I. fejezet

Az új történelem tanárnő

"Vicces! Néha, ha besétálsz egy új helyre, az az érzésed, hogy pontosan ott vagy, ahol lenned kell." Így jártam anyátokkal című sorozat

Egy sötétkék színű Mercedes száguldott az úton. Az autó tulajdonosa és egyben használója egy hosszú sötétbarna hajú, szürke szemű nő volt. A kocsi csendes suhanásának csendjét hirtelen élesen zenélő hang törte meg. Mire a sofőr meglepődöttségében majdnem nekihajtott a felbukkant táblának, amit egyébként valaki igencsak pofátlan módon az út mellé helyezet és ostoba módon nem gondolt arra, hogy ez milyen veszélyes is lehet. De szerencsére a barna hajú nő még idejében – igaz csak éppen hogy – egy gyors reflexszerű mozdulattal megfékezte a táblával kötött közelebbi ismeretséget. Így ő is és a vadonat új autója is megmenekültek. Szürke szemeivel villámló pillantást vetett az anyósülésre hanyagul odadobott – szerény véleménye szerint - túlságosan is kisméretű táskájára, hátha így megszűnik a zavaró - zenének aligha nevezhető - zaj. Nem így történt. Ezért bosszúsan ugyan, de végül rászánta magát, hogy felveszi a telefonját. Igaz egy pillanatig vacillált azon, hogy mi lenne, ha egyszerűen csak kidobná az ablakon és gondtalanul folytatná tovább az útját, végül azonban inkább elvetett ezt a lehetőséget. Nem puszta szívjóságból, hanem, mert sejtette, hogy ki is hívja és pillanatnyilag egyáltalán nem akarta őt látni, mert a telefon kidobása bizony ezzel a következménnyel járt volna. Szóval erőt vett magán és kikereste a továbbra is borzalmasan hangosan zenélő szerkentyűt. Egy percig tanácstalanul nézett a készülékre, mert elfelejtette, hogyan is kell fogadni a hívásokat. Már épp azon volt, hogy akkor inkább küldje el levélbe a mondandóját akárki is akar ennyire halaszthatatlanul beszélni vele, vagy esetleg még el is jöhet hozzá az illető, de eszébe jutott, hogy melyik gombot is kell megnyomnia a három közöl, mivel érintő képernyős készüléket kapott. Végre felvette tehát a telefonját.

