Gondoskodás
„Gondoljatok bele.
Nem lennék ebben a buliban, ha apám meg anyám meg nem hívnak. Ők ketten
rángattak le valami felhőről, ahol békében elvoltam, nem háborgattam senkit,
aztán itt lent összehoztak
egy tehetetlen, gondoskodást
igénylő testtel, és úgy rendezték, hogy tőlük függjek. Sose mondták meg
kereken: na ide vigyázz,
gondoskodunk rólad, amíg aranyos kis csöppség vagy, de aztán te jössz. Ha ezt
mondják, én felteszem a kezem, hogy kösz, de inkább nem. Maradok a felhőmön testetlenül.
Az ő ötletük volt. Úgyhogy
most a nyakukon lógok.” William Nicholson
Prue a maga részéről mindennél előrébb tartotta a
gyerekeit, viszont előtte gyorsan a szobájába száguldott és a teste köré tekert
törülközőt, felváltotta a kimonójára. Ez azért mégiscsak jobb volt. Nem, mintha
szégyenlős lett volna, hanem túlságosan is tudatában volt annak, hogy a fiai –
különös tekintettel Damon érzékenységére a téma iránt – hogyan reagálnának rá.
Ezért aztán úgy vélte jobb az ilyesféle konfliktust
még csírájában elfojtani. Ahogy belépett abba a szobába, ahol a fiai és az ő három
ápolójuk volt a szíve erősebben kezdett dobogni. Nem vallotta volna be – és nem
is látszott rajta —, de félt. Nem tudta hogyan fognak reagálni arra, amit
megtudtak. Főleg, azért, mert így kellett megtudniuk. Ő a maga részéről nem ezt
a varázslatot választotta volna, hanem csak fokozatosan hozott volna vissza
mindent, de Merlin, mint általában mindig, eléje ment és helyette hozta meg – a
véleménye szerint helyes – döntést.
Picit megrázta a fejét, mert most igazán akart az
apján töprengeni, arra hogy az vajon hogyan is érezheti magát azon a helyen
ahová őt oly nagy könyörtelenséggel küldte. Merlin, ezt is, mint mindent, túl
fogja élni és ez egyszer a helyzetre tekintettel talán még el is nézi neki a
dolgot, mert nyilván az ő kicsavarodott logikája is ugyanazt fogja
kikövetkeztetni, mint amit végül Prue kigondolt. Mégpedig azt, hogy nagyon is
megérdemli az ott tartózkodást. Ezért aztán a nő kicsivel később számított az
anyja látogatására is, amivel kapcsolatban előre is vegyes érzései voltak. De
ezt most elhessegette magától és próbált arra koncentrálni, amire kell.
— Gondolom adtatok nekik fájdalomcsillapítókat –
jegyezte meg komolyan, mint akinek más lehetőség meg sem fordult a fejében.
Mert ez így is volt. Annyira sok személy volt itt, akik tapasztaltak voltak az
ilyen téren, hogy az ezzel ellentétes lehetőségre nem is gondolt. Főleg, mert
bízott két legjobb barátjában.
— Igen, Sarah készített nekik… valamit, amitől
jobban lehetek – helyeselt Caroline buzgón, akinek bár szemei alatt sötét
karikák terültek el, kitörően lelkes volt továbbra is. Ezt nevezem életkedvnek, ami mindig meglátja a jót, még akkor is, ha
arra igencsak csekély esély van, gondolta a nő némileg szórakozottan.
— Helyes – bólogatta Prue, aztán először Damonhöz,
majd Stefanhoz ment oda és megérintette a homlokukat. – Kegyetlenség – motyogta
maga elé olyan gyilkos dühvel, amitől a szintén fáradtnak látszó Elena
hátrahőkölt.
— Gondoltam szükséged van Kol vérére – lépett be a
szobába Lio, egy szépen metszett kristálypohárral a kezében, amiben
nyilvánvalóan az említett vére lehetett. A nőt nem igazán érdekelte hogyan is
szerezte, ebben a pillanatban az volt a lényeg, hogy sikerült. Valamint előtte
egy aprócska varázslat segítségével helyrehozta az üvegeket, amiket Prue apja
távozása előtt tönkretett.
— Én meg hozom a tiédet – fűzte hozzá Lance
diadalmasan úgy mutatva fel a tasakot, mintha az egy különleges aranyérem vagy
egy első helyezését járó serleg lett volna.
— Ne legyél mérges, de arra gondoltam, hogy én
végzem el a varázslatot – vetette fel a fekete hajú boszorkánymester aggodalmasan
és kérdő tekintettel nézett barátnője szürke szemeibe. Ugyanis úgy vélte, hogy Prue—nak
ebben az állapotában nem kéne még inkább kimerítenie magát. És most, hogy az ős
vére rendelkezésére állt ő is képes volt úgymond „csodát” tenni. A nő, szinte
végtelennek tetsző ideig Lio arcvonásait tanulmányozta, majd vonakodva
rábólintott.
