XXVI. fejezet

Gondoskodás

„Gondoljatok bele. Nem lennék ebben a buliban, ha apám meg anyám meg nem hívnak. Ők ketten rángattak le valami felhőről, ahol békében elvoltam, nem háborgattam senkit, aztán itt lent összehoztak egy tehetetlen, gondoskodást igénylő testtel, és úgy rendezték, hogy tőlük függjek. Sose mondták meg kereken: na ide vigyázz, gondoskodunk rólad, amíg aranyos kis csöppség vagy, de aztán te jössz. Ha ezt mondják, én felteszem a kezem, hogy kösz, de inkább nem. Maradok a felhőmön testetlenül. Az ő ötletük volt. Úgyhogy most a nyakukon lógok.” William Nicholson

Prue a maga részéről mindennél előrébb tartotta a gyerekeit, viszont előtte gyorsan a szobájába száguldott és a teste köré tekert törülközőt, felváltotta a kimonójára. Ez azért mégiscsak jobb volt. Nem, mintha szégyenlős lett volna, hanem túlságosan is tudatában volt annak, hogy a fiai – különös tekintettel Damon érzékenységére a téma iránt – hogyan reagálnának rá.

Ezért aztán úgy vélte jobb az ilyesféle konfliktust még csírájában elfojtani. Ahogy belépett abba a szobába, ahol a fiai és az ő három ápolójuk volt a szíve erősebben kezdett dobogni. Nem vallotta volna be – és nem is látszott rajta —, de félt. Nem tudta hogyan fognak reagálni arra, amit megtudtak. Főleg, azért, mert így kellett megtudniuk. Ő a maga részéről nem ezt a varázslatot választotta volna, hanem csak fokozatosan hozott volna vissza mindent, de Merlin, mint általában mindig, eléje ment és helyette hozta meg – a véleménye szerint helyes – döntést.

Picit megrázta a fejét, mert most igazán akart az apján töprengeni, arra hogy az vajon hogyan is érezheti magát azon a helyen ahová őt oly nagy könyörtelenséggel küldte. Merlin, ezt is, mint mindent, túl fogja élni és ez egyszer a helyzetre tekintettel talán még el is nézi neki a dolgot, mert nyilván az ő kicsavarodott logikája is ugyanazt fogja kikövetkeztetni, mint amit végül Prue kigondolt. Mégpedig azt, hogy nagyon is megérdemli az ott tartózkodást. Ezért aztán a nő kicsivel később számított az anyja látogatására is, amivel kapcsolatban előre is vegyes érzései voltak. De ezt most elhessegette magától és próbált arra koncentrálni, amire kell.

— Gondolom adtatok nekik fájdalomcsillapítókat – jegyezte meg komolyan, mint akinek más lehetőség meg sem fordult a fejében. Mert ez így is volt. Annyira sok személy volt itt, akik tapasztaltak voltak az ilyen téren, hogy az ezzel ellentétes lehetőségre nem is gondolt. Főleg, mert bízott két legjobb barátjában.

— Igen, Sarah készített nekik… valamit, amitől jobban lehetek – helyeselt Caroline buzgón, akinek bár szemei alatt sötét karikák terültek el, kitörően lelkes volt továbbra is. Ezt nevezem életkedvnek, ami mindig meglátja a jót, még akkor is, ha arra igencsak csekély esély van, gondolta a nő némileg szórakozottan.

— Helyes – bólogatta Prue, aztán először Damonhöz, majd Stefanhoz ment oda és megérintette a homlokukat. – Kegyetlenség – motyogta maga elé olyan gyilkos dühvel, amitől a szintén fáradtnak látszó Elena hátrahőkölt.

— Gondoltam szükséged van Kol vérére – lépett be a szobába Lio, egy szépen metszett kristálypohárral a kezében, amiben nyilvánvalóan az említett vére lehetett. A nőt nem igazán érdekelte hogyan is szerezte, ebben a pillanatban az volt a lényeg, hogy sikerült. Valamint előtte egy aprócska varázslat segítségével helyrehozta az üvegeket, amiket Prue apja távozása előtt tönkretett.

— Én meg hozom a tiédet – fűzte hozzá Lance diadalmasan úgy mutatva fel a tasakot, mintha az egy különleges aranyérem vagy egy első helyezését járó serleg lett volna.