• Halló? – kérdezte tőle szokatlan módon kissé bizonytalanul és nagyon hülyének érezte magát a miatt, hogy ő most beszélt itt a vak világa egy kis izébe és várja a csodát.
• Prue? Azt hittem már soha sem veszed fel – hallotta meg Lio tipikusan hűvösen aggodalmas hangját. Prue – mivel így hívták az autó tulajdonosát – szinte maga előtt látta egyik legjobb barátja arcát. Kusza fekete tincsei szanaszét állnak, barna szemei pedig aggódva néznek mereven egy pontot. Lio egyébként pesszimista természetéből kiindulva folyamatosan aggódott. Ezt pedig tartózkodó viselkedésével próbálta leplezni. Ami általában sikerült is neki olyanokkal szemben, akik nem ismerték őt, vagy csak párszor találkoztak. Viszont közelebbi ismerőseit nem tudta és talán nem is akarta átverni. Szándékosan legalábbis soha.
• Ennek az az oka, hogy nem nekem való ez a modern technológia – válaszolta morcosan Prue. Belül azonban örült, hogy nem az a személy hívta, akire ő első pillanatban gondolt.
• Kitalálom. Nem tetszet a repülőút és a telefont sem tudtad felvenni, mert elfelejtetted, hogy kell – hallotta meg másik barátja szemtelen hangját, amiből tisztán kiérződött, hogy tulajdonosa remekül mulat rajta. Prue őt is könnyű szerrel maga elé tudta képzelni. A szőkésbarna tincseket és macskára emlékeztette zöld szemeket. Lance, Lióval ellentétben mindent könnyedén vett. Talán túlságosan is.
• Köszönöm, az érdembeli hozzászólást Lance – vágott vissza Prue, mivel bosszantotta, hogy a férfi szokása szerint ilyen könnyen átlát rajta.
• Azt mondtad gyorsan akarsz Amerikába jutni és a repülő sokkal gyorsabb, mint a hajó. – válaszolta Lio. Közben vetett egy helytelenítő pillantást az ártatlanul pislogó Lance-re.
• Nos, tudom mit mondtam és mindennek ellenére, talán mégis jobb lett volna vízen utazni, mint a levegőben. Több száz méter magasan – nyelt egyet Prue. A repülő, mint ahogy azt kénytelen volt megállapítani nem neki való. Egyáltalán nem.
• Értem, most viszont az a lényeg, hogy mindjárt ott vagy. Ugye jól gondolom? – kérdezte Lio.
• Igen, nem is tudod milyen jól gondolod – pillantott fel Prue a vele szemben lévő majdnem elütött tábla feliratát olvasva.
• A telefonkérdést illetően tettem be neked egy amolyan leírás félét, hogy tudja használni – válaszolta a mindig mindenre gondoló Lio.
• Én pedig kiegészítettem a szerintem szükséges tudnivalókkal – tette hozzá Lance túlságosan is készségesen.
• Remek, köszönöm Lio – mormolta Prue halkan. – És persze neked is Lance – jegyezte meg a nő ironikusan, mivel sejtette, hogy szőke barátja csak még kuszábbá tette az egészet, már ha ez egyáltalán lehetséges.
• Mint mindig most is állok szolgálatodra – jegyezte meg célzatosan Lance.
• Örülök, hogy ilyen jó az emlékező tehetséged – vágta rá Prue újultan fellobbanó haraggal. Ő és szőke barátja természetüknél fogva estek egymásnak teljesen indokolatlanul, ha úgy tartotta a kedvük. – Viszont, ha jól emlékszem megkértelek valamire titeket – tette hozzá indulatosan.
• Később még hívni fogunk amint meg tudunk valamit – próbálta megnyugtatni Prue-t Lio. Egyébként érdekes módon éles helyzetekben ő volt az, aki legelőször elvesztette a hidegvérét, ha barátairól volt szó. Ennek oka nyilván az aggodalmas természete volt. Igaz Prue és Lance sem sokkal maradtak el mögötte, de ők inkább hirtelen természetük miatt viselkedtek úgy, ahogy. Lio nyugtatási módszere ebben a helyzetben teljesen hiábavalónak minősült, mert a nőt Lance olyan dologra emlékeztette, ami most már aztán tényleg nem tűrt halasztást, viszont előtte még el kell intéznie egy s mást és meg kell találni két személyt. Utóbbit lehetőleg minél előbb.
• Helyes – vágta rá Prue és az anyós ülésre dobta a telefonját nem is törődve azzal, hogy megszakítsa a hívást és azzal sem foglalkozott, hogy esetleg vigyázzon a készülék épségére. Ugyanis mérges volt. Végtelenül. Ez még nem is lett volna olyan különös elvégre gyakran volt az. Általában akkor is, ha erre az égvilágon semmi oka sem volt. Erről a körülötte lévő manipulatív személyek tehettek. Na jó, nem pont Lio vagy Lance, hanem a többiek. Mindesetre mérgesen indította újra a kocsiját és hajtott el végre a mellett a flancos tábla mellett, hogy folytassa útját. A táblán megcsillant a reggeli napfény, megvilágítva ezzel a rajta lévő feliratot. „Isten hozta Mystic Fallsban” hirdette büszkén a fából faragott tájékozódást segítő eszköz.

Prue leparkolt az iskola mellett lévő parkolóba, ami természetesen nyüzsgött a buzgón és nem mellesleg igencsak álmosan az épületbe tartó diákoktól. Igaz ott volt például az a szőke lány, aki szokatlanul lelkes volt és egy barna hajú szomorú szemű lánynak magyarázott valamit. Prue nem igazán hitte, hogy a barna hajú lány bármit is felfogna a neki mondottakból, mert úgy látszott ahhoz túlságosan is a gondolataiba merült, de ez a szőkét láthatóan nem nagyon zavarta, hanem lelkesen csacsogott tovább. Különös, állapította meg Prue. Megrázta a fejét és inkább a saját dolgaival kezdett foglalkozni. Gondosan a szemére csúsztatta a napszemüvegét és kiszállt lesötétített üvegű kocsija biztonságos rejtekéből. Megigazította a blúzát és a bőrdzsekijét, valamint a farmer nadrágját is. Megnézte a tornacipőjét is. A XXI. századnak megvannak a maga előnyei, ismerte el gondolatban és miután bezárta és beriasztózta a Mercedest céltudatosan az iskola felé vette az irányt. Belépve az épületbe a diákok akarva-akaratlanul is sodorták őt magával, ami Prue-t igazán bosszantotta, ám nem lett volna valami szép tőle, ha már rögtön az első napján azzal kezd, hogy a folyosó kellős közepén küldi el őket melegebb éghajlatra. Arra bőven ráért az első órán és az utána lévőeken is. Lio, aki az állást szerezte neki, előrelátóan azt javasolta, hogy próbálja visszafogni magát, és ha tényleg feltétlenül szükséges akkor írjon, majd be egy szaktanárit. Lance nem osztotta ezt a véleményt. „Bedobod őt a kis szörnyetegek közé és még azt hiszed, hogy ha szemtelenek lesznek vele, akkor nem vág vissza?! Ezek a kölykök már nem olyan tisztelettudóak, mint ahogy régen. Ráadásul néha igencsak hevesek” Mondta Lance, Prue kivételesen szőke barátjával értette egyet. Ő aztán nem fog holmi irka-firkával rendreutasítani senkit, szépen tisztázza majd velük a feltételeit és, ha nem képesek teljesíteni úgy négyszemközt fogja jobb belátásra téríteni az illetőt. Persze semmi erőszakos kirohanás. Kerek perec és kissé kifejezőbben fogalmazva elmagyarázza, hogy milyen viselkedést is preferál. Ez remélhetőleg rendreutasítja majd a legszemtelenebbeket is. Még ezen filozofált elért egy „Igazgatóság” feliratú tábla elé. Illedelmesen bekopogott és belépett. A helységben egy negyven év körüli nő ült, aki minden valószínűség szerint a titkárnő volt. Ezt igazolta az asztalán elhelyezet tábla is. Prue kiszúrta az asztala mögött elhelyezett ajtót is, amin ez állt: „Igazgatói iroda”.

