nem volt nehéz rájönni arra, hogy melyik személyre is gondol a nő.

– Damon és köztem kialakult egy kis nézeteltérés, én pedig úgy gondoltam, hogy itt a remek alkalom arra, hogy visszaadjam nekik az emlékeiket – jegyezte meg a semmiből megjelenő Merlin.

– Az emlékeiket?! Amiket az a ribanc elzárt? Hogy tehetted? Ők az unokáid az isten verjen meg és te valósággal szétrobbantottad a tudatukat! – ordította Prue magán kívül és a konyhában lévő késeket az apja felé irányította.  A zajra minden olyan személy felébredt, aki nem volt mágikus kómában és arrafelé vette az irányt, ahonnan a veszekedés hallatszott – bár Rose javaslatára Caroline, Elena és Lexi fent maradtak Damonnel és Stefannal – főleg, mivel az egyik fél hangját ezer közül is felismerték volna és mindannyian látni akarták, hogy rendben van ő is és a vele érkező is.

– Avalena, kérlek, te is tudod, hogy így volt a legjobb – válaszolta Merlin, miközben egykedvűen hatástalanított a felé irányuló mágia hullámot. Morganának voltak hasonló kitörései, és egyáltalán nem érte váratlanul, hogy lánya így reagált. Sőt, nagyon is számított rá, de még ennek ellenére is úgy vélte, hogy megérte.

– Prue – sóhajtott fel megkönnyebbülten Lio mikor meglátta legjobb barátnőjét. – A háznak annyi – dünnyögte után meglátva a nő dühtől teljesen szürke szemeit.

– Nem hiszem – közölte Kol, aki láthatóan élvezte azt, hogy Prue megtámadta az apját. És valamiért senki sem akarta tőle elvenni ezt az örömöt. Prue magán kívül szitkozódott és kiabált, valamint ezzel egy időben támadta Merlint. Aki nyugodt hangon igyekezett meggyőzni a lányát arról, hogy minden oka megvolt arra, amit tett. Senki sem kelt a férfi védelmére.

– Örülök, hogy itt vagytok – szorította meg öccse karját Elijah.

– Három nap még nem a világ – pillantott rá Kol egykedvűen.

– Úgy érted hat és fél nap, majdnem egy egész hét – javított ki Jeremy komoran.

– Hogy mondtad, Jer? – fordult értetlenül a fiatal vadász felé az ős nagyon lassan úgy, mint aki nem akarja elhinni a valóságot.

– Nem tudom, hogy Camelotban miként megy az idő, de itt bizony egy hét telt el azóta, hogy… eltűntetek – válaszolta Rebekah megrendülten. Jeremy megsimogatta a hátát, hogy megnyugtassa.

– Az meg, hogy? A Percy nevű balekkal is olyan két-három órája beszéltünk – mondta Kol egyre idegesebben.

– Úgy érted három napja? Tudtam, hogy Percy át fog vágni minket. Engedned kellett volna, hogy megöljem – fordult fekete hajú legjobb barátja felé Lance morcosan.

– Talán, de most már mindegy és egyébként se lenne jó, ha elmennél vadászni rá, mert nem foglak pátyolgatni – felelte végül Lio, aki pesszimista természetének hála már látta, ahogy szőke hajú legjobb barátja véresen zuhan egy szakadékba. A miként és a hogyan nem számított. Lance ott van jó helyen, ahol van. Egyébként is, így talán még van esélye arra, hogy Klaus megbocsát neki. Talán. Egyszer. De végül is egy halhatatlan számára az olyan dolgok mit az idő hol számítanak?

– Meglennék a sopánkodásod nélkül is – mordulta Lance sértetten, tudva, hogy végső soron a másiknak igaza van.

– Kol, szerinted Prue tisztában van azzal, hogy az időérzéketek mennyire megcsalt benneteket? – érdeklődte Klaus, aki a maga részéről egyetértett az apjával, de erről inkább mélyen hallgatott.

– Jó, hogy említed – töltött magának még egy pohár vért Kol, hogy utána Prue felé forduljon. – Tru, a többiek voltak szívesek felvilágosítani arról, hogy egy álló hétig élveztük Merlin vendégszeretetét – kiáltott oda a nőnek. Tudva, hogy az abba a pillanatban fel is fogja, hogy a fiaik nem három napja, hanem egy hete vannak kiütve, nyilván nem minden fájdalom nélkül.