— Ne legyél mérges, de arra gondoltam, hogy én végzem el a varázslatot – vetette fel a fekete hajú boszorkánymester aggodalmasan és kérdő tekintettel nézett barátnője szürke szemeibe. Ugyanis úgy vélte, hogy Prue—nak ebben az állapotában nem kéne még inkább kimerítenie magát. És most, hogy az ős vére rendelkezésére állt ő is képes volt úgymond „csodát” tenni. A nő, szinte végtelennek tetsző ideig Lio arcvonásait tanulmányozta, majd vonakodva rábólintott.

— Nem lesz semmi bajuk, ha felébrednek? – tudakolta Elena kissé szorongva. Az elmúlt hét kész gyötrelem volt számára és a többiek folyamatos nyugtatása ellenére nyugtalan maradt a varázslat miatt, amit Merlin használt, de Prue határozott viselkedését elnézve, tisztában volt azzal, hogy a nő tudja, hogy mit is csinál. Még akkor is, amikor Lióra bízza a varázslatot.

— Nem, ha a fejükbe nyilalló fájdalmat leszámítjuk – felelte a nő őszintén. Ez ellen sajnos nem sokat tehetett, a már bevetett módszereket leszámítva.

– Alexia! – szólította meg Prue a sarkba húzódó vámpírnőt, aki apja szolgája volt már hosszú évszázadok óta és még ő nem volt rá alkalmas – vagyis amikor aludt – akkor ő felügyelt a fiaira. Igaz, nem a legjobb módszert használta, mégis legalább tett valamit. Amit bizonyos fokig értékelt. Tényleg.

— Igen, tehetek érted valamit? – húzta ki magát Lexi visszafojtott lélegzettel várva a választ— Hiszen nagyon is tisztában volt helyzete nemkívánatosságával. Így aztán felkészült arra, hogy akár most azonnal távoznia kell a házból. Nem szívesen tette volna elegedet a parancsnak, de megértette volna a mögöttes indokokat. Elvégre vélhették úgy, hogy a személyes érzelmeit félretéve Merlin parancsa miatt maradt itt, és, mint olyan nyilvánvalóan felkerült a „Soha, vagy legalábbis jó ideig ne lássalak” listára Prue szemében. Ami senki számára nem volt előny. Ezért aztán az ellenkezője meg sem fordult a fejében. Prue—nak már a nyelve hegyén volt, hogy elküldi őt, szólásra nyitotta a szájára és kissé maga is megdöbbent attól, amit mondott.

— Megtennéd, hogy szólsz Sarah—nak, készítsen még abból a fájdalomcsillapítóból? – érdeklődte semleges hangon.

— Természetesen. Én… — nyelt egyet a vámpírnő, hogy megköszönje a bizalmat, mivel tisztában volt azzal, hogy a másik igazán dönthetett volna másként is, ha azt nézi, hogy az apjának dolgozik, aki most szintén nem lehetett valami előkelő helyen a már említett listán.

— Már mondtam, ameddig nem keversz bajt, maradhatsz – mondta Prue fojtottan, aki bár utálta ismételni magát, most tudta, hogy szükséges, de ha még egyszer el kell mondania, akkor vér fog folyni.

— Köszönöm, Avalena – mormolta Lexi hálásan és arcán boldog mosollyal kiment a szobából, miután látta, hogy a nevezett személy egy elutasító kézmozdulatot tesz. Egyértelműen jelezve, hogy nem a vámpírnő miatt tette ezt az engedményt és ezért minden erre irányuló köszönetnyilvánítás felesleges.

— Ne már, Prue! – morogta Lance, aki úgy nézett, mint egy durcás gyerek mikor megtudja, hogy az esti korai lefekvés még mindig kötelező rá. Különösen rá.

— Lance, szed össze magad, és ne nézz rám ezzel a könyörgő kölyökkutya pillantással, mert egyáltalán nem válik be – tromfolt le a kitörni készülő egyértelműen teljesen felesleges hisztit a nevezett nő. Most egyáltalán nem ért rá arra, hogy szőke hajú barátja sebeit nyalogassa, főleg, mivel azoknak semmilyen oka nincsen a gyerekességet kivéve.

— Igazságtalanság – panaszolta Lance, majd hogy még nevetségesebbé tegye saját magát az ablakhoz vágtatott olyan hévvel, mint, aki ki akar ugrani rajta, végül mielőtt lefejelte volna azt hirtelen megállt. Lio megcsóválta a fejét és egy amolyan, „menthetetlen vagy” sóhajt hallatott, miközben beadta a fiúknak a szüleik vérét.

