Vágyak ereje
„Ezúttal viszont
senki sem zavarhat meg bennünket, csak mi magunk. (...) A bizsergető érzés
egyre erősebb lesz, a mellkasomból szétárad a testemben, végig
a karomban, a lábamban, míg végül már minden porcikámat elönti a forróság. Nem
tudok betelni a csókjaival, egyre jobban vágyom rá, hogy folytassa. Azt hittem,
jól ismerem az éhség természetét, de ez a fajta éhség egészen más.” Suzanne
Collins
Ez idő alatt Mystic Fallsban…
Prue valóban jól gondolta, a
többiek az ő házába kvártélyozták be magukat. Tekintettel arra, hogy Damon és
Stefan felébresztése továbbra is megvalósíthatatlan álomnak tetszett csupán az
apjuk vére nélkül a fiúkat folyamatos fájdalomcsillapítókkal látták el, akik
öntudatlanul fogadták el azt és azon időszakokban látni lehetet rajtuk, hogy az
egyébként szinte a homlokukba vésett ráncok kisimultak. Az ápolásukat Elena,
Caroline, Lexi, valamint időnként Rose és Sarah látta el.
A Camelotban lévők helyzetének
segítésére Merlin lehetetlen kikötései miatt továbbra sem nyílt lehetőség.
Mindenestre Lio órákat töltött azzal, hogy Quetsiyah sírkövét szemlélte, hátha
valami isteni szikra pattan ki a fejéből, mert biztos volt abban, hogy legjobb
barátnője és Kol egyébként soha sem fogják teljesíteni a kiszabaduláshoz
szükséges feltételeket. Nos, legalábbis belátható időn belül semmiképpen sem
bízhatott ebben. Így aztán lehangoltan és meglehetősen borús gondolatokkal a
fejében igyekezett kigondolni a megoldást. Mindezt a nő dolgozószobájába tette,
ugyanis oda száműzték őt a többiek. Természetesen csak a saját testi épségének
megőrzése érdekében, meg persze az ő józan eszük végett. A fekete hajú boszorkánymester
próbált nem megsértődni ezen.
– Már megint csaltál – szólalt meg
Rose és kissé gondterhelten pillantott saját, majd a vele szemközt ülő Lance
lapjaira.
– Rosemary, tudni kell Black
Jack-et játszani – tiltakozott a szőke hajú férfi, de nem tudta levakarni az
arcáról a diadalmas vigyort. Nem sokszor engedett szerencsejátékos hajlamainak
az utóbbi időben, ha mégis, akkor – ahogy előtte sem – engedte meg sohasem
magának azt a luxust, hogy veszítsen. Számára ez véresen komoly volt.
– Úgy érted számolni a lapokat –
jegyezte meg Ric, aki már jó ideje figyelte a játékot.
– A lapszámlálás nem család –
jelentette ki Lance komolyan, és mivel úgy gondolta megérdemli nekilátott az
egyik igencsak ízletes sült báránycombnak.
– Szerintem bizonyos helyen nem
értenének egyet veled, de ettől függetlenül nagyon érdekes – mondta Jeremy
lassan, aki láthatóan a szőke hajú férfitől próbált ellesni pár fogást.
– Így igaz kölyök, ne hagyd, hogy
eltántorítsanak, figyelj, tanulj és profit csinálok belőled – közölte Lance
magabiztosan és rágás közben mesteri módon megkeverte a lapokat.
– Nem kéne ilyeneket mondanod neki,
és tedd meg azt a szívességet mind nekünk, mint magadnak, hogy evés közben nem
beszélsz, és ne nyúlják hozzá a lapokhoz a zsírtól tocsogó mancsoddal – mondta
Rose szárazon és kikapta a keverő kezéből a paklit.
– Oké,
mindenestre nem csaltam, vagy ha mégis, akkor úgy érzem jogom van ahhoz, hogy
bizonyítékot követeljek, mert még az ellenkezője be nem bizonyosodik ártatlan
vagyok minden ellenem felhozott vádban.
– Nem tudom,
hogy csinálod – ismerte el Rose vonakodva. A kártyaszámlálást leszámítva
ugyanis a férfi valóban nem csinált semmi mást. De sajnos még azt sem lehetett
rábizonyítani teljes mértékben.
– Mert nem csinálom, ez nem olyan
nagy ördöngösség!
– Lexi váltig állítja, hogy ezt
teszed – vetette ellen Ric, és erről ő maga is meg volt győződve, mert olyan
nincs, hogy Lance minden kártyajátékban olyan jó legyen, mint, ahogy az utóbbi
napokban bebizonyította. Bár az ex-történelem tanár tudta, hogy a férfinak ha
más nem is, ideje bőven volt, hogy tökéletesítse a technikáját.
– Itt sincs, és egyébként sem lát túl
a szőke fején – horkantotta Lance, aki ebben a pillanatban teljesen és
tökéletesen figyelmen kívül hagyta azt az apócska tényt, miszerint az ő
hajszíne is hasonló színben pompázik. Az, hogy az említett személy fent volt
Stefan ágya mellett roppantul kínos volt, mert legszívesebben jó messzire tudta
volna őt, de sajnos néha tudni kell megalkudni az ördöggel. Lio meg a többiek
egyébként is haragudnának rá, hogy még egyszer megölné. De persze ez nem
jelenti azt, hogy később nem teheti meg visszamenőlegesen is beszámítva a
dolgokat.
– Pokolfajzata – hallották meg
fentről az érintett szitkozódását.
– Vén satrafa – viszonozta Lance a
szívességet ingerülten, aki most meg azt hagyta figyelmen kívül, hogy ő jóval idősebb
a másiknál. Elijah a nappaliban lapozott egyet az újságban és megpróbálta
figyelmen kívül hagyni a szinte feje felett folyó parázs vitát. Szerencsére a
testvérei néha sokkal rosszabbak voltak, így a mostani két fél szinte
végeérhetetlen veszekedését a többiekkel ellentétben elengedte a füle mellett.
Egyébként is van, amit jobb volt nem meghallani.
– Úgy vitatkoznak, mint az öreg
házasok – dünnyögte Klaus maga elé, aki továbbra sem volt hajlandó kibékülni az
apjával és véleménye szerint már azért is hálásnak kéne lennie a többieknek,
hogy ugyan azon a házon hajlandó osztozni vele. A jelenléte egyébként is csak
annak volt köszönhető, hogy néha–néha Caroline mellett lehetett, amivel
kapcsolatban úgy érezte, hogy szinte már a győzelem kapujában van. Így ennek
fényében figyelmen kívül próbált hagyni az összes olyan dolgot és személyt, ami,
vagy aki zavaró lehetett. Tehát Caroline-on kívül mindent és mindenkit.
Ebben a pillanatban a ház egyébként
sem halk alaphangjait a csengő szakította félbe.