• Miben lehetek a segítségére? – mérte őt végig felhúzott szemöldökkel a titkárnő azt éreztette a nővel, ha nem feltétlenül szükséges, akkor ne zavarja, mert kívül tágasabb.
• Prue Peterson, ha jól sejtem az igazgató úr már vár engem – mutatkozott be a barna hajú nő. Utálta ezeket az udvariassági köröket, mégis szépen lefutotta őket, mert Lio és persze az illem ezt várta el tőle.
• Ön lenne az? – mérte végig újra a titkárnő. Ezúttal meg sem próbálta leplezni meghökkenését. – Igen, már nagyon vártuk magát. Kérem, foglaljon helyet egy percre amíg bejelentem az igazgató úrnak – közölte és kora ellenére fürgén besietett a belső irodába. Prue inkább nem fárasztotta magát és nem fogadta el a felkínált széket, ami az íróasztallal szemben volt. Az irodából izgatott sutyorgást hallott, de inkább nem foglalkozott vele, hanem türelmesen várakozott. Öt kerek perccel később lépett ki a titkárnő mögötte erős harmincas, bár kissé már őszbe vegyülő hajú férfi lépett ki. Prue észrevette a pillantást amit a férfi vetett rá mikor szigorú barna szemeivel, felmérte őt magának és nő tudta, hogy a látvány tetszik is neki meg nem is. Tetszett neki a nő kecses alakja és finoman határozott vonásai, viszont az már kevésbe volt tetszésére való, hogy ennyire merészen öltözködik. Ő úgy gondolta, hogy egy tanár legyen kosztümben vagy szmokingban, ne pedig ilyen… fiatalosan laza ruhában. Ez Prue-t egyáltalán nem érdekelte, mivel a kinézetét illetően őt neki aztán senki ne határozza meg, hogy mit vegyen fel, másrészt volt partnere a szükségletei kielégítésére. Igaz már nagyon rég látta, de sejtette, ha sokáig Mystic Fallsban marad, akkor vele is találkozni fog. Nem tudta, hogy várja, vagy inkább féljen ettől a találkától. Talán egy kicsit mindkettőről szó volt.