— Nem lesz semmi bajuk, ha felébrednek? – tudakolta
Elena kissé szorongva. Az elmúlt hét kész gyötrelem volt számára és a többiek
folyamatos nyugtatása ellenére nyugtalan maradt a varázslat miatt, amit Merlin
használt, de Prue határozott viselkedését elnézve, tisztában volt azzal, hogy a
nő tudja, hogy mit is csinál. Még akkor is, amikor Lióra bízza a varázslatot.
— Nem, ha a fejükbe nyilalló fájdalmat leszámítjuk –
felelte a nő őszintén. Ez ellen sajnos nem sokat tehetett, a már bevetett
módszereket leszámítva.
– Alexia! – szólította meg Prue a sarkba húzódó
vámpírnőt, aki apja szolgája volt már hosszú évszázadok óta és még ő nem volt
rá alkalmas – vagyis amikor aludt – akkor ő felügyelt a fiaira. Igaz, nem a
legjobb módszert használta, mégis legalább tett valamit. Amit bizonyos fokig
értékelt. Tényleg.
— Igen, tehetek érted valamit? – húzta ki magát Lexi
visszafojtott lélegzettel várva a választ— Hiszen nagyon is tisztában volt
helyzete nemkívánatosságával. Így aztán felkészült arra, hogy akár most azonnal
távoznia kell a házból. Nem szívesen tette volna elegedet a parancsnak, de
megértette volna a mögöttes indokokat. Elvégre vélhették úgy, hogy a személyes
érzelmeit félretéve Merlin parancsa miatt maradt itt, és, mint olyan
nyilvánvalóan felkerült a „Soha, vagy legalábbis jó ideig ne lássalak” listára
Prue szemében. Ami senki számára nem volt előny. Ezért aztán az ellenkezője meg
sem fordult a fejében. Prue—nak már a nyelve hegyén volt, hogy elküldi őt, szólásra
nyitotta a szájára és kissé maga is megdöbbent attól, amit mondott.
— Megtennéd, hogy szólsz Sarah—nak, készítsen még
abból a fájdalomcsillapítóból? – érdeklődte semleges hangon.
— Természetesen. Én… — nyelt egyet a vámpírnő, hogy
megköszönje a bizalmat, mivel tisztában volt azzal, hogy a másik igazán
dönthetett volna másként is, ha azt nézi, hogy az apjának dolgozik, aki most
szintén nem lehetett valami előkelő helyen a már említett listán.
— Már mondtam, ameddig nem keversz bajt, maradhatsz
– mondta Prue fojtottan, aki bár utálta ismételni magát, most tudta, hogy
szükséges, de ha még egyszer el kell mondania, akkor vér fog folyni.
— Köszönöm, Avalena – mormolta Lexi hálásan és arcán
boldog mosollyal kiment a szobából, miután látta, hogy a nevezett személy egy
elutasító kézmozdulatot tesz. Egyértelműen jelezve, hogy nem a vámpírnő miatt
tette ezt az engedményt és ezért minden erre irányuló köszönetnyilvánítás
felesleges.
— Ne már, Prue! – morogta Lance, aki úgy nézett,
mint egy durcás gyerek mikor megtudja, hogy az esti korai lefekvés még mindig
kötelező rá. Különösen rá.
— Lance, szed össze magad, és ne nézz rám ezzel a
könyörgő kölyökkutya pillantással, mert egyáltalán nem válik be – tromfolt le a
kitörni készülő egyértelműen teljesen felesleges hisztit a nevezett nő. Most
egyáltalán nem ért rá arra, hogy szőke hajú barátja sebeit nyalogassa, főleg,
mivel azoknak semmilyen oka nincsen a gyerekességet kivéve.
— Igazságtalanság – panaszolta Lance, majd hogy még
nevetségesebbé tegye saját magát az ablakhoz vágtatott olyan hévvel, mint, aki
ki akar ugrani rajta, végül mielőtt lefejelte volna azt hirtelen megállt. Lio
megcsóválta a fejét és egy amolyan, „menthetetlen vagy” sóhajt hallatott,
miközben beadta a fiúknak a szüleik vérét.
— Caroline, Elena csak a problémák elkerülése
érdekében megfognátok a fiúk kezét? – fordult a két vámpírlány felé a fekete
hajú boszorkánymester, és felgyűrte a karján az inget.
— Miért? – tudakolta a kíváncsi szőke lány, de
persze ő és a hasonmás is leültek az alvók mellé és tették, amit kértek tőlük.
— Könnyebb visszatalálni, ha egy szeretünk, ott van
mellettünk – magyarázta meg végül Prue kissé elnyújtva a választ. Figyelte,
ahogy Lio már neki is fogott a varázslatnak és várt.