— Caroline, Elena csak a problémák elkerülése érdekében megfognátok a fiúk kezét? – fordult a két vámpírlány felé a fekete hajú boszorkánymester, és felgyűrte a karján az inget.

— Miért? – tudakolta a kíváncsi szőke lány, de persze ő és a hasonmás is leültek az alvók mellé és tették, amit kértek tőlük.

— Könnyebb visszatalálni, ha egy szeretünk, ott van mellettünk – magyarázta meg végül Prue kissé elnyújtva a választ. Figyelte, ahogy Lio már neki is fogott a varázslatnak és várt.

— Ezért volt az, hogy a te ágyadnál is álltak? – motyogta Elena érdeklődve és erősebben szorított rá a szeretett férfi kezére.

— Nem, én a magam részéről alig vártam, hogy a véremet igya – vetette ellen Lance vigyorogva, Prue vetett rá egy ferde pillantást. — Hopp, egy ájult Lio – kapta el még időben a boszorkánymestert, aki láthatóan a varázslat végére ért és az kissé kiütötte. Arról nem is beszélve, hogy vérzett. De legalább életben volt, amit magában a maga pesszimista módján már biztosan megállapított.

— Köszönjük, hogy kijelented a nyilvánvalót – jelentette ki legjobb barátnője szárazon.

Ric közbenjárásának hála Kol kapott ruhákat Jeremy—től. Egy törülközőben flangáló ős egyértelműen nem lenne az, amit legjobb barátja látni szeretne, ha felébred, kiváltképpen azért, mert erről az ősről volt szó.

— Kol, én… — törte meg a beállt feszült csendet Rebekah és idegesen kezdet babrálni az asztalon lévő terítővel. Ez a viselkedés igazán nem vallott rá, de úgy vélte van, amit meg kell tennie annak érdekében, hogy továbbléphessen. Persze azon kívül, hogy bocsánatot kér Damontől és Stefantól. Ami egyértelműen kínos és frusztráló lesz, nem is beszélve arról, hogy az idősebb testvér nyilván mérges is lesz rá, mert szóba meri hozni a dolgot. Mármint a közöttük lévő vérrokonságot.

— Rebekah – grimaszolta Kol ingerülten. Ez véleménye szerint egyike volt azon témáknak, amiket nem akart hallani, főként tovább taglalni. Úgy körülbelül… soha.  

— Meghallgatnád? – tudakolta Jeremy hasonló hangon, miközben megfogta a szőke hajú ős kezét és megszorította azt, jelezve, hogy jól csinálja, csak próbálja meg figyelmen kívül hagyni, hogy a testvére egy tapló. Rebekah kipréselt magából egy remegő mosolyt.

— Tudom, mit akar mondani és szórakoztató, hogy te a védelmére kelsz meg minden. Egyébként a Bennett boszorkányt már dobtad is? – érdeklődte az ős arcán egy undok vigyorral.

— Kol, ehhez semmi közöd – szólalt meg Elijah és felemelte a teás poharát, hogy annak pereme fölött vessen egy szigorú pillantást öccsére.

— Igaz, és milyen jó is ez – vágta rá a nevezett határozottan. Habár az igazat megvallva kíváncsi lett volna rá, hogy azok ketten most pontosan milyen kapcsolatban is vannak egymással. Nem, mintha féltette volna a húgát, ó, nem. Szegény, naiv Jeremy, még biztos nincsen tisztában azzal, hogy milyen nővel is kezdett. De végül is, mint ahogy arra az ő drága udvarias bátya volt szíves rávilágítani, nem az ő dolga. Talán Prue—é, ám egyértelműen nem az övé. Milyen kár!

— Sajnálom, amit tettem – emelte Kolra a szemeit Rebekah és ha az ős nem tudta volna, hogy közben a könnyeit nyeli vissza legyintett is volna, hogy jelezze nem gondolhatja komolyan ezt az egészet. Náluk ez soha sem volt módi, a bocsánatkérés hiba volt, gyengeség. És mivel ők voltak a legidősebb vámpírok, így ezt pont, hogy nem engedhették meg maguknak.