– A fenébe, földre – kiáltott Lio elkeseredetten, de elkésett, mert legjobb barátnője e hír hallatán fúriákat megszégyenítően sikított fel minek hatására a ház összes ablaka, szilánkjaira robbant szét. Beterítve mindent és mindenkit.

– Nem kéne ennyire megerőltetned magad – jelentette ki Merlin továbbra is nyugodtan és kihúzta a karjába fúródott egyik hatalmas üvegszilánkok, ugyanis azok a sikítás után úgy beborították, mintha ő lenne a mágnes a szilánkok meg a fém.

– Hogy tehetted? Pont Camelotba? Te is tudod, ott voltál, mégis… – Prue ingerülten nyelte vissza a könnyeit. Még ebben az állapotában is ügyelt arra, hogy a többiek – különös tekintettel a továbbra is alvó gyermekeire – ne sérüljenek meg.

– Kol, kérd meg Prudence úrnőt, hogy üljön le, nem tesz jót neki ez a dühkitörés – kérte aggódva az őst Sarah.

– Te meg ki a franc vagy? – ráncolta össze a homlokát Kol, némileg bosszúsan.

– A mókus – felelte Lance vigyorogva.

– Morgana küldött, mi? Mindenestre a felvetéseddel egyáltalán nem értek egyet – ellenkezett a megszólított könnyedén.

– Nem érted, Sarah mire is céloz pontosan – szólalt meg Rose határozottan.

– Te élsz Rosemary? Mystic Falls valóságos gyűjtőhely lett még nem voltam itt. Egyébként meg nagyon is értem – nézett a nőre Kol komolyan. Aki tudta, hogy miről is van szó, az hit neki. Bár némelyikük csodálkozott, hogy ennek ellenére maradt, de tudták, hogy most minden más, mint a legutóbbi alkalommal volt.

– Azt akartam, hogy újra mosolyogj, mint régen, mielőtt elveszítetted a testvéredet – mondta Merlin bánatosan.

– A múlt már elmúlt, főleg, amikor ismét találkoztunk és te ezt tetted. Egyébként Arthur, tudod, a fiad neve, aki miattad került olyan helyzetbe, amilyenbe, így aztán remélem megérted, hogy nem szakad le az ég, ha kimondod a nevét – szűrte a fogai között Prue.

– A fiam volt és lesz is, tudom a nevét – válaszolta Merlin komoran.

– Mégsem mondod ki. Azóta nem, egyszer sem – mondta ki Prue saját maga is meglepődve, mert eddig fel sem tűnt neki a dolog.

– Én túl tudtam lépni rajta, te vagy az, aki saját magát vádolja – jelentett ki Merlin jegesen.

– Tudod, ez a tipikus bagoly mondja verébnek párbeszéd – döntötte el a nő töprengve. – De én nem hibáztatom magam – tette hozzá tényközlően. Kol felvonta a szemöldökét és a többiekkel ellentétben, akik a feszült figyelemmel követték az eseményeket ő ivott még egy tasak vért. És annak ellenére, hogy nem mondta ki némileg egyetértett Merlinnel, de úgy döntött ezt megvitatni Prue-val most egyáltalán nem alkalmas pillanat. Talán soha sem lesz az, tekintve a nő érzéseit szeretett bátyja elvesztése miatt.

– Talán, elvégre túlélted Camelot-ot ahol annyi minden történt – mondta Merlin csöndesen, szinte beletörődően.

– Amikor ott voltunk arra gondoltam, hogy tönkre akarod tenni az életemet – közölte Prue tényszerűen.

– A lányom vagy – ellenkezett Merlin.

– Igaz, mégis ez nem ok arra, hogy ne tedd, mindezt úgy, hogy szinte nem is tudsz róla. Ne próbálj megváltoztatni, mert nem tudsz, én nem vagyok olyan, mint Arthur és soha nem is leszek. De eddig nem hittem volna, hogy ennyire kicsinyes és manipulatív tudsz lenni.

– Szükség helyzet, szükség megoldást eredményez – vont vállat Merlin, mintegy saját véleménye megszilárdítása érdekében.