— Ezért volt az, hogy a te ágyadnál is álltak? –
motyogta Elena érdeklődve és erősebben szorított rá a szeretett férfi kezére.
— Nem, én a magam részéről alig vártam, hogy a véremet
igya – vetette ellen Lance vigyorogva, Prue vetett rá egy ferde pillantást. — Hopp,
egy ájult Lio – kapta el még időben a boszorkánymestert, aki láthatóan a
varázslat végére ért és az kissé kiütötte. Arról nem is beszélve, hogy vérzett.
De legalább életben volt, amit magában a maga pesszimista módján már biztosan
megállapított.
— Köszönjük, hogy kijelented a nyilvánvalót –
jelentette ki legjobb barátnője szárazon.
Ric közbenjárásának hála Kol kapott ruhákat Jeremy—től.
Egy törülközőben flangáló ős egyértelműen nem lenne az, amit legjobb barátja
látni szeretne, ha felébred, kiváltképpen azért, mert erről az ősről volt szó.
— Kol, én… — törte meg a beállt feszült csendet
Rebekah és idegesen kezdet babrálni az asztalon lévő terítővel. Ez a viselkedés
igazán nem vallott rá, de úgy vélte van, amit meg kell tennie annak érdekében,
hogy továbbléphessen. Persze azon kívül, hogy bocsánatot kér Damontől és
Stefantól. Ami egyértelműen kínos és frusztráló lesz, nem is beszélve arról,
hogy az idősebb testvér nyilván mérges is lesz rá, mert szóba meri hozni a
dolgot. Mármint a közöttük lévő vérrokonságot.
— Rebekah – grimaszolta Kol ingerülten. Ez véleménye
szerint egyike volt azon témáknak, amiket nem akart hallani, főként tovább
taglalni. Úgy körülbelül… soha.
— Meghallgatnád? – tudakolta Jeremy hasonló hangon,
miközben megfogta a szőke hajú ős kezét és megszorította azt, jelezve, hogy jól
csinálja, csak próbálja meg figyelmen kívül hagyni, hogy a testvére egy tapló.
Rebekah kipréselt magából egy remegő mosolyt.
— Tudom,
mit akar mondani és szórakoztató, hogy te a védelmére kelsz meg minden.
Egyébként a Bennett boszorkányt már dobtad is? – érdeklődte az ős arcán egy
undok vigyorral.
— Kol, ehhez semmi közöd – szólalt meg Elijah és
felemelte a teás poharát, hogy annak pereme fölött vessen egy szigorú
pillantást öccsére.
— Igaz, és milyen jó is ez – vágta rá a nevezett
határozottan. Habár az igazat megvallva kíváncsi lett volna rá, hogy azok
ketten most pontosan milyen kapcsolatban is vannak egymással. Nem, mintha
féltette volna a húgát, ó, nem. Szegény, naiv Jeremy, még biztos nincsen
tisztában azzal, hogy milyen nővel is kezdett. De végül is, mint ahogy arra az
ő drága udvarias bátya volt szíves rávilágítani, nem az ő dolga. Talán Prue—é,
ám egyértelműen nem az övé. Milyen kár!
— Sajnálom, amit tettem – emelte Kolra a szemeit
Rebekah és ha az ős nem tudta volna, hogy közben a könnyeit nyeli vissza
legyintett is volna, hogy jelezze nem gondolhatja komolyan ezt az egészet.
Náluk ez soha sem volt módi, a bocsánatkérés hiba volt, gyengeség. És mivel ők
voltak a legidősebb vámpírok, így ezt pont, hogy nem engedhették meg maguknak.
— Tudom,
Rebekah, komolyan, nincsen szükségem arra, hogy folyamatosan ezt ismételgesd.
Elsőre is tökéletesen felfogtam, nem
tudtad a dolgot, így egyszerűen csak lépjünk tovább, rendben? – vetett egy szúrós pillantást a húgára Kol, mint akinek
már elege van ebből és továbblépett. Így volt. Sajnálatos módon Camelotban sok
mindenen elgondolkozott, és bár nem szándékozott jó fiú lenni, nem várta el hogy
a húga még egyszer bocsánatot kérjen azért, amiről egyikük sem tehet.
— Rendben – sóhajtotta a szőke hajú ős és mosolya
ezúttal őszintén boldog volt. Kol nem akarta ezt. Csak semmi hálálkodás!
— Szóval ez a Percy, itt volt és ti hagytátok
elmenni – tért át egy másik témára egy lesújtó pillantás kíséretében.
— Nem találtunk okot arra, hogy marasztaljuk – vont
vállat Ric.
— Legalább itt tarthattátok volna egy hosszabb teadélutánra,
vagy mit én tudjam – legyintette Kol idegesen.