– Lance, nyisd ki az ajtót –
parancsolt a szőke hajú férfira Sarah, aki az utóbbi időben, ha megszokni nem
is tudta a férfitársaságot megpróbált úgy viselkedni, mint ahogy azt az
otthonában tenné. Bár továbbra sem igazán tekintette egyenrangúnak a férfiakat,
kivétel ez alól természetesen Damon és Stefan.
– Miért én? – pillantott fel a vörös
hajú lányra a szólította cseppet sem kedvesen két falat között. A Lexivel való
beszélgetések mindig szórássá tették őt és olyankor nagyon is hasonlított egy
morcos vérfarkashoz, mint az egyébként tréfálkozó férfihoz, aki volt.
– Mert nem fogok főzni többet –
hangzott a rövid és nagyon hatásos fenyegetés.
– Az más – bólintott Lance
lehangoltan és nem zavartatva magát szépen, kényelmesen – kezében a
báránycombbal a bejárati ajtóhoz ballagott. A többiek láthatóan ráhagyták ezt a
bonyolult feladatot. Milyen kedves tőlük! – Oké, mi a halált ak… – rántotta fel
az ajtót a szőke hajú férfi, amikor is észrevette ki áll ott. Gyorsan eldobta a
kezében lévő ételt – a mi tőle, nemcsak hogy hihetetlen volt, hanem minősíthetetlen
is – és az érkező gallérját megragadva a legközelebbi oszlophoz vágta az
illetőt.
– A durva modort láthatóan továbbra
sem nőtted ki – jelentett ki Percival nyugodtan, mint, aki egyáltalán nem
lepődik meg a szívélyesnek aligha mondható fogadtatáson, amiben részesítették.
– Hidd el Percy, hogy kis híján
könnyeket csal a szemembe a viszontlátás, ezért aztán, ha nem mondod el, mit is
akarsz, akkor adok neked öt perc előnyt mielőtt levadásználak és megölnélek –
mondta Lance féktelen haragjában. Percy az egyik legrégebbi barátja, így már az
első pillanatban rájött, hogy mégha tényleg információt közölni jött is, akkor
is sántikál valamiben. Mert egyébként miért látogatná meg őket csak úgy
hirtelen?
– Ha ragaszkodsz hozzá, én az első
lehetőséget választanám – válaszolta a vendég most már kissé nyugtalanul.
– Percy? – sietett elő a
dolgozószobából Lio komoran, ő is tudta, hogy a férfi jelenléte nem jelenthet
semmi jót. Legalábbis ő ezen a véleményen volt. Ugyanis Arthur halála után nem
tudták, hogy kinek az oldalára állt, vagyis Morganához értelemszerűen nem álhatott
és soha sem kérdezte meg Prue-t, hogy ő fogadta-e be Percy-t vagy más.
– Ugye? Csak úgy kinyitom az ajtót és
lásd, ki tért be hozzánk. Nem más, mint a mi drága, egyetlen, Percy-nk –
közölte Lance gúnyosan fekete hajú barátjának, aki belül nyilván ugyan olyan
zavarodott és döbbent volt, mint ő.
– Percy? Úgy érted Percival?! Az
egész rohadt kerek asztal összes idióta lovagja itt üt tanyát Mystic Fallsban?
– morgolódott Klaus.
– Az lennék, te meg a modor alapján
Niklaus vagy, Lancelot fia – bólintott Percy érdeklődve. A hibrid válasza egy
komor mordulás volt, Lance erősebben nyomta az alkarját egykori barátja
nyakához.
– Percy, ugye nem akarsz magadra
haragítani, azzal, hogy eltereled a figyelmünket? – érdeklődte a szőke hajú
férfi ingerülten.
– Avalena és a férje üzenetét hozom
nektek, de ha nem érdekel… – hagyta félbe a mondatot a hírhozó és
megpróbálkozott egy könnyed vállrándítással. Ami a továbbra is nyakához nyomódó
kar miatt kissé nehézkes folyamat volt.
– Férje? – pislogott Rebekah
döbbenten. Jeremy megfogta a kezét és a fejét rázva tudatta vele, hogy ez most
nem a legalkalmasabb pillanat arra, hogy bármi meglepő dolgon fennadjanak.
– Házasok nem? – ráncolta össze a
homlokát Percy.
– Persze, persze, mondhatjuk. Szóval,
mi az a hír? – sürgette Lio. – Tudom, hogy Prue rosszul van, de mégis mennyire?
Megölte Kolt, vagy ugye nem? Az ő helyzetében… – mormolta a fekete hajú férfi
össze-vissza csapongva.
– Azt akarta tudni hogyan juthatnak
ki – közölte Percy.
– Okos – ismerte el Elijah, tudva,
hogy a nőnek sikerült kijátszania Merlint.
– Nos, mivel hasznos vagy nekünk, így
Percy, elismerem, hogy tényleg hiányoztál nekünk annyi szent – jegyezte meg
Lance gúnyosan, amikor elengedte a nevezetett és az magára rántotta a mellette
lévő fogast.
Kol és Prue eközben Camelotban
elfogyasztották kései ebédjüket, mert bár az ős legszívesebben azonnal
megfürdött volna az éhség sokkal erősebb volt nála. Arról nem is beszélve, hogy
keresés közben találta meg a régi fürdőhelységet, ami – mint a legtöbb dolog –
szintén tökéletes állapotban volt és úgy nézett ki, mint egy medence. Igaz nem
a modern fajtából, de a márvány berakások és a klasszikus oszlopos elrendezés
nagyon hangulatosak voltak. És egyértelmű volt, hogy a vár a köré a meleg vizű
forrás köré épült, ami ott folyt.
Ha figyelmen kívül tudta volna hagyni
azt a tényt, hogy akarata ellenére kényszeríttették az ittlétre lenyűgözőnek
találta volna Camelot-ot. Már, ami megmaradt belőle.
A legjobban az a terem tetszett neki,
ahol a híres-neves kerek asztal volt. Ez leginkább annak volt köszönhető, hogy
talált ott egy képet Prue-ról. Természetesen korhű ruhákban és olyan mosollyal
az arcán, amiről teljesen leolvasható volt az elégedettség és a vidámság. Még
soha sem látta ezt a mosolyt, ami titkon fájt neki. De mikor erre gondolt
gyorsan elhessegette a dolgot.
A nagy teremben – Prue képével
szemben – megtalálható volt egy másik kép is. Azon egy szőke hajú férfi volt
látható, akinek zöld szemei voltak, ennek ellenére mégis úgy nézett ki, mint
Morgana, ebből aztán az ősnek nem esett rájönni arra, hogy ki is lehet az
illető. Arthur Pentdragon arca még a húgánál is szívélyesebb volt és ezért úgy
látszott, mint még távolról is, de túlságosan is megbocsátó lenne. Talán
tényleg az volt, Kol gondolatait mégis más vonta magára.