— Tudom, Rebekah, komolyan, nincsen szükségem arra, hogy folyamatosan ezt ismételgesd. Elsőre is tökéletesen felfogtam, nem tudtad a dolgot, így egyszerűen csak lépjünk tovább, rendben? – vetett egy szúrós pillantást a húgára Kol, mint akinek már elege van ebből és továbblépett. Így volt. Sajnálatos módon Camelotban sok mindenen elgondolkozott, és bár nem szándékozott jó fiú lenni, nem várta el hogy a húga még egyszer bocsánatot kérjen azért, amiről egyikük sem tehet.

— Rendben – sóhajtotta a szőke hajú ős és mosolya ezúttal őszintén boldog volt. Kol nem akarta ezt. Csak semmi hálálkodás!

— Szóval ez a Percy, itt volt és ti hagytátok elmenni – tért át egy másik témára egy lesújtó pillantás kíséretében.

— Nem találtunk okot arra, hogy marasztaljuk – vont vállat Ric.

— Legalább itt tarthattátok volna egy hosszabb teadélutánra, vagy mit én tudjam – legyintette Kol idegesen.

— De akkor hogy vitte volna el nektek az üzentet? – vetette ellen Elijah a maga komoly módján.

— Sehogy, mivel nem jött el – csattant fel az öccse ingerülten.

— Ezt a lehetőséget nem vettük figyelembe az után, amit Lance tett vele – mondta Rose a homlokát ráncolva. Zavarta, hogy nem vette észre a dolgot. Elvégre Morgana azért küldte ide, hogy segítsen, erre ez történik.

— Megölte? – ragyogott fel Kol szeme a lelkesedéstől.

— Majdnem – mormolta Lexi, aki Sarah-nak segített a fájdalomcsillapító elkészítésében.

— Csak majdnem? Hát ez már tényleg felháborító, hogy már rá sem lehet rendesen számítani – morgolódott Kol.

— Mi, mondtuk neki, hogy ne tegye – motyogta Ric, aki azóta meggondolta magát ezt a kérdést illetően.

— Ezt nevezem, én összhangnak – ismerte el Kol kelletlenül, bár azért úgy vélte, hogy Klaus Lance-el értett egyet. Igaz, ezt soha sem fogja megtudni, mert a bátyja nem ad igazat neki ebben a témában. Nem, mintha másikban megtette volna. Talán, de persze nem teljesen.

— Milyen volt Camelotban? – tört ki a kérdés Klausból, ami egyértelmű volt, hogy előbb vagy utóbb meg fog történni. Mert ez az ügy feltétlenül érdekelte az ősi hibridet, akinek mindenbe bele kellett ütnie az orrát és mindent tudnia kellett, mert ha nem így lenne, akkor talán kevesebb információt tudna felhasználni mások ellen. Jobban mondva a saját javára fordítani és úgy felhasználni. Mert azért az önzetlenség kissé távol állt tőle.

— Szerinted, milyen volt, ha az akaratom ellenére kerültem oda és voltam ott egy hétig? – ironizált Kol, de valahogy tudta, hogy ilyen könnyen nem tudja leszerelni a bátyját. Mégis nem szívesen osztotta volna meg az ott történteket Klausszal, sőt inkább senkivel.

Még most is kényelmetlenül feszengeni kezdett, ha arra gondolt, hogy Prue mennyire törékeny állapotban volt és annak ellenére, hogy a többiek valószínűleg tudtak erről a gyengeségéről, nem szerette volna, ha valóban értesülnek arról, hogy a nő kiborulása valóban súlyos volt. Hogy a fergeteges szeretkezésükről és az utána lévő felfedezésekről ne is beszéljünk.

Ami Camelotban történ, az ott is marad!

— Nem tudom, ezért kérdezem – hajolt előre Klaus kíváncsian. Tudta mennyire tapintatlanul viselkedik, és ha Camelot érdekelné, akkor Lio – mert Lance egyértelműen szóba sem jöhetett – felvilágosítaná őt mégis sokkal kényelmesebb volt erről az öccsét kérdezni. Mivel Prue-val kapcsolatban azért ő is tisztában volt azzal, hogy kész öngyilkossággal érne fel, ha őt faggatná erről.

— Merlin tényleg felújította a várat? – ráncolta a homlokát Ric, aki Prue emlékeiből pontosan tisztában volt azzal, hogy mennyire rossz állapotban van az egész épület és milyen lett a környéke. Senki és semmi nem volt már ott olyan, mint egykor.

— A főépületet igen, de kimenni ostobaság lett volna – felelte végül Kol mogorván, elvégre ez nem olyan dolog, amihez érzések kapcsolódnának, vagy más kényes kérdéskört érintene. Sajnálatos módon már mindkettőből túl sok volt.