– Nagyon utállak, ugye tudod? – suttogta Prue elszoruló torokkal. Emlékezett rá, hogy régen mikor kicsik voltak az apja mennyire törődött vele és a bátyjával. Mennyit foglalkozott velük, tanította őket. Ez az ember, aki most előtte állt teljesen idegen volt a számára. Nem ismerte, de tudta, hogy túl sok fájdalmat köszönhet neki.

– Lehet, hogy így van. Ennek ellenére én a legjobbat akarom neked – mondta Merlin szelíden, és nem mutatta ki, hogy mennyire mélyen megsebezték őt a lánya a szavai. Az egészben az volt a legborzasztóbb, hogy bizonyos szinten tudta, hogy megérdemli őket. Nagyon is.

– Azt akarom, hogy menj el, és ne gyere vissza. Nincs szükségünk rád – mutatott nyomatékosan az ajtó irányába Prue kissé remegő kezekkel, mert a szíve mélyén sajnálta az apját, de ez nem jelentette azt, hogy mindazt a fájdalmat elnézi neki, amit felelőtlen tetteivel elkövetett. – Ez az én életem és nem a tiéd, hagyd, hogy úgy alakítsam, ahogy nekem tetszik – tette hozzá határozottan.

– Minden összefügg egymással – válaszolt Merlin kitérően. – Camelot pont azon helyek egyike, ahol erre rá kellett volna jönnöd – egészítette ki meggondolatlanul őszintén a saját véleményét.

– Figyelmeztettelek – szusszantotta Prue mérgesen, egyik kezével megragadta az apja vállát, a másikban megjelent egy kard, amivel hason szúrta a másikat. – Ez nem az Excalibur, de ha még egyszer ilyen megoldás elé kényszerítesz nem lesz más választásom, minthogy megtegyem, amit kell – nézett az apja szemébe szilárd elhatározással, ezzel is tudatosítva a másikban, hogy halálosan komolyan gondolta azt, amit mond.

– És képes lennél a helyembe lépni, hogy megőrizd az egyensúlyt? – fürkészte lánya arcát Merlin komolyan.

– Ha ez az ára – vonta meg a vállát gondtalanul Prue, mégis érezte belül a fájdalmat. Mert mindennek ellenére szerette a vén bolondot, akkor is, ha Arthur halála óta szinte mindig csak fájdalmat okozott neki. Mivel biztos volt abban, hogy a saját meggyőződése szerint azt hitte, hogy ez számára valóban előny lesz. Bizonyos szinten valóban igaza volt. Más téren viszont elbukott.

– Jól van, jól van – mosolyodott el Merlin, megértve lánya kimondatlan belső vívódását, amit csak ő láthatott meg, valamint Morgana és a jelenlévők közül még valaki. Kol a konyhapultnak dőlt és a vért lötyögtette a poharában, miközben bólintott. Senki sem vette észre, de ha mégis, akkor annak tulajdonították volna, hogy az elméjében felvetődött lehetőségeken töpreng. Pedig nem így volt. Merlinnek üzent vele, aki hálásan fogadta azt, mert tudta, hogy minden rendben lesz.

– Vajon te mennyi időt bírsz majd ki ott, ahová engem kényszeríttettél? – érdeklődte Prue halkan, a csendben mégis mindenki hallotta.

– Tedd meg, amit kell Avalenna – mondta még Merlin mielőtt lánya elküldte volna Camelotba. Oda, ahol neki magának is sok belső démonnal kell majd megküzdenie. Prue egy rövid pillanatig még fürkészően nézett farkasszemet az apjával, majd beváltotta a fenyegetését és elküldte korábbi otthonába.   

– Hogy nálatok milyen érdekes viták folynak – törte meg a csendet Jeremy.

– Hülyékkel nincs értelme veszekedni – vonta meg a vállát Prue, aki már összeszedte magát.

– Mégis megteszed – ráncolta össze a homlokát Ric.

– Soha nem állítottam, hogy logikus vagyok – legyintette a nő könnyedén, majd kettesével véve a lépcsőfokokat az emelet felé vette az irányt, a fiai felé. Az üvegszilánkok a belőle továbbra is sugárzó mágia hullám miatt kitértek az útjából.

– Kol, kell a véred – szólalt meg Klaus könyörtelenül.