Méghozzá az, hogy mindkét festményen
volt egy meghatározó pont, ami nem volt más, mint az Excalibur. Arhtur képén a
férfi oldalán lógott egy ragyogó ékkövekkel kirakott tartóban, még Prue a hátán
viselte és a haja szinte körbefonta a markolatot, aminél csodálatosabbat az ős
nem sokszor látott életében.
Ezen elképzelések mellett kissé
furcsa volt megállapítani azt, hogy a festmény készítője minden valószínűség
szerint Lance volt. Kol a maga részéről soha sem gondolt arra, hogy összekapcsolja
Klaus és a szőke hajú férfi közötti hasonlóságokat, amikből jócskán akadt.
Talán ezzel is csak áltatta magát, mint annyi mással.
– Szerinted ez a… Percy… tényleg
elmegy Mystic Fallsban? – törte meg az egyre zavaróbb csendet az ős és
hátradőlt a székében.
– Miért ne tenné? – válaszolt
kérdéssel a kérdésre Prue és próbálta kizárni a fejéből azt, hogy Kol az ő
gondolatait fogalmazta meg. Így visszagondolva neki is feltűnt, hogy valami nem
stimmel, de most már késő bánat. Egyébként is, volt egy olyan érzése, hogy
Percy még hasznos lesz, ha most nem is majd talán máskor.
– Igaz, miért ne tenné? – ismételte
meg a nő kérdését Kol grimaszolva. A véleménye ennél egyértelműbb aligha
lehetett volna.
– Az már más kérdés, hogy Lance talán
megöli őt – jegyezte meg Prue eltöprengve.
– Ezt egy cseppet sem csodálnám –
dünnyögte az ős. Egyrészt ott volt Lance a felszín alatt cseppet sem könnyű
természete. Másrészt Kol maga is megölte volna a fickót a furcsa stílusa miatt.
Biztos mindenkiből ezt hozza ki,
töprengett el a lehetőségen az ős, tudva, hogy most – kivételesen – tényleg nem
benne van a hiba. – Egyébiránt nem tudom, hogy neked feltűnt-e, de ha így
haladunk, akkor lassacskán a kerek asztal legtöbb lovagja ott üt tanyát Mystic
Fallsban – közölte a véleménye szerint nyilvánvaló tényeket az ős.
– Nem a legtöbb – forgatta meg a
kezében lévő ezüst villát Prue. Beszélgetés közben nem esett annyira nehezére
kizárni az emlékeit, és ezért bizonyos szinten hálás volt Merlinnek, hogy nem
egyedül küldte ide. Persze, ha azt leszámítjuk, hogy akarata ellenére került
olyan helyre, ahová egyáltalán nem kívánkozott és ezzel olyan helyzetet
teremtett a számukra, ami minden bizonnyal teljes őszinteséget követelt volna.
Kol már tett lépéseket az ügyben, méghozzá nem is akármilyeneket, még ő vele
ellentétben még mindig elhallgat bizonyos – meglehetősen fontos –
információkat. Ami valószínűleg egyáltalán nem segít a helyzetünkön.
– Prue, felteszem, ha mégsem
sikerülne a terved, amit megkell hagyni igazán nagyszerű…
– Miért érzem azt, hogy most jön egy de? – sóhajtotta Prue kissé fáradtan.
– De, gondolom, nem kérnél egy
szívességet tőle? Úgy értem nevezzük
nevén, az ap… szóval Merlintől – bökte ki Kol azt a lehetséges eshetőséget, amin
már egy ideje töprenget és nemcsak azért vonakodott előhozakodni vele, mert
neki magának sem tetszett, hanem mert ismerte a vele szemközt helyet foglaló
nőt és minden titkolózása ellenére tudta azt, hogy ez a kérdés igazán…
bonyolult megoldást eredményezne.
– Nem!
– fakadt ki Prue méltatlankodva még a lehetőségtől is sértetten és, hogy
nyomatékot adjon a szavának a székét nagy csikorgás közepette tolta hátra a
felálláshoz.
– Jó, persze, végső soron érthető.
Csak, mint esetleges megfontolás tárgyát vetettem fel – emelte fel a kezeit az
ős, jelezve, hogy ő maga sem gondolta teljesen komolyan ezt, hanem mindennek
ellenére az utóbbi napok után már ez sem tűnt olyan rossznak és az igazat
megvallva, nem bízott abban, hogy látni fogják még Percy-t.
– Sikerülni fog – jelentett ki Prue
teljes meggyőződéssel, kizárva saját kételkedését.
– Hiszek neked, de addig is nincs
kedved fürdeni? – terelte sokkal kellemesebb vizek felé a társalgást az ős.
– Hm? – pillantott rá Prue
meglepetten és kissé gyanakodva. A hirtelen váltás miatt a felcsapó indulatainak
jó része csökkent.
– Egy régi, jó állapotban lévő belső
fürdő, te meg én – ismerte Kol a terveit egy számító vigyor kíséretében.
– Talán megtudsz győzni róla, hogy
megfontoljam az… ajánlatodat – mosolyodott el Prue lassan és csábítóan.
Egymás mellett
sétálva tették meg az utat a könyvártól nem messze lévő fürdőig. A csend
ezúttal egyiküket sem zavarta, sőt szinte nyugtató hatása volt. Prue keze
megremegett, amikor megragadta az ajtó arany kilincsét. Kol a kiborulást
megelőzendő rátette a kezét a nő kezére, és közösen kinyitották az ajtót. Így
könnyebb volt. Minden.
A forrás apró
párafelhőket eredményezve egy méretes márványból készített medencébe folyt. Kol
a nőt nézve levette magáról piszkos ruházatát és belemerült a vízbe. Rövid
ideig élvezte, ahogy megtisztul a bőre, aztán fellökte magát a felszínre. Prue
addigra - szintén meztelenül - félig a vízben a medence szélének dőlve
válogatott a különböző szappanok között, aztán az ős véleménye szerint teljesen
találomra kivett egyet a többi közül.
– Hagyd, én szeretném
– vette át a kiemelt tisztító készítményt.
– Ahogy gondolod
– érkezett a könnyed felelet. Kol végig a nő szemébe nézve összedörzsölte
kezében a szappant, letette, majd kezeit végigfutatta Prue nyakán, vállain. A
nő ellazultan lehunyta a szemeit, aztán amikor az ős a melleihez ért,
szempillái megrebbentek.
– Mit csinálsz
velem? – suttogta Prue szinte teljesen hangtalanul, mintegy saját magának
feltéve a kérdést, ami nyilván nem először fogalmazódott meg benne. Kol
szájával óvatosan ráhajolt a nyakára és apró csókokkal hitette be azt.