— Miért is? – tudakolta Jeremy, akinek azért szintén fúrta az oldalát a dolog, de a világért se lett volna olyan indiszkrét, mint az ősi hibrid.

— Mocsár, köd, amiben az orrodig sem látsz – húzta el a száját az ős. Nem is értette, hogyan tudta megkülönböztetni egymástól a napszakokat, lehet, hogy Merlinnek így sikerült őket három nap helyet egy hétig ott tartania őket? Az érzékeik összezavarásával? Nem, mintha ez a helyszínen sokat segített volna rajtuk.

— Ennyire leamortizálódott? – merengett el Elijah, aki még emlékezett arra, hogy gyerekként mennyi mindent hallottak arról a helyről és a szépségéről.

— Nyilván – rántotta meg a vállát Kol könnyedén.

— Láttad a kerek asztalt? – hajolt még előrébb Klaus izgatottan. Nem mintha ő maga most nem egy hasonló bútor körül beszélgetett volna.

— Ja – érkezett a kurta, szinte semmitmondó válasz.

— És? – faggatózott továbbra is az ősi hibrid, szinte öccse képébe nyomva a sajátját, aki ezt láthatóan egyáltalán nem tolerálta, tekintve bosszús arckifejezését.

— Mit és? – szűrte a fogai között Kol csípősen.

— Szerintem nem kéne erről kérdezned őt, és reméljük, hogy Prue nem hallotta meg, mert ő nem örülne neki, hogy ezt feszegeted – szólalt meg végül Rose, megfellebbezhetetlen határozottsággal. Tekintettel arra, hogy ő tényleg nem akarta, hogy a nő felzaklassa magát, ebben az állapotban semmiképpen sem, így is túl sok minden érte mostanában.

— Értem – húzódott vissza Klaus, aki bár nem látszott feladni a dolgot, megértette, hogy nem a megfelelő személyekhez fordult útmutatásért.

Lance eltávolította a szobából Lio eszméletlen testét, ez idő alatt Damon és Stefan egy hét után először ébredezni kezdtek. Az első reakciója mindkettőjüknek az volt, hogy a fejükhöz kaptak és lassan, de meglehetősen fájdalmasan öntudatukra találtak.

— A szemétláda! – morogta Damon. Ezen megjegyzését sok mindenkire értette. Merlinre, aki ezt tette vele, aztán Giuseppe Salvatore-ra, aki elvette az anyjától Meredith segítségével és végül, de leginkább Kolra, aki összetörte az anyja szívét.

— Damon – mosolygott rá Elena boldogan, valamint megkönnyebbülve szerelmére és megölelte. Amit az érintett hálásan lehunyt szemmel fogadott. Annyira szerette a hasonmást, hogy néha nem is értette, hogyan is érdemli meg őt.

— Anya – szólalt meg Stefan is, mikor észrevette a nőt, aki ezt hallva egy ragyogó mosolyt vetett rá és kissé furcsán kezdet csillogni a szeme.

— Alexia hozza a fájdalomcsillapított — biztosította őket együttérzően. Mintha pontosan tudná mennyire rossz érzéseken is kellett átélniük.

— Akkor visszatértél Camelotból – lélegzett fel Stefan is, mert aggódott az anyjáért, valamint egy picikét Kolért is. Az emlékek miatt a nő mégis sokkal közelebb volt hozzá.

— Stefan, már ébredésed után is remek megállapításaid vannak – konstatálta bátya cinikusan. Nem nézett Prue-ra, mert az igazat megvallva nem tudta mit kezdjen vele. Túl sok emléke volt a közös életükről, a feltétel nélküli szeretetéről, ami még az emlékeitől megfosztva is meghatározta az életét.

— Nemrég tértünk vissza – válaszolta a nő komolyan.

— Miért mégis meddig… aludtunk? – hagyta abba a fiatalabb testvér meglehetősen tétován a mondatott.

— Egy hétig és nem történt semmi, kivéve, ha leszámítjuk Percival látogatását, akit Lance majdnem megölt, meg persze a szüleitek visszatérését, egy oltári nagy veszekedést Prue és Merlin között és azt, hogy utóbbi most Camelotban van, hála anyátoknak – sorolta Caroline szokása szerint lelkesen azokat a cselekményeket, amelyek szerinte fontosak voltak.