— De akkor hogy vitte volna el nektek az üzentet? –
vetette ellen Elijah a maga komoly módján.
— Sehogy, mivel nem jött el – csattant fel az öccse
ingerülten.
— Ezt a lehetőséget nem vettük figyelembe az után,
amit Lance tett vele – mondta Rose a homlokát ráncolva. Zavarta, hogy nem vette
észre a dolgot. Elvégre Morgana azért küldte ide, hogy segítsen, erre ez
történik.
— Megölte? – ragyogott fel Kol szeme a lelkesedéstől.
— Majdnem – mormolta Lexi, aki Sarah-nak segített a
fájdalomcsillapító elkészítésében.
— Csak majdnem?
Hát ez már tényleg felháborító, hogy már rá sem lehet rendesen számítani –
morgolódott Kol.
— Mi, mondtuk neki, hogy ne tegye – motyogta Ric,
aki azóta meggondolta magát ezt a kérdést illetően.
— Ezt nevezem, én összhangnak – ismerte el Kol
kelletlenül, bár azért úgy vélte, hogy Klaus Lance-el értett egyet. Igaz, ezt
soha sem fogja megtudni, mert a bátyja nem ad igazat neki ebben a témában. Nem,
mintha másikban megtette volna. Talán, de persze nem teljesen.
— Milyen volt Camelotban? – tört ki a kérdés
Klausból, ami egyértelmű volt, hogy előbb vagy utóbb meg fog történni. Mert ez
az ügy feltétlenül érdekelte az ősi hibridet, akinek mindenbe bele kellett
ütnie az orrát és mindent tudnia kellett, mert ha nem így lenne, akkor talán
kevesebb információt tudna felhasználni mások ellen. Jobban mondva a saját
javára fordítani és úgy felhasználni. Mert azért az önzetlenség kissé távol
állt tőle.
— Szerinted, milyen volt, ha az akaratom ellenére kerültem oda és voltam ott egy hétig? – ironizált Kol, de valahogy
tudta, hogy ilyen könnyen nem tudja leszerelni a bátyját. Mégis nem szívesen
osztotta volna meg az ott történteket Klausszal, sőt inkább senkivel.
Még most is kényelmetlenül feszengeni kezdett, ha
arra gondolt, hogy Prue mennyire törékeny állapotban volt és annak ellenére,
hogy a többiek valószínűleg tudtak erről a gyengeségéről, nem szerette volna,
ha valóban értesülnek arról, hogy a nő kiborulása valóban súlyos volt. Hogy a
fergeteges szeretkezésükről és az utána lévő felfedezésekről ne is beszéljünk.
Ami
Camelotban történ, az ott is marad!
— Nem tudom, ezért kérdezem – hajolt előre Klaus
kíváncsian. Tudta mennyire tapintatlanul viselkedik, és ha Camelot érdekelné, akkor
Lio – mert Lance egyértelműen szóba sem jöhetett – felvilágosítaná őt mégis
sokkal kényelmesebb volt erről az öccsét kérdezni. Mivel Prue-val kapcsolatban
azért ő is tisztában volt azzal, hogy kész öngyilkossággal érne fel, ha őt faggatná
erről.
— Merlin tényleg felújította a várat? – ráncolta a
homlokát Ric, aki Prue emlékeiből pontosan tisztában volt azzal, hogy mennyire
rossz állapotban van az egész épület és milyen lett a környéke. Senki és semmi
nem volt már ott olyan, mint egykor.
— A főépületet igen, de kimenni ostobaság lett volna
– felelte végül Kol mogorván, elvégre ez nem olyan dolog, amihez érzések
kapcsolódnának, vagy más kényes kérdéskört érintene. Sajnálatos módon már
mindkettőből túl sok volt.
— Miért is? – tudakolta Jeremy, akinek azért szintén
fúrta az oldalát a dolog, de a világért se lett volna olyan indiszkrét, mint az
ősi hibrid.
— Mocsár, köd, amiben az orrodig sem látsz – húzta
el a száját az ős. Nem is értette, hogyan tudta megkülönböztetni egymástól a
napszakokat, lehet, hogy Merlinnek így sikerült őket három nap helyet egy hétig
ott tartania őket? Az érzékeik összezavarásával? Nem, mintha ez a helyszínen
sokat segített volna rajtuk.
— Ennyire leamortizálódott? – merengett el Elijah,
aki még emlékezett arra, hogy gyerekként mennyi mindent hallottak arról a
helyről és a szépségéről.
— Nyilván – rántotta meg a vállát Kol könnyedén.
— Láttad a kerek asztalt? – hajolt még előrébb Klaus
izgatottan. Nem mintha ő maga most nem egy hasonló bútor körül beszélgetett
volna.
— Ja – érkezett a kurta, szinte semmitmondó válasz.