– Azt, amit már
régen kellett volna. Bocsánatot kérek a magam módján – súgta közben rekedten és
olyan közel csúszott a vele szemben lévőhöz amennyire csak tudott, mégis
hagyott elég helyett arra, hogy tovább tudja folytatni a nő kényeztetését.
Kol a kezeivel
ismét felfedezte azt a testet, melyet már olyannyira ismert és csak most döbbent
rá arra, hogy talán nem becsülte meg annyira amennyire kellett volna. Az, hogy
mindketten nagy hangsúlyt fektettek a testiségre nem volt elég indok a
kedvesség és a gyöngédség hiányára. Vagyis, ha úgy kezdték is el a szenvedély
mindig olyan erősen és forrón lobogott fel bennük hirtelen, hogy utána már
egyáltalán nem fogták vissza magukat. Az ős most ezzel szemben elhatározta,
hogy mindkettőjük érdekében addig foglya nyújtani a gyönyört, ameddig csak
lehetséges. Cirógatta, becézgette a nő bársonyos bőrét és mikor már szinte
mindketten reszkettek a vágytól, akkor pár pillanatra abbahagyta, hogy aztán
megújult figyelemmel kezdje elölről az egészet.
– Imádom a
tested – mormolta a nő mellei közötti mélyedésbe. Majd vágytól égő szemeit Prue
félig lehunyt teljesen szürkén fénylő szemeibe mélyesztette. – Ugyanakkor
nemcsak a csomagolás a fantasztikus, hanem a belső is – jelentette ki teljes
meggyőződéssel és mikor megcsókolta a nőt egymásba forrt a testük. Prue érezte,
ahogy átvonul rajta a mámor első hulláma ennek hatására.
– Kol – nyögte,
mert másra nem volt képes. Minden mást kitörölt a fejéből az extatikus élmény. Nem
emlékezett arra, hogy az ős és ő valaha voltak e ilyen gyengédek egymással. Ha
voltak is hasonló pillanatok, azok egyike sem volt ehhez fogható. Érezte, hogy
most egy olyan fordulóponthoz érkeztek ők ketten, ami nemcsak kettőjük sorsát
fogja eldönteni, hanem mindenki másra is hatással lesz. Most már tudta, hogy
elkerülhetetlen lesz az, hogy őszinte legyen a másikkal és nem azért, mert
Merlin erre kényszeríttette őket, hanem mert itt volt az ideje. Túl fontosak
voltak egymásnak, és a közöttük lévő érzelmek – bármilyen jellegűek is legyenek
azok – is megérdemeltek azt a tiszteletet, ami egy ilyen kapcsolattól eleve
elvárható lett volna. Mert annak ellenére, hogy egyikük sem szerette volna
számított nekik a másik. Túlságosan is.
– Itt vagyok
Tru, mindig is itt voltam veled – érkezett a válasz végtelenül gyengéden, ami
egy puha csók nyomatékosított, miközben az ős továbbra sem hagyta abba a lassú
ringást, és ez utána következett a belső robbanás, ami mindkettőjüket
átlendítette a józanész határán egy olyan világba, ahol tudták mennyire
fontosak egymásnak és soha sem engedték volna el a másikat.
– Mindig meg
tudsz lepni valamivel – simított az ős ellazult arcához a sajátját Prue
kedveskedve. Kollal szemben nem kellett magán hagyni azt a hideg maszkot, ami
Arthur halála óta szinte folyamatosan jellemezte őt. Minden veszekedésük és
nézeteltérésük ellenére az ős volt az egyik támasza az életben. Nem is beszélve
arról, hogy neki köszönheti a fiait, akik kettőjükből jöttek létre. Mindkettőjük
jó, valamint rossz tulajdonságai bennük adódtak össze.
– És erre csak most jöttél rá? – kérdezte Kol incselkedve és lecsókolt pár
vízcseppet Prue válláról.
– Tudod, amikor fiatal voltam mindig
arra gondoltam, hogy a gyermekeim itt fognak felnőni, de aztán… minden
széthullott és én nekem csak a darabok jutottak. Nem tudtam eléggé összeszedni
magam, talán soha sem fogom egészen. Mindegy. Azt akartam mondani, hogy
eredetileg Damon és Stefan is Avalon-ban született volna, mint, ahogy én, de
náluk közbe jöttek… dolgok. Anya persze próbált ragaszkodni hozzá, mert, ha
lányok lettek volna, akkor azonnal be akarta volna őket mutatni az amazonoknak,
ami véleményem szerint roppantul kényelmetlen és teljesen felesleges procedúra.
Viszont én nem akartam oda menni és most sem akarok, abban az egész legendában
legalább ennyi igazság van. Legalábbis ami a kényszerűséget illeti. Viszont
most majd megint lehetősége lesz rá, hogy győzködjön erről – mosolyodott el a
nő halványan és, ha olyan típus lett volna, akkor lélegzet visszafojtva várja a
reakciót, így viszont biztos volt magában. Legalábbis abból a szempontból, hogy
bármi történjék is ezután, az ős most nem tud elmenni, mint legutóbb és nem tud
annál nagyon fájdalmat okozni. Utóbbi persze nem volt igaz, mert tudat alatt
érezte, hogy az még egyszer nem bírná ki.
– Most ezt miért mondod el? – tolta
el magától annyira a nőt, hogy a szemébe tudjon nézni, hogy meggyőződhessen
arról, hogy tényleg jól hallotta, amit hallott és nem csak képzelődik.
– Szerinted? – válaszolt kérdéssel a
kérdésre Prue, valahonnan előkaparva nyugalma maradékát.
– Terhes vagy, ugye? – nyelt egyet
Kol és egy pillanatra lehunyta a szemét, de amikor kinyitotta még mindig
Camelotban voltak, egymást átkarolva egy eszményi szeretkezés után és a nő, aki
az életében a legfontosabb volt a számára, éppen most közölte, hogy gyermeket
vár tőle. Ismételten.
– Igen, mint ahogy már mondtam. Néha
olyan értetlen vagy – állapította meg Prue némileg csüggedten. Minden dolog
ellenére nem volt képes arra, hogy ő mondja ki, mert nem akarta, hogy azok
legyenek az utolsó szavaik, amiket egymáshoz intéznek. Igaz, itt legalább nem
volt hová menekülni. Kol régi távozása után ugyanis hiába próbálta palástolni,
tudta – ahogy a legközelebbi barátai és Damon is –, hogy megszakadt a szíve.