— Nevetséges – morgolódott Damon összehúzott szemekkel, így nem láthatta, hogy a szemei szinte teljesen kékek lesznek a bosszúságtól.

— Damon, a szemed – suttogta Elena csodálkozva, főleg amikor a szobában lévő gyertyák hirtelen fellobbantak.

— Nem rossz – vigyorodott el az érintett és felállt volna, amikor is észrevette anyja kifürkészhetetlen szürkei szemeit, főleg a felhúzott szemöldököt, ami szinte provokálta őt.

— Én a helyemben kétszer is meggondolnám a dolgot, mert még a végén tönkreteszel mindent a környéken – közölte Prue hanyagul, mert pontosan tisztában volt az idősebb fia fejében megforduló érzésekkel és gondolatokkal. Nem, mintha belenézett volna. Nem. Pontosan tudta, hogy Damon éppen azt latolgatja, hogy az erejével hogyan is ölhetné meg az apját.

— Nekem van igazam – nézett bosszúsan a nőre Damon, igazán értékelte volna, ha vele ért egyet, de ebben a kérdésben nyilván nem számíthat rá, ami azért kissé rosszul esett neki.

— Nem mondtam, hogy nincsen, de azt sem, hogy igen – mutatott rá a lényegre Prue nagyon is célzatosan. Ha a fiának igaz is van, akkor sem kéne ilyet tennie, hanem tanulnia kéne abból, amit ő tett Camelotban.

— Nem értem miért állsz az ő pártján azok után, amit tett – zsörtölődött, és Elenára támaszkodva felállt. Stefan is hasonlóan tett szőke hajú barátnője segítségével és tétován kapkodta a fejét az anyja és a bátyja között. Igazán nem tudta, hogyan csillapítsa le az indulataikat.

— Kicsim, tudom, hogy megbántott, de ő ilyen – mondta Prue a tőle telhető legszelídebb hangon.

— Nem kéne védened – csattant fel sértetten és egyfajta kétségbeeséssel.

— Az erőd nem azért kaptad vissza, hogy után meggondolatlanul tombolni kezdj – kötötte az ebed a karóhoz a nő és jelentőségteljesen nézett idősebb fiára, mert remélte, hogy az megérti az ő indokait is.

— Mint te?

— Mint én – ismerte el a nő megránduló arccal. A további beszélgetést az zavarta meg, hogy Lexi lépett be a szobába Sarah-val a nyomában.

— Szükségetek van fájdalomcsillapítóra – jegyezte meg a vörös hajú lány arcán egy ragyogó mosollyal és buzgón nekilátott feladatának.

— Hazamegyek – jelentette ki Damon, miután lenyelte a gyógyszert, ugyanis nem volt olyan ostoba hogy azt visszautasítsa, de a világ összes kincséért sem akart tovább abban a házban tartózkodni, ahol az apja is volt. Mert biztosra vette, hogy az ős itt van. Hogy ismét kihasználja az anyját. Összeszorította a száját, mert nem tudta mit kellene tennie ez ellen.

— Ahogy gondolod, én itt leszek, ha esetleg meggondolnád magad – mosolygott rá Prue nyíltan és szívélyesen.

— Hát persze – jegyezte meg Damon gúnyosan, mintha ebben tényleg teljesen biztos lett volna és az igazat megvallva az is volt.

Mielőtt a pár elhagyhatta volna a házat Rose-t pillantották meg a folyosó közepén, aki határozottan rájuk nézett.

— Rose, Rose, Rose – mormogta Damon némileg szórakozottan megcsóválva a fejét. Továbbra sem tudta, hogyan kéne állni a vámpírnőhöz, akit Morganának hála visszakapott. Köszönetet nem fog mondani az biztos.

— Damon, Damon, Damon – utánozta a másikat Rose és kihívóan elmosolyodott.

— Nem érünk rá dumcsizni, de ha esetleg úgy gondolod, később, talán, átnézhetsz a panzióba – vetette fel Damon a lehetőséget a maga hanyag módján.

— Persze csak, akkor, ha nem veszed rossz néven – fűzte hozzá Elena tapintatosan, mert szerelme láthatóan elfelejtette azt az apropót, hogy ott szúrta szíven a másikat. Igaz, azt hitte, hogy vérfarkas harapás miatt megveszett. Ami nyilván valóban igaz volt, csak az nem hogy meghalt. Vagy őt is úgy hozta vissza Morgana, mint Prue Ric-et? A hasonmás nem tudta, mégis örült mindkettő döntésnek. Damon visszakapta a legjobb barátját és Rose-t is, aki szintén hasonlóan fontos volt neki.