– Komolyan? Hazajövök és te már egyből megcsapolnál? Ez annyira rád vall – fintorodott el Kol. De jó újra itthon lenni, gondolta mindennek ellenére az ős.

Máshol, egy sötét tó partján…

Egy rövid, sötét hajú férfi elmerengve bámulta a víz felszínét, ahol a Mystic Fallsi események bontakoztak ki a szemei előtt.

– Lancelot rájött, hogy az üzenet átadása után gyanúsan gyorsan elhagytam a várost – szólalt meg Percy udvariasan, aki nem messze tűnt fel a víz szélétől. Igazából már jó ideje ott ácsorgott, de eddig nem merte megzavarni a másikat.     

– Nem számít – legyintette a tó partján álló férfi könnyedén, miközben megállított a képet és Prue-ra fókuszálta azt.

– Biztos ebben az egészben? – kérdezte Percy vonakodva. A maga részéről bármit elvállalt volna csak legjobb barátja gyilkosa visszakerüljön oda ahová való, vagy ezúttal haljon meg végleg. Neki bármelyik változat megfelelt volna.

– Teljes mértékben, főleg most, hogy láttam Avalena határozottságát. Hasonlít Morganára, de egy kicsit Quetsiyáh-ra is. Az a lány aztán valóban tudja, hogyan kell határozottnak mutatkozni még, akkor is, ha éppen ég a fájdalomtól belülről. És az, ahogy Merlinnel elbánt, nem rossz, egyáltalán nem rossz… Kíváncsi vagyok rá… - mosolyodott el a férfi és az ereje fényes és sötét villanásai megvillantak éjszínű szemeiben.

– Avalenára? – érdeklődte Percy és egy pillanatra ő maga is a tó tükrébe nézett, hogy aztán el is kapja onnan a tekintetét. Tisztában volt azzal, hogy ez a fajta varázslat mennyire veszélyes és nagy erőt kíván, ami csak nagyon keveseknek adatott meg. Az igazat megvallva a mágia őrzői közül is csak egy személy tudta tökéletesen használni. Ő pedig nem volt más, mint Silas, akinek ajkán titokzatos gonosz mosoly játszott és elgondolkozva figyelte életben lévő unokáját.  

– Az Excalibur, szívesen látnám még egyszer, ahogy forgatja – nézett el a tó másik partja felé, ami fehér ködbe burkolózva védte Avalont, ahonnan érezte a kard vonzását.

– Nem fogja megtenni, amíg Arthur… – hagyta félbe a mondatot Percy tompán. Prue sok cselekedetét puszta időpocsékolásnak vélte, ám ezt az egyet nagyon is megértette. Legjobb barátja emléke még most ennyi év távlatából is fájt.

– Na, igen… Fel kell ajánlani neki egy olyan lehetőséget, ami megváltoztatja ezt az elképzelést. Esetleg… hm… meglátjuk… – mormolta Silas, aki láthatóan hangosan gondolkozott. Sok lehetőség villant fel az elméjében, de némelyikkel kapcsolatban inkább várakozó álláspontot vett fel.

– Rá fognak jönni, hogy önnel vagyok – jelentette ki Percy. A maga részéről ő is kételkedne saját magában, tudta, hogy amit tett kockázatos lépés volt. Mégsem volt más választása. Nem hagyhatja, hogy Mordred még egyszer tönkretegyen mindent és csak egy valaki volt, akit elég erősnek vélt ahhoz, hogy elbánjon vele.

– Mi? Ó, igen, nagyon valószínű – adott neki igazat Silas.

– Most mit fogunk csinálni? – kérdezte végül Percy, aki jobb szeretett mindenre előre felkészülni és megállítani azt, amit kell.

– Megvárjuk mit lépnek a többiek, aztán… még bármi előfordulhat. Kíváncsi vagyok rá. Nagyon – nézett ismét unokája arcába a tó tükrében Silas. Erős nő, de vajon mennyire? Tudni akarom az ereje végső határait, persze csak finoman, elvégre Quetsiyah törvénye védi őt. Az én drága feleségem aztán tényleg mindenre gondolt. Senki sem bánthatja Avalenát, amíg áldott állapotban van, ez persze nem akadályoz meg engem abban, hogy tegyek vele egy próbát. Aztán majd tényleg meglátjuk…