Szerencsére Stefan születése előzte a fájdalom egy részét. Az ő kisbabái voltak
a mindenei és ezen semmi sem változtathatott. Azonban belül a szíve mélyén
pislákolt egy alig érezhető reménysugár, ami arra volt hivatott emlékeztetni
őt, hogy nem szabad feladnia, mert egy nap még lehet számukra boldog jövő. Ez
néha nevetséges volt, ő mégis kapaszkodott bele, úgy, mint egy szentimentális
bolond, pedig határozottan nem volt az. Így rá egyáltalán nem jellemzően szinte
félve várta a választ, ami majd mindent eldönt.
– Ami a meglepetéses dolgot illeti,
te szerintem bőven leköröztél engem. Minden tekintetben – jelentette ki Kol és
szárazon felnevetett, de amikor a nő el akart tőle húzódni nem engedte. Nem,
most nem lesz semmiféle menekülés. Tudta, hogy régen ő rontott el mindent,
viszont most kész volt arra, amire akkor nem.
– Zavarban vagy – állapított meg
végül Prue olyan hangon, mintha azt közölte volna milyen idő is van odakint. Igaz
ez beletelt egy rövid – valójában meglehetősen hosszú – időbe, ami alatt magán
érezte az ős barna szemeit, a kutató pillantással először nem tudott mit
kezdeni. De amikor képes volt annyira összeszedni magát kinyitotta a szemeit.
Elvégre ő Avalena Prudence Pendragon, akit minden természetfölötti lény tisztel
és fél. Nem fog összetörni egy visszautasítástól. Haragot, kényelmetlenséget
vagy félelmet mégsem látott a másikon, ami megnyugtatta. Eddig a pár fontos
percig ő maga sem volt tudatában annak, hogy mennyire is fájtak neki a régi
sérelmek, főleg, mert azt hitte, hogy ismét felfognak lángolni mindent
felégetve maguk után. Ám most már – nagyjából tisztán gondolkozva – tudta, hogy
nem a felejtés a lényeg, hanem a megbocsátás.
– Nem, talán, egy kicsikét, az igazat
megvallva meglehetősen, de hálás vagyok azért, hogy most előre szóltál róla –
csókolta meg a nő ujjainak a hegyét Kol, mintha semmi más dolga vagy problémája
nem lenne a világon. Pedig ideges volt, mert tudta, hogy most már teljesen
tiszta vizet öntöttek a pohárba és ő kész szembenézni ezzel a helyzettel. Az
egész annyira… nemcsak abszurd, hanem ijesztő is volt.
– Vegyem úgy, hogy nem rohansz el – mosolyodott
el Prue fanyarul. Csodálkozva, hogy már tréfálkozni is képes az, akkori
helyzetről, de ha tovább akarnak lépni, akkor erre szükségük volt.
– Nem fogok elmenni és nem csak
azért, mert most nincsen rá lehetőségem. Elismerem, hogy ez részben miattad van
– simított végig egy könnyed mozdulattal a nő arcának élén az ős, a lehető
legtermészetesebb mozdulattal.
– Miattam? – lepődött meg Prue.
– Azért ahogy rám nézel – felelte Kol
halkan és láthatóan halálosan komolyan gondolta a kijelentését.
– Miért, hogy nézek rád? – tudakolta
a nő, és mert nem akarta, hogy érzelgősségen kapják megajándékozta az őst egy
jeges tekintettel.
– Nem erre a fagyos pillantásra
gondoltam – vigyorodott el szemtelenül. Majd elkomolyodva folytatta: – Amikor
engem nézel, akkor engem is látsz.
– Nem mondod? – gúnyolódott Prue, nem
engedve magának, hogy ellágyuljon a szavaktól.
– Megtennéd, hogy befogod egy
pillanatra? – nézett hasonló pillantással a nőre.
– Más már ezért halott lenne –
jegyezte meg könyörtelenül.
– Később add elő az „Én vagyok a
legrettegettebb a Mágia Őrzői közül” dumát – legyintette Kol lazán.
– Nem én vagyok a legrettegettebb –
bosszankodott a helyzet ellenére, mert utálta, hogy így gondoltak rá. Silas
sokkal rosszabb volt nála, hogy Mordredről szó se essen.
– Tru! – szólt a nőre azon a becenéven,
amin csak ő hívta, hátha azzal jobban tud hatni rá. Mintha ez bármikor bevált
volna!
– Tessék, a számon lakat – jelentette
ki Prue szarkasztikusan.
– Nem az ősi vámpírt látod benne, nem
is a kis öcsit, vagy az örültet, hanem csak… – kereste a szavakat kissé
nehézkesen Kol, de a bosszús, mégis kissé ellágyult tekintetett látva erőt vett
magát. – Engem, engem látsz, és bár
roppant kínos ezt így kimondani meg kissé mérges is vagyok rád miatta, de
örülök, hogy minden hülyeségem ellenére velem vagy – adott egy lassú, érzéki csókot
a nő szájára.
– Igazad van Kol. Idióta vagy, de már
annyira megszoktalak, hogy azt hiszem megtartalak – válaszolta Prue úgy téve,
mintha beletörődne a dologba.
– Az idiótás részt leszámítva, igazán
megnyugtató – adott neki igazat az ős.
– Légy hálás miatta – érkezett a
kegyesnek mondható válasz.
– Naná… – válaszolta Kol és amikor ismét megcsókolta a
nőt, hirtelen úgy érezte, mintha kicsúszna a lábuk alól a talaj – de még időben
megkapaszkodott valamiben, közben persze gyorsan megragadta a nő derekát is - és
már nem víz veszi körül őket, de valaki nagylelkűen törülközőket küldött rájuk.
Az övé a dereka köré tekeredett, Prue-é meg befedte annak kebleit és leért a
térdéig.
– Váó, cuki ruci srácok, látom
egészen… jól vagytok, de tényleg nincs jobb, mint a békülős szex – hallották
meg maguk mellől Lance kaján hangját, és tudták sikerrel vették Merlin
próbáját. Végre hazaértek.
– Damon? Stefan? – tért egyből a
lényegre Prue. Kol a maga részéről kinyitott a hűtőt és kivett egy adag vért.
Az, hogy a dolgok rendbejöttek közte és a nő között, még nem jelenti azt, hogy
a fiaikat is könnyedén elfogadja majd.
– Fent, alszanak, de van egy kis
probléma, bár most, hogy itt vagytok már nem lesz – jelentette ki Lance
álmosan, láthatóan nemrég kelt fel.
– Mit tett velük? – szűrte a fogai között
Prue. A „ki” egyértelműen hülye kérdés lett volna, mert nem volt nehéz rájönni
arra, hogy melyik személyre is gondol a nő.
– Damon és köztem kialakult egy kis
nézeteltérés, én pedig úgy gondoltam, hogy itt a remek alkalom arra, hogy
visszaadjam nekik az emlékeiket – jegyezte meg a semmiből megjelenő Merlin.