— Remek, köszönöm Elena – bólintotta a vámpírnő beleegyezően és barna haját határozottan hátradobta a válla felet. Először meglepő volt ezzel a frizurával, aztán egyértelművé vált, hogy a régi idők emlékére néz ki úgy, mint egykor. Legalábbis Caroline és Elena erre a megállapításra jutottak.

— Akkor, most, ha megbocsátasz. Mi mennénk – jelentette ki Damon gunyorosan.

— Csak utánatok – nagylelkűsködött Rose.

— Ezt meg hogy érted? – érdeklődte Damon a nőre pillantva.

— Úgy döntöttem, elfogadom az ajánlatott. Azonnali hatállyal – magyarázta Rose.

— Miért? – tudakolta Damon értetlenül.

— Miért ne? – válaszolt kérdéssel a kérdésre a vámpírnő.

— Szerintem ez egy remek ötlet – szólalt meg Elena komolyan. Úgy vélte, hogy így sokkal nagyobb biztonságban lesznek, ha lesz velük egy idősebb vámpír is, aki nyilvánvalóan tisztában van azzal ki barát és ki ellenség errefelé és úgy teljesen.

— Látod, Damon, Elena egyetért velem – kapott a lehetőségen Rose. Ugyanis a hasonmás nagyon is jó felé tapogatózott. Tényleg figyelni tud a biztonságukra, és ráadásnak figyelni tud arra, hogy a férfi ne használjon semmilyen varázslatot elhamarkodottan. Ha mégis Morgana egy szempillantás alatt itt lehet, és ő egyértelműen nem fogja megbüntetni az unokáját úgy, mint Merlin tenné, sőt valószínűleg minél pusztítóbb a varázslat annál büszkébb lesz rá.

— Mit bánom én – rántotta meg végül a vállát Damon. – De most mondom, hogy nem várok rád még összepakolod a cuccaidat – tette hozzá komoran. Minél előbb elmegy innen annál kevesebb az esélye annak, hogy találkozik Kollal, és itt marad az édesanyja mellett. Utóbbi nagyon nagy kísértést jelentett, ami teljesen kiborította.

— Nem is kell – száguldott el a szobájába Rose és egy pillanat múlva vállára akasztott táskával jött vissza.

— Remek – forgatta meg a szemeit Damon. Sejtette, hogy a vámpírnő ezt már régen eltervezhette. De végül is ő nem bánta. Úgy hagyták el a házat, hogy több potyautast nem vettek fel, és nem is találkoztak senki mással. Rose persze biztosította a férfit, hogy Alaric is csatlakozik majd hozzájuk később, ha beszélt Prue-val. Damonnek ez tökéletesen megfelelt.

Sarah gyorsan rendbe tette a szobát, Caroline és Lexi pedig tapintatosan távoztak, mert úgy vélték anyának és fiának kettesben kell beszélnie egymással. Mikor Prue és kisebbik fia végre egyedül maradt hosszú ideig egyikük sem szólalt meg. A nő az ablakon bámult kifelé, Stefan tudta mit néz Damon, Elena és Rose távozását. Odament édesanyja mellé és megszorította a kezét.

— Stefan? – nézett rá a nő azon nyomban. Teljes figyelmét rá fordította és ez igazán jólesett neki, főleg, mert tudta, hogy tényleg érdekli, és segíteni szeretne neki. Mindenben. Mert ezt teszi egy anyja.

— Tudod ez az egész annyira hihetetlen – merengett el ő egy pillanatra. Egészen apró gyerekkorától kezdve úgy hitte, hogy egyedül csak a bátyja van neki, mivel bár az apjuk, aki nem is volt az apjuk, neki több figyelmet szentelt, mint a testvérének, valójában egyiküket sem szerette. Most már értette miért. De ennek ellenére ugyan úgy fájt neki, mert a férfi Meredith-el együtt megfosztotta őt és Damont az anyjuktól. Valamint a nagyszüleiktől, bár utóbbi talán nem is volt olyan nagy hátrány.

— Ellenedre van? – érdeklődte a nő tapintatosan. Tudta, hogy ez milyen hirtelen történt és ez az egész mindenkinek új helyzet volt, amivel nem tudtak mit kezdeni.