— És? – faggatózott továbbra is az ősi hibrid,
szinte öccse képébe nyomva a sajátját, aki ezt láthatóan egyáltalán nem
tolerálta, tekintve bosszús arckifejezését.
— Mit és? – szűrte a fogai között Kol csípősen.
— Szerintem nem kéne erről kérdezned őt, és
reméljük, hogy Prue nem hallotta meg, mert ő nem örülne neki, hogy ezt
feszegeted – szólalt meg végül Rose, megfellebbezhetetlen határozottsággal.
Tekintettel arra, hogy ő tényleg nem akarta, hogy a nő felzaklassa magát, ebben
az állapotban semmiképpen sem, így is túl sok minden érte mostanában.
— Értem – húzódott vissza Klaus, aki bár nem
látszott feladni a dolgot, megértette, hogy nem a megfelelő személyekhez
fordult útmutatásért.
Lance eltávolította a szobából Lio eszméletlen
testét, ez idő alatt Damon és Stefan egy hét után először ébredezni kezdtek. Az
első reakciója mindkettőjüknek az volt, hogy a fejükhöz kaptak és lassan, de
meglehetősen fájdalmasan öntudatukra találtak.
— A szemétláda! – morogta Damon. Ezen megjegyzését
sok mindenkire értette. Merlinre, aki ezt tette vele, aztán Giuseppe Salvatore-ra,
aki elvette az anyjától Meredith segítségével és végül, de leginkább Kolra, aki
összetörte az anyja szívét.
— Damon – mosolygott rá Elena boldogan, valamint
megkönnyebbülve szerelmére és megölelte. Amit az érintett hálásan lehunyt
szemmel fogadott. Annyira szerette a hasonmást, hogy néha nem is értette,
hogyan is érdemli meg őt.
— Anya – szólalt meg Stefan is, mikor észrevette a
nőt, aki ezt hallva egy ragyogó mosolyt vetett rá és kissé furcsán kezdet
csillogni a szeme.
— Alexia hozza a fájdalomcsillapított — biztosította
őket együttérzően. Mintha pontosan tudná mennyire rossz érzéseken is kellett
átélniük.
— Akkor visszatértél Camelotból – lélegzett fel
Stefan is, mert aggódott az anyjáért, valamint egy picikét Kolért is. Az
emlékek miatt a nő mégis sokkal közelebb volt hozzá.
— Stefan, már ébredésed után is remek
megállapításaid vannak – konstatálta bátya cinikusan. Nem nézett Prue-ra, mert
az igazat megvallva nem tudta mit kezdjen vele. Túl sok emléke volt a közös
életükről, a feltétel nélküli szeretetéről, ami még az emlékeitől megfosztva is
meghatározta az életét.
— Nemrég tértünk vissza – válaszolta a nő komolyan.
— Miért mégis meddig… aludtunk? – hagyta abba a fiatalabb
testvér meglehetősen tétován a mondatott.
— Egy hétig és nem történt semmi, kivéve, ha
leszámítjuk Percival látogatását, akit Lance majdnem megölt, meg persze a
szüleitek visszatérését, egy oltári nagy veszekedést Prue és Merlin között és
azt, hogy utóbbi most Camelotban van, hála anyátoknak – sorolta Caroline
szokása szerint lelkesen azokat a cselekményeket, amelyek szerinte fontosak
voltak.
— Nevetséges – morgolódott Damon összehúzott
szemekkel, így nem láthatta, hogy a szemei szinte teljesen kékek lesznek a
bosszúságtól.
— Damon, a szemed – suttogta Elena csodálkozva,
főleg amikor a szobában lévő gyertyák hirtelen fellobbantak.
— Nem rossz – vigyorodott el az érintett és felállt
volna, amikor is észrevette anyja kifürkészhetetlen szürkei szemeit, főleg a
felhúzott szemöldököt, ami szinte provokálta őt.
— Én a helyemben kétszer is meggondolnám a dolgot,
mert még a végén tönkreteszel mindent a környéken – közölte Prue hanyagul, mert
pontosan tisztában volt az idősebb fia fejében megforduló érzésekkel és
gondolatokkal. Nem, mintha belenézett volna. Nem. Pontosan tudta, hogy Damon
éppen azt latolgatja, hogy az erejével hogyan is ölhetné meg az apját.
— Nekem van igazam – nézett bosszúsan a nőre Damon,
igazán értékelte volna, ha vele ért egyet, de ebben a kérdésben nyilván nem
számíthat rá, ami azért kissé rosszul esett neki.
— Nem mondtam, hogy nincsen, de azt sem, hogy igen –
mutatott rá a lényegre Prue nagyon is célzatosan. Ha a fiának igaz is van,
akkor sem kéne ilyet tennie, hanem tanulnia kéne abból, amit ő tett Camelotban.