– Az emlékeiket?! Amiket az a ribanc
elzárt? Hogy tehetted? Ők az unokáid az isten verjen meg és te valósággal
szétrobbantottad a tudatukat! – ordította Prue magán kívül és a konyhában lévő
késeket az apja felé irányította. A
zajra minden olyan személy felébredt, aki nem volt mágikus kómában és arrafelé
vette az irányt, ahonnan a veszekedés hallatszott – bár Rose javaslatára
Caroline, Elena és Lexi fent maradtak Damonnel és Stefannal – főleg, mivel az
egyik fél hangját ezer közül is felismerték volna és mindannyian látni akarták,
hogy rendben van ő is és a vele érkező is.
– Avalena, kérlek, te is tudod, hogy
így volt a legjobb – válaszolta Merlin, miközben egykedvűen hatástalanított a
felé irányuló mágia hullámot. Morganának voltak hasonló kitörései, és
egyáltalán nem érte váratlanul, hogy lánya így reagált. Sőt, nagyon is
számított rá, de még ennek ellenére is úgy vélte, hogy megérte.
– Prue – sóhajtott fel
megkönnyebbülten Lio mikor meglátta legjobb barátnőjét. – A háznak annyi –
dünnyögte után meglátva a nő dühtől teljesen szürke szemeit.
– Nem hiszem – közölte Kol, aki
láthatóan élvezte azt, hogy Prue megtámadta az apját. És valamiért senki sem
akarta tőle elvenni ezt az örömöt. Prue magán kívül szitkozódott és kiabált,
valamint ezzel egy időben támadta Merlint. Aki nyugodt hangon igyekezett
meggyőzni a lányát arról, hogy minden oka megvolt arra, amit tett. Senki sem
kelt a férfi védelmére.
– Örülök, hogy itt vagytok –
szorította meg öccse karját Elijah.
– Három nap még nem a világ –
pillantott rá Kol egykedvűen.
– Úgy érted hat és fél nap, majdnem
egy egész hét – javított ki Jeremy komoran.
– Hogy mondtad, Jer? – fordult
értetlenül a fiatal vadász felé az ős nagyon lassan úgy, mint aki nem akarja
elhinni a valóságot.
– Nem tudom, hogy Camelotban miként
megy az idő, de itt bizony egy hét telt el azóta, hogy… eltűntetek – válaszolta
Rebekah megrendülten. Jeremy megsimogatta a hátát, hogy megnyugtassa.
– Az meg, hogy? A Percy nevű balekkal
is olyan két-három órája beszéltünk – mondta Kol egyre idegesebben.
– Úgy érted három napja? Tudtam, hogy
Percy át fog vágni minket. Engedned kellett volna, hogy megöljem – fordult
fekete hajú legjobb barátja felé Lance morcosan.
– Talán, de most már mindegy és
egyébként se lenne jó, ha elmennél vadászni rá, mert nem foglak pátyolgatni –
felelte végül Lio, aki pesszimista természetének hála már látta, ahogy szőke
hajú legjobb barátja véresen zuhan egy szakadékba. A miként és a hogyan nem
számított. Lance ott van jó helyen, ahol van. Egyébként is, így talán még van
esélye arra, hogy Klaus megbocsát neki. Talán. Egyszer. De végül is egy
halhatatlan számára az olyan dolgok mit az idő hol számítanak?
– Meglennék a sopánkodásod nélkül is
– mordulta Lance sértetten, tudva, hogy végső soron a másiknak igaza van.
– Kol, szerinted Prue tisztában van
azzal, hogy az időérzéketek mennyire megcsalt benneteket? – érdeklődte Klaus,
aki a maga részéről egyetértett az apjával, de erről inkább mélyen hallgatott.
– Jó, hogy említed – töltött magának
még egy pohár vért Kol, hogy utána Prue felé forduljon. – Tru, a többiek voltak
szívesek felvilágosítani arról, hogy egy álló hétig élveztük Merlin
vendégszeretetét – kiáltott oda a nőnek. Tudva, hogy az abba a pillanatban fel
is fogja, hogy a fiaik nem három napja, hanem egy hete vannak kiütve, nyilván
nem minden fájdalom nélkül.
– A fenébe, földre – kiáltott Lio
elkeseredetten, de elkésett, mert legjobb barátnője e hír hallatán fúriákat
megszégyenítően sikított fel minek hatására a ház összes ablaka, szilánkjaira
robbant szét. Beterítve mindent és mindenkit.
– Nem kéne ennyire megerőltetned
magad – jelentette ki Merlin továbbra is nyugodtan és kihúzta a karjába
fúródott egyik hatalmas üvegszilánkok, ugyanis azok a sikítás után úgy
beborították, mintha ő lenne a mágnes a szilánkok meg a fém.
– Hogy tehetted? Pont Camelotba? Te
is tudod, ott voltál, mégis… – Prue ingerülten nyelte vissza a könnyeit. Még
ebben az állapotában is ügyelt arra, hogy a többiek – különös tekintettel a
továbbra is alvó gyermekeire – ne sérüljenek meg.
– Kol, kérd meg Prudence úrnőt, hogy
üljön le, nem tesz jót neki ez a dühkitörés – kérte aggódva az őst Sarah.
– Te meg ki a franc vagy? – ráncolta
össze a homlokát Kol, némileg bosszúsan.
– A mókus – felelte Lance vigyorogva.
– Morgana küldött, mi? Mindenestre a
felvetéseddel egyáltalán nem értek egyet – ellenkezett a megszólított könnyedén.
– Nem érted, Sarah mire is céloz
pontosan – szólalt meg Rose határozottan.
– Te élsz Rosemary? Mystic Falls
valóságos gyűjtőhely lett még nem voltam itt. Egyébként meg nagyon is értem –
nézett a nőre Kol komolyan. Aki tudta, hogy miről is van szó, az hit neki. Bár
némelyikük csodálkozott, hogy ennek ellenére maradt, de tudták, hogy most
minden más, mint a legutóbbi alkalommal volt.
– Azt akartam, hogy újra mosolyogj,
mint régen, mielőtt elveszítetted a testvéredet – mondta Merlin bánatosan.
– A múlt már elmúlt, főleg, amikor
ismét találkoztunk és te ezt tetted. Egyébként Arthur, tudod, a fiad neve, aki
miattad került olyan helyzetbe, amilyenbe, így aztán remélem megérted, hogy nem
szakad le az ég, ha kimondod a nevét – szűrte a fogai között Prue.
– A fiam volt és lesz is, tudom a
nevét – válaszolta Merlin komoran.
– Mégsem mondod ki. Azóta nem,
egyszer sem – mondta ki Prue saját maga is meglepődve, mert eddig fel sem tűnt
neki a dolog.
– Én túl tudtam lépni rajta, te vagy
az, aki saját magát vádolja – jelentett ki Merlin jegesen.