— A változás? Nem, csak… — kereste a megfelelő szavakat Stefan, miközben kinézett az ablakon. Az erdőn túl volt Msytic Falls, a hely, amiről azt hitte, hogy ott születet és meg is halt. Egyszerűen minden más volt.

— Furcsa? – segítette ki Prue készségesen.

— Igen, azt hiszem, soha sem hittem volna, hogy más is lehet velem, minthogy vámpír legyek és bűntudatott érezzek azért, amit az apámmal, illetve azzal az emberrel tettem, akit annak hittem, és amiket megtudtam… sok mindent más megvilágításba helyez – próbálta megfogalmazni a helyzetet. — Veletek, minden, úgy értem… — tért át egy másik témára, hogy aztán zavartan elhallgatott. Az anyja és az apja közötti kapcsolatra célozni tényleg nem állt szándékában és most nem tudta hogyan is szívja vissza a dolgot, mert annak ellenére, hogy ők a szülei voltak a dolgaik egyáltalán nem tartoztak rá a dolgaik.

— Rendben van? – nézett rá Prue derűsen, és bármennyire is tudta, hogy ez nem olyan kérdés, amitől vidámabbnak kéne lennie, mégse állhatta meg mosoly nélkül.

— Igen – bólogatta Stefan elvörösödve. Csak szerette volna tudni, hogy az édesanyja jól van-e ebből a szempontból.

— Megvagyunk – felelte Prue egy könnyednek szánt vállrándítás kíséretében. Tisztában volt azzal, hogy ez milyen kényes ügy a számukra.

— Téged könnyebb elfogadni anyának, mint őt apának – motyogta Stefan lassan, aki bár szerette volna, ha másról beszélnek, mégis tudnia kellett, hogy az édesanyja boldog és ezzel együtt hogyan áll a dolgokhoz.

— Tudom, és sajnálom – felelte Prue bánatosan elsimítva a szeméből a haját.

— Mit?

— Ha jobban figyeltem volna, akkor észrevehettem volna a támadást, és megakadályozhattam volna. Akkor más lenne. Minden. – mondta a nő keserűen és szürke szemei végtelen szomorúsággal csillogtak.

— Lehet, viszont nem vártam el tőled gyerekként, amikor még felfogni sem tudtam a dolgokat, most meg aztán tényleg nem, hogy mindenhol rémeket láss – mondta Stefan megnyugtatóan. Tudta, hogy az anyja minden helyzetben megállja a helyét, és nyilván teljes kudarcként élte meg azt, hogy nem találta meg őket és úgy érezhette, hogy ez a borzalmas emlék közéjük áll. Pedig nem. Egyáltalán nem.

— De akkor minden más lenne – akaratoskodott Prue, láthatóan magát hibáztatta a dolog miatt.

— Nem biztos. Nincs értelme bűntudatott érezned, te mindent megtettél, ezt nagyon is jól tudom – szorította meg a nő vállát határozottan, ebben teljesen biztos volt.

— Mégse volt elég – rázta meg a fejét Prue bánatosan.

— Ez nem igaz. Most itt vagy, ez számít, a többiről egyikünk sem tehet.

— Elcseszett helyzetek egész sora – fintorodott el a nő komoran.

— Igen, így értelmezhetnénk az életünket, de lényeg, a lényeg mostantól minden más lesz – vágott közbe Stefan komolyan.

— Valóban? – nézett rá az anyja kíváncsian.

— Ha te is szeretnéd. Anya, én… az anyám vagy, és örülök, hogy itt vagy és vigyázol ránk – húzta magához a nőt Stefan és arcát a hajába temette, hogy érezze a régi illatot, ami gyerekként mindig megnyugtatta és vidámsággal töltötte el.

— Stefan, drágám, a fiam vagy. Ez természetes, ahogy a szeretetem is – mormogta Prue és hálás volt annak, hogy most nem látja őt más, mert a szemei ismét könnybe lábadtak, de a pokolba is erre minden oka, elvégre most kapta vissza a fiait, akik közül a kisebb ismét anyának hívja őt!

— Damon nem haragszik rád, csak neki nehezebb – biztosította a nőt halkan a véleményéről jelen lévő gyermeke. Prue hallgatott és kisebbik fia nyakába hajtotta a fejét. Még sok mindent kell helyrehoznia, de bízott abban, hogy a dolgok mostantól nem lesznek bonyolultak. Elvégre visszakapta a fiait, aminél többet aligha kívánhatna.