— Nem értem miért állsz az ő pártján azok után, amit
tett – zsörtölődött, és Elenára támaszkodva felállt. Stefan is hasonlóan tett
szőke hajú barátnője segítségével és tétován kapkodta a fejét az anyja és a
bátyja között. Igazán nem tudta, hogyan csillapítsa le az indulataikat.
— Kicsim, tudom, hogy megbántott, de ő ilyen –
mondta Prue a tőle telhető legszelídebb hangon.
— Nem kéne védened – csattant fel sértetten és
egyfajta kétségbeeséssel.
— Az erőd nem azért kaptad vissza, hogy után
meggondolatlanul tombolni kezdj – kötötte az ebed a karóhoz a nő és
jelentőségteljesen nézett idősebb fiára, mert remélte, hogy az megérti az ő
indokait is.
— Mint te?
— Mint én – ismerte el a nő megránduló arccal. A
további beszélgetést az zavarta meg, hogy Lexi lépett be a szobába Sarah-val a
nyomában.
— Szükségetek van fájdalomcsillapítóra – jegyezte
meg a vörös hajú lány arcán egy ragyogó mosollyal és buzgón nekilátott
feladatának.
— Hazamegyek – jelentette ki Damon, miután lenyelte
a gyógyszert, ugyanis nem volt olyan ostoba hogy azt visszautasítsa, de a világ
összes kincséért sem akart tovább abban a házban tartózkodni, ahol az apja is
volt. Mert biztosra vette, hogy az ős itt van. Hogy ismét kihasználja az anyját.
Összeszorította a száját, mert nem tudta mit kellene tennie ez ellen.
— Ahogy gondolod, én itt leszek, ha esetleg
meggondolnád magad – mosolygott rá Prue nyíltan és szívélyesen.
— Hát persze – jegyezte meg Damon gúnyosan, mintha
ebben tényleg teljesen biztos lett volna és az igazat megvallva az is volt.
Mielőtt a pár elhagyhatta volna a házat Rose-t
pillantották meg a folyosó közepén, aki határozottan rájuk nézett.
— Rose, Rose, Rose – mormogta Damon némileg
szórakozottan megcsóválva a fejét. Továbbra sem tudta, hogyan kéne állni a
vámpírnőhöz, akit Morganának hála visszakapott. Köszönetet nem fog mondani az
biztos.
— Damon, Damon, Damon – utánozta a másikat Rose és kihívóan
elmosolyodott.
— Nem érünk rá dumcsizni, de ha esetleg úgy gondolod,
később, talán, átnézhetsz a panzióba
– vetette fel Damon a lehetőséget a maga hanyag módján.
— Persze csak, akkor, ha nem veszed rossz néven –
fűzte hozzá Elena tapintatosan, mert szerelme láthatóan elfelejtette azt az
apropót, hogy ott szúrta szíven a másikat. Igaz, azt hitte, hogy vérfarkas
harapás miatt megveszett. Ami nyilván valóban igaz volt, csak az nem hogy
meghalt. Vagy őt is úgy hozta vissza Morgana, mint Prue Ric-et? A hasonmás nem
tudta, mégis örült mindkettő döntésnek. Damon visszakapta a legjobb barátját és
Rose-t is, aki szintén hasonlóan fontos volt neki.
— Remek, köszönöm Elena – bólintotta a vámpírnő
beleegyezően és barna haját határozottan hátradobta a válla felet. Először
meglepő volt ezzel a frizurával, aztán egyértelművé vált, hogy a régi idők
emlékére néz ki úgy, mint egykor. Legalábbis Caroline és Elena erre a
megállapításra jutottak.
— Akkor, most, ha megbocsátasz. Mi mennénk –
jelentette ki Damon gunyorosan.
— Csak utánatok – nagylelkűsködött Rose.
— Ezt meg hogy érted? – érdeklődte Damon a nőre
pillantva.
— Úgy döntöttem, elfogadom az ajánlatott. Azonnali
hatállyal – magyarázta Rose.
— Miért? – tudakolta Damon értetlenül.
— Miért ne? – válaszolt kérdéssel a kérdésre a
vámpírnő.
— Szerintem ez egy remek ötlet – szólalt meg Elena
komolyan. Úgy vélte, hogy így sokkal nagyobb biztonságban lesznek, ha lesz
velük egy idősebb vámpír is, aki nyilvánvalóan tisztában van azzal ki barát és
ki ellenség errefelé és úgy teljesen.
— Látod, Damon, Elena egyetért velem – kapott a
lehetőségen Rose. Ugyanis a hasonmás nagyon is jó felé tapogatózott. Tényleg
figyelni tud a biztonságukra, és ráadásnak figyelni tud arra, hogy a férfi ne
használjon semmilyen varázslatot elhamarkodottan. Ha mégis Morgana egy
szempillantás alatt itt lehet, és ő egyértelműen nem fogja megbüntetni az
unokáját úgy, mint Merlin tenné, sőt valószínűleg minél pusztítóbb a varázslat
annál büszkébb lesz rá.