– Tudod, ez a tipikus bagoly mondja
verébnek párbeszéd – döntötte el a nő töprengve. – De én nem hibáztatom magam –
tette hozzá tényközlően. Kol felvonta a szemöldökét és a többiekkel ellentétben,
akik a feszült figyelemmel követték az eseményeket ő ivott még egy tasak vért.
És annak ellenére, hogy nem mondta ki némileg egyetértett Merlinnel, de úgy
döntött ezt megvitatni Prue-val most egyáltalán nem alkalmas pillanat. Talán
soha sem lesz az, tekintve a nő érzéseit szeretett bátyja elvesztése miatt.
– Talán, elvégre túlélted Camelot-ot
ahol annyi minden történt – mondta Merlin csöndesen, szinte beletörődően.
– Amikor ott voltunk arra gondoltam,
hogy tönkre akarod tenni az életemet – közölte Prue tényszerűen.
– A lányom vagy – ellenkezett Merlin.
– Igaz, mégis ez nem ok arra, hogy ne
tedd, mindezt úgy, hogy szinte nem is tudsz róla. Ne próbálj megváltoztatni,
mert nem tudsz, én nem vagyok olyan, mint Arthur és soha nem is leszek. De
eddig nem hittem volna, hogy ennyire kicsinyes és manipulatív tudsz lenni.
– Szükség helyzet, szükség megoldást
eredményez – vont vállat Merlin, mintegy saját véleménye megszilárdítása
érdekében.
– Nagyon utállak, ugye tudod? –
suttogta Prue elszoruló torokkal. Emlékezett rá, hogy régen mikor kicsik voltak
az apja mennyire törődött vele és a bátyjával. Mennyit foglalkozott velük,
tanította őket. Ez az ember, aki most előtte állt teljesen idegen volt a
számára. Nem ismerte, de tudta, hogy túl sok fájdalmat köszönhet neki.
– Lehet, hogy így van. Ennek ellenére
én a legjobbat akarom neked – mondta Merlin szelíden, és nem mutatta ki, hogy
mennyire mélyen megsebezték őt a lánya a szavai. Az egészben az volt a
legborzasztóbb, hogy bizonyos szinten tudta, hogy megérdemli őket. Nagyon is.
– Azt akarom, hogy menj el, és ne
gyere vissza. Nincs szükségünk rád – mutatott nyomatékosan az ajtó irányába
Prue kissé remegő kezekkel, mert a szíve mélyén sajnálta az apját, de ez nem
jelentette azt, hogy mindazt a fájdalmat elnézi neki, amit felelőtlen tetteivel
elkövetett. – Ez az én életem és nem a tiéd, hagyd, hogy úgy alakítsam, ahogy
nekem tetszik – tette hozzá határozottan.
– Minden összefügg egymással –
válaszolt Merlin kitérően. – Camelot pont azon helyek egyike, ahol erre rá
kellett volna jönnöd – egészítette ki meggondolatlanul őszintén a saját
véleményét.
– Figyelmeztettelek – szusszantotta
Prue mérgesen, egyik kezével megragadta az apja vállát, a másikban megjelent
egy kard, amivel hason szúrta a másikat. – Ez nem az Excalibur, de ha még
egyszer ilyen megoldás elé kényszerítesz nem lesz más választásom, minthogy
megtegyem, amit kell – nézett az apja szemébe szilárd elhatározással, ezzel is
tudatosítva a másikban, hogy halálosan komolyan gondolta azt, amit mond.
– És képes lennél a helyembe lépni,
hogy megőrizd az egyensúlyt? – fürkészte lánya arcát Merlin komolyan.
– Ha ez az ára – vonta meg a vállát
gondtalanul Prue, mégis érezte belül a fájdalmat. Mert mindennek ellenére
szerette a vén bolondot, akkor is, ha Arthur halála óta szinte mindig csak fájdalmat
okozott neki. Mivel biztos volt abban, hogy a saját meggyőződése szerint azt
hitte, hogy ez számára valóban előny lesz. Bizonyos szinten valóban igaza volt.
Más téren viszont elbukott.
– Jól van, jól van – mosolyodott el
Merlin, megértve lánya kimondatlan belső vívódását, amit csak ő láthatott meg,
valamint Morgana és a jelenlévők közül még valaki. Kol a konyhapultnak dőlt és
a vért lötyögtette a poharában, miközben bólintott. Senki sem vette észre, de
ha mégis, akkor annak tulajdonították volna, hogy az elméjében felvetődött
lehetőségeken töpreng. Pedig nem így volt. Merlinnek üzent vele, aki hálásan
fogadta azt, mert tudta, hogy minden rendben lesz.
– Vajon te mennyi időt bírsz majd ki
ott, ahová engem kényszeríttettél? – érdeklődte Prue halkan, a csendben mégis
mindenki hallotta.
– Tedd meg, amit kell Avalenna –
mondta még Merlin mielőtt lánya elküldte volna Camelotba. Oda, ahol neki
magának is sok belső démonnal kell majd megküzdenie. Prue egy rövid pillanatig
még fürkészően nézett farkasszemet az apjával, majd beváltotta a fenyegetését
és elküldte korábbi otthonába.
– Hogy nálatok milyen érdekes viták
folynak – törte meg a csendet Jeremy.
– Hülyékkel nincs értelme veszekedni
– vonta meg a vállát Prue, aki már összeszedte magát.
– Mégis megteszed – ráncolta össze a
homlokát Ric.
– Soha nem állítottam, hogy logikus
vagyok – legyintette a nő könnyedén, majd kettesével véve a lépcsőfokokat az
emelet felé vette az irányt, a fiai felé. Az üvegszilánkok a belőle továbbra is
sugárzó mágia hullám miatt kitértek az útjából.
– Kol, kell a véred – szólalt meg
Klaus könyörtelenül.
– Komolyan? Hazajövök és te már
egyből megcsapolnál? Ez annyira rád vall – fintorodott el Kol. De jó újra itthon lenni, gondolta
mindennek ellenére az ős.
Máshol, egy sötét tó partján…
Egy rövid, sötét hajú férfi
elmerengve bámulta a víz felszínét, ahol a Mystic Fallsi események bontakoztak
ki a szemei előtt.
– Lancelot rájött, hogy az üzenet
átadása után gyanúsan gyorsan elhagytam a várost – szólalt meg Percy
udvariasan, aki nem messze tűnt fel a víz szélétől. Igazából már jó ideje ott
ácsorgott, de eddig nem merte megzavarni a másikat.
– Nem számít – legyintette a tó
partján álló férfi könnyedén, miközben megállított a képet és Prue-ra
fókuszálta azt.
– Biztos ebben az egészben? –
kérdezte Percy vonakodva. A maga részéről bármit elvállalt volna csak legjobb
barátja gyilkosa visszakerüljön oda ahová való, vagy ezúttal haljon meg végleg.
Neki bármelyik változat megfelelt volna.
– Teljes mértékben, főleg most, hogy
láttam Avalena határozottságát. Hasonlít Morganára, de egy kicsit Quetsiyáh-ra
is. Az a lány aztán valóban tudja, hogyan kell határozottnak mutatkozni még,
akkor is, ha éppen ég a fájdalomtól belülről. És az, ahogy Merlinnel elbánt,
nem rossz, egyáltalán nem rossz… Kíváncsi vagyok rá… - mosolyodott el a férfi
és az ereje fényes és sötét villanásai megvillantak éjszínű szemeiben.
– Avalenára? – érdeklődte Percy és
egy pillanatra ő maga is a tó tükrébe nézett, hogy aztán el is kapja onnan a
tekintetét. Tisztában volt azzal, hogy ez a fajta varázslat mennyire veszélyes
és nagy erőt kíván, ami csak nagyon keveseknek adatott meg. Az igazat megvallva
a mágia őrzői közül is csak egy személy tudta tökéletesen használni. Ő pedig
nem volt más, mint Silas, akinek ajkán titokzatos gonosz mosoly játszott és
elgondolkozva figyelte életben lévő unokáját.
– Az Excalibur, szívesen látnám még
egyszer, ahogy forgatja – nézett el a tó másik partja felé, ami fehér ködbe
burkolózva védte Avalont, ahonnan érezte a kard vonzását.
– Nem fogja megtenni, amíg Arthur… –
hagyta félbe a mondatot Percy tompán. Prue sok cselekedetét puszta időpocsékolásnak
vélte, ám ezt az egyet nagyon is megértette. Legjobb barátja emléke még most
ennyi év távlatából is fájt.
– Na, igen… Fel kell ajánlani neki
egy olyan lehetőséget, ami megváltoztatja ezt az elképzelést. Esetleg… hm…
meglátjuk… – mormolta Silas, aki láthatóan hangosan gondolkozott. Sok lehetőség
villant fel az elméjében, de némelyikkel kapcsolatban inkább várakozó
álláspontot vett fel.
– Rá fognak jönni, hogy önnel vagyok
– jelentette ki Percy. A maga részéről ő is kételkedne saját magában, tudta,
hogy amit tett kockázatos lépés volt. Mégsem volt más választása. Nem
hagyhatja, hogy Mordred még egyszer tönkretegyen mindent és csak egy valaki
volt, akit elég erősnek vélt ahhoz, hogy elbánjon vele.
– Mi? Ó, igen, nagyon valószínű –
adott neki igazat Silas.
– Most mit fogunk csinálni? –
kérdezte végül Percy, aki jobb szeretett mindenre előre felkészülni és
megállítani azt, amit kell.
– Megvárjuk mit lépnek a többiek,
aztán… még bármi előfordulhat. Kíváncsi vagyok rá. Nagyon – nézett ismét
unokája arcába a tó tükrében Silas. Erős nő,
de vajon mennyire? Tudni akarom az ereje végső határait, persze csak finoman,
elvégre Quetsiyah törvénye védi őt. Az én drága feleségem aztán tényleg
mindenre gondolt. Senki sem bánthatja Avalenát, amíg áldott állapotban van, ez
persze nem akadályoz meg engem abban, hogy tegyek vele egy próbát. Aztán majd
tényleg meglátjuk…
Sziaa! Nagyon tetszett az új fejezet..:) Prue megint terhes? o.o nem gondoltam volna. Remélem ezúttal lány lesz..;) Akkor nem is 2-3 napig voltak Camelot-ban, hanem 1 hétig?? Remélem, hogy Damon és Stefan hamarosan felébrednek..:) Várom a következő fejezetet..:)
VálaszTörlésGabi*
Szia Gabi! <3
TörlésKöszönöm, hogy írtál :)
Örülök neki :) Bizony :D Meglátjuk ;) Igen, Merlin kicsit túlzottan nyomást gyakorolt rájuk még ebből a szempontból is. A következő fejezetben megtudod ;)
Már fent is van :)
Puszi
Wow Nem semmi:) Percival nagyon érdeke figura:) Tetszik hogy házasoknak gondolta őket pláne mivel én is így látom egyszer már le is vezettem mért, szóval nem megyek bele megint:) Úgy tűnik Lance már jó párszor szerette volna megölni:) annak ellenére hogy Prue miket vizionált úgy tűník mindenki békésen megvolt egymással. Prue bejelentése kellemes meglepetés ahogy Kol reakciója is. Nem semmi hogy úgy döntött beismeri a hibáját és ezúttal szembenéz az apasággal:) Bár mivel Damon minden jel szerint örökölt a Mikaelson-makacságot,attól hogy az anyja megbocsátott az apjának ő még egy darabig nem fog:) Bár egy újabb testvér születése segíthet nekik közelebb kerülni egymáshoz. Prue és Merlin vitája is tetszett:) Mindkettejük álláspontjában van igazság de én inkább Prueval értek egyet. Sőt ha Arthur valaha magához tér,azt hiszem neki is lesz egy két keresetlen szava az apjához,ha megtudja hogy bánt Prueval. A vége viszont nagyon meglepett. Nem hittem volna hogy Percival most Silas hűbérese. Mondjuk már az is meglepett hogy úgy látszik Silas is Mordred ellen van. Eddig azt hittem szövetségesek. De most inkább úgy tűnik Silas a saját tervén dolgozik. Szóval elméletileg még 9 hónapig Mordred nem árthat Pruenak. Legalább van idejük felkészülni. Kicsit furának tűnhet hogy a Lobbanékonyhoz csak pár sort írtam, ide meg egy kisebb regényt,de azt hiszem az agyamnak kellet egy kis idő amig teljes fordulatszámon tud újra elemezni:D Kíváncsian várom a folytatást:) Viktor
VálaszTörlésSzia Viktor! <3
TörlésKöszönöm, hogy írtál :)
Örülök neki, hogy tetszett :) Az már egyszer biztos, és vannak rejtett dolgai, mint ahogy az ki is derült a végén ;) Emlékszem :) Lance alapvetően nem bízik meg benne és úgy véli a többieknek sem kéne. Prue Camelotban olyan szinten le volt törve, hogy semmi jót nem látott maga körül. Hát igen, de természetesen nem lesz egyiküknek sem ilyen könnyű dolga. Az már egyszer biztos ;) Meglátjuk ;) Sajnos egyikük sem akarja belátni a másik dolgát, mert már olyan hosszú ideje vannak haragban. Valószínűleg így lenne ;) Hát igen, a meglepetés ereje :D Silas úgy fogja magát feltüntetni, mint aki mindenki ellensége ;) Pontosan, de ez persze csak elmélet. Semmi gond, nagyon örültem annak, hogy írtál :)
Puszi