— Mit bánom én – rántotta meg végül a vállát Damon.
– De most mondom, hogy nem várok rád még összepakolod a cuccaidat – tette hozzá
komoran. Minél előbb elmegy innen annál kevesebb az esélye annak, hogy
találkozik Kollal, és itt marad az édesanyja mellett. Utóbbi nagyon nagy
kísértést jelentett, ami teljesen kiborította.
— Nem is kell – száguldott el a szobájába Rose és
egy pillanat múlva vállára akasztott táskával jött vissza.
— Remek – forgatta meg a szemeit Damon. Sejtette,
hogy a vámpírnő ezt már régen eltervezhette. De végül is ő nem bánta. Úgy
hagyták el a házat, hogy több potyautast nem vettek fel, és nem is találkoztak
senki mással. Rose persze biztosította a férfit, hogy Alaric is csatlakozik
majd hozzájuk később, ha beszélt Prue-val. Damonnek ez tökéletesen megfelelt.
Sarah gyorsan rendbe tette a szobát, Caroline és
Lexi pedig tapintatosan távoztak, mert úgy vélték anyának és fiának kettesben kell
beszélnie egymással. Mikor Prue és kisebbik fia végre egyedül maradt hosszú
ideig egyikük sem szólalt meg. A nő az ablakon bámult kifelé, Stefan tudta mit
néz Damon, Elena és Rose távozását. Odament édesanyja mellé és megszorította a
kezét.
— Stefan? – nézett rá a nő azon nyomban. Teljes
figyelmét rá fordította és ez igazán jólesett neki, főleg, mert tudta, hogy
tényleg érdekli, és segíteni szeretne neki. Mindenben. Mert ezt teszi egy
anyja.
— Tudod ez az egész annyira hihetetlen – merengett
el ő egy pillanatra. Egészen apró gyerekkorától kezdve úgy hitte, hogy egyedül
csak a bátyja van neki, mivel bár az apjuk, aki nem is volt az apjuk, neki több
figyelmet szentelt, mint a testvérének, valójában egyiküket sem szerette. Most
már értette miért. De ennek ellenére ugyan úgy fájt neki, mert a férfi Meredith-el
együtt megfosztotta őt és Damont az anyjuktól. Valamint a nagyszüleiktől, bár
utóbbi talán nem is volt olyan nagy hátrány.
— Ellenedre van? – érdeklődte a nő tapintatosan.
Tudta, hogy ez milyen hirtelen történt és ez az egész mindenkinek új helyzet volt,
amivel nem tudtak mit kezdeni.
— A változás? Nem, csak… — kereste a megfelelő
szavakat Stefan, miközben kinézett az ablakon. Az erdőn túl volt Msytic Falls,
a hely, amiről azt hitte, hogy ott születet és meg is halt. Egyszerűen minden
más volt.
— Furcsa? – segítette ki Prue készségesen.
— Igen, azt hiszem, soha sem hittem volna, hogy más
is lehet velem, minthogy vámpír legyek és bűntudatott érezzek azért, amit az
apámmal, illetve azzal az emberrel tettem, akit annak hittem, és amiket
megtudtam… sok mindent más megvilágításba helyez – próbálta megfogalmazni a
helyzetet. — Veletek, minden, úgy értem… — tért át egy másik témára, hogy aztán
zavartan elhallgatott. Az anyja és az apja közötti kapcsolatra célozni tényleg
nem állt szándékában és most nem tudta hogyan is szívja vissza a dolgot, mert
annak ellenére, hogy ők a szülei voltak a dolgaik egyáltalán nem tartoztak rá a
dolgaik.
— Rendben van? – nézett rá Prue derűsen, és
bármennyire is tudta, hogy ez nem olyan kérdés, amitől vidámabbnak kéne lennie,
mégse állhatta meg mosoly nélkül.
— Igen – bólogatta Stefan elvörösödve. Csak szerette
volna tudni, hogy az édesanyja jól van-e ebből a szempontból.
— Megvagyunk – felelte Prue egy könnyednek szánt
vállrándítás kíséretében. Tisztában volt azzal, hogy ez milyen kényes ügy a
számukra.
— Téged könnyebb elfogadni anyának, mint őt apának –
motyogta Stefan lassan, aki bár szerette volna, ha másról beszélnek, mégis
tudnia kellett, hogy az édesanyja boldog és ezzel együtt hogyan áll a
dolgokhoz.
— Tudom, és sajnálom – felelte Prue bánatosan
elsimítva a szeméből a haját.
— Mit?
— Ha jobban figyeltem volna, akkor észrevehettem
volna a támadást, és megakadályozhattam volna. Akkor más lenne. Minden. – mondta
a nő keserűen és szürke szemei végtelen szomorúsággal csillogtak.
— Lehet, viszont nem vártam el tőled gyerekként,
amikor még felfogni sem tudtam a dolgokat, most meg aztán tényleg nem, hogy
mindenhol rémeket láss – mondta Stefan megnyugtatóan. Tudta, hogy az anyja minden
helyzetben megállja a helyét, és nyilván teljes kudarcként élte meg azt, hogy
nem találta meg őket és úgy érezhette, hogy ez a borzalmas emlék közéjük áll.
Pedig nem. Egyáltalán nem.
— De akkor minden más lenne – akaratoskodott Prue, láthatóan
magát hibáztatta a dolog miatt.
— Nem biztos. Nincs értelme bűntudatott érezned, te
mindent megtettél, ezt nagyon is jól tudom – szorította meg a nő vállát
határozottan, ebben teljesen biztos volt.
— Mégse volt elég – rázta meg a fejét Prue bánatosan.
— Ez nem igaz. Most itt vagy, ez számít, a többiről
egyikünk sem tehet.
— Elcseszett helyzetek egész sora – fintorodott el a
nő komoran.
— Igen, így értelmezhetnénk az életünket, de lényeg,
a lényeg mostantól minden más lesz – vágott közbe Stefan komolyan.
— Valóban? – nézett rá az anyja kíváncsian.
— Ha te is szeretnéd. Anya, én… az anyám vagy, és
örülök, hogy itt vagy és vigyázol ránk – húzta magához a nőt Stefan és arcát a
hajába temette, hogy érezze a régi illatot, ami gyerekként mindig megnyugtatta
és vidámsággal töltötte el.
— Stefan, drágám, a fiam vagy. Ez természetes, ahogy
a szeretetem is – mormogta Prue és hálás volt annak, hogy most nem látja őt
más, mert a szemei ismét könnybe lábadtak, de a pokolba is erre minden oka,
elvégre most kapta vissza a fiait, akik közül a kisebb ismét anyának hívja őt!
— Damon nem haragszik rád, csak neki nehezebb – biztosította
a nőt halkan a véleményéről jelen lévő gyermeke. Prue hallgatott és kisebbik
fia nyakába hajtotta a fejét. Még sok mindent kell helyrehoznia, de bízott
abban, hogy a dolgok mostantól nem lesznek bonyolultak. Elvégre visszakapta a
fiait, aminél többet aligha kívánhatna.
Újabb jó fejezet:) Még szerencse hogy Rose vállalta a gardedám szerepét mert az előzmények alapján Damon már attól felrobbantaná a panziót ha meghallja Kol nevét. Továbra is jó látni ahogy Jeremy és Rebekha kezdenek közel kerülni egymáshoz:) Annak ellenére hogy Stefan megértőbbnek tűnik azért biztos érdekes lesz az első találkozása az apjával:) Kíváncsian várom a folytatást:) Viktor
VálaszTörlésSzia Victor! <3
TörlésKöszönöm, hogy írtál :)
Örülök, hogy tetszett :) Valahogy úgy ;) Igen, lassan de biztosan ;) Meglátjuk ;)
Nemsokára fent lesz :)
Puszi
Eszembe jutott néhány dolog amit első nekifutásra elfejtettem leírni,néha előfordul:) Szóval most Merlin is addig fog Camelotban úgymond raboskodni amíg szembe nem néz azokkal az emlékekkel és érésekkel amiket Arthur halála óta próbál elfojtani? A másik pedig ami eddig nem esett le de most hogy újra olvastam a történetet feltűnt. Mi van Quetsiyahval? Azt írtad ő is bezárta magát hogy bezárhassák Silast.Akkor most ő is kiszabadult Silasal és Mordreddel együtt vagy rá nem hatott az ébresztő varázslat?
TörlésSemmi gond :) Nem, Merlinnél más szabályok érvényesek ;) Nemsokára megtudod, hogy mi van Quetsiyahval és, hogy őt mennyire érintette a varázslat ;)
TörlésPuszi
Sziaa! Örülök neki hogy felébredtek :) Damon-t és Kol-t nem lenne tanácsos egy szobába engedni mert ott kő kövön nem maradna :) Remélem hogy Damon is megbékél ezzel a helyzettel mint Stefan. Szerintem Jeremy és Rebekah aranyosak lennének együtt :) Várom a kövit..:)
VálaszTörlésGabi*
Szia Gabi! <3
TörlésKöszönöm, hogy írtál :)
Már itt volt az ideje :) Az már egyszer biztos :) Meglátjuk, de az biztos, hogy ő keményebb dió lesz ;) Igen, náluk nagyon afelé haladnak a dolgok ;)
Nemsokára fent lesz :)
Puszi