• Örülök, hogy elfogadta az állásajánlatunkat Miss. Peterson – nyújtotta a kezét az igazgató. Prue feltolta a homlokára a napszemüvegét és kötelességtudóan elfogadta a felé nyújtott jobbot.
• Hasonlóan Mr… - hagyta függőben a mondatott és ügyelt rá, hogy hangja kellő mennyiségű kíváncsiságot tükrözzön.
• Handerson, de a kollégáknak csak Dan – vetett egy túlságosan is barátságos mosolyt a barna hajú nőre. Tolakodó tapló, gondolta Prue, ám kifelé semlegesnek mutatkozott.
• Prue – mondta végül kénytelen kelletlen és célzatosan kihúzta a kezét a férfi szorításából.
• Prue, kérem, Miss. Harris elmagyarázza a szükséges információkat, valamint a munkája… részleteit – ajánlotta Dan.
• Igazából csak egy pillanatra jöttem be, mivel egész éjszaka úton voltam és szeretnék lepihenni – hárította Prue.
• Nos, attól tartok a pihenését későbbre kell halasztani, mert már most szükségünk lesz magára és már ki is tűztük az első óráját, ami pontosan tíz perc múlva fog kezdődni – jegyezte meg az igazgató élesen. Félretette a csábítás kísérletét későbbre és inkább a munkát helyezte előtérbe. Prue azt latolgatta, hogy a férfi vajon tréfát űz e vele. Mikor rájött, hogy ez nem így van egy teljes percen át azt fontolgatta, hogy vajon mi történne, ha kicsit sem választékosan kifakadna és megmondaná a perverz bolondnak, hogy hová is menjen pontosan. Végül nem tette meg. Pedig nagyon nagy volt a kísértés. Az háborította fel a legjobban, hogy az igazgató, a kedves Dan, nem kezdett mentegetőzni. Ez ám a szigor, jegyezte meg magában epésen Prue.
• Értem – válaszolta végül Prue hűvösen. Egy amolyan tudomásul vettem, de rohadtul nem tetszik módon. Miss. Harris közben egy kávészerű löttyöt tartalmazó bögrét nyújtott a barna hajú nő felé.
• Kérem, Prue, ne bántsa meg Miss. Harris-t azzal, hogy visszautasítsa a kávéját. Elvégre a hosszú út után minden bizonnyal jót fog tenni önnek – mosolyodott el az igazgató igencsak rábeszélően.
• Köszönöm – mondta Prue felhúzva a szemöldökét, de semleges arccal átvette és szinte egy korttyal lenyelte a bögre tartalmát. Vajon mióta tesznek a kávéba extra adag verbénát? Érezte, hogy mind a titkárnő, mind az igazgató azt nézik, hogy vajon kiterül e a földön a torkát markolászva vagy sem és mikor nem tette egy szinte megkönnyebbült pillantást váltottak. Előbb kell felkelnetek, hogy ezzel bárkit is átverjetek, különösen engem, gondolta Prue és csak nagy nehézségek állán tudta megállni, hogy ne forgassa meg a szemeit.
• Miss. Harris, kérem, akkor megtenné, hogy átadja új kolleginánknak a szükséges dolgokat és útba igazítja őt a tanterme felé? – kérdte az igazgató az egyből ugró titkárnőt. – Prue, kérem, bocsásson meg, de fontos megbeszélésem lesz a polgármesterasszonnyal – rázta meg még egyszer új kollégája kezét Dan és kabátját leakasztva a fogasról valóban sietve távozott. Az ügybuzgó Miss. Harris máris toronyba halmozta az új történelem tanár számára elengedhetetlen dolgokat.

Prue a nagy kupac égetnivaló papírral a kezében indult a Miss. Harris által megadott irányba. Örült neki, hogy egyáltalán kilát a sok felesleges holmi felett. Egyébként a titkárnő meghagyta neki, hogy holnap nem lesz tanítás, hanem megemlékezés lesz, mert valami baleset történt. A pontos dolgot természetesen nem árulta el, de kikötötte, hogy neki, mint a tanári kar tagjának ott kell lennie a templomban. Prue úgy gondolta jobb dolga is lenne, de érdekes volt az egész ügy. Szóval abból nem lehet gond, ha egy kicsikét utána néz. A terem ajtaja szerencsére nyitva volt, így nem kellett berúgni azt. Miután letett az asztalára a továbbra is teljesen haszontalan iratkupacot szembe fordult az beléptétől magát egyáltalán nem zavartató továbbra is igencsak ricsajos osztállyal. Egyből kiszúrta a szomorú barna lányt és a lelkes szőkét, velük volt egy barna hajú, barna bőrű lány, egy szőke kék szemű fiú, egy fekete hajú barna szemű fiú és egy barna hajú barna szemű fiú. Megjegyezte magának a kis csoportot és becsukta az ajtót. Egyesek azon a helyükre ültek, ilyenek voltak a kis csapat tagjai is. Ám volt pár fiú, akik egyszerűen nem akarták megérteni, hogy bizony bejött a tanár. Prue szépen a táblához sétált és végighúzta rajta a körmeit. Láss csodát ezután mindenki a helyére ült!

• A nevem Prue Peterson, én leszek az új történelem tanárotok – szólalt meg Prue, mikor már mindenki rá figyelt.
• Nekem más is lehetsz szívem – szólalt meg az egyik azok közült, akik csak a legvégső esetben ültek le.
• Tudod, Simon nem kezdek olyannal, aki a plüssmackójával alszik és a szüleivel él – reagálta le a lelkes közbeszólást szenvtelenül Prue. Onnan tudta a kis pofátlan nevét, hogy kapott egy ülésrendet is a sok szemét között. Ez egyébként szerencsére pont a semmire sem jó iratcsomó legtetején volt. Az osztály nagy mulatságára, a közbeszóló megtartotta magának további mondanivalóját. – Akad olyan is, aki az eddig elhangzottakhoz érdemben kíván hozzászólni? – kérdezte a barna hajú nő felülve a tanári asztalra, lábait kényelmesen keresztbe téve, valamint karjait is összefonta a mellkasa előtt. Az osztály válasza néma csend volt. – Ha nem bánjátok tegezni foglak titeket, persze ha ez valakinek nem felel meg, akkor szólhat róla nekem és őt külön magázni fogom. Ez azzal jár, hogyha szeretnétek ti is hívhatok engem a keresztnevem, természetesen nem kötelező – hordozta végig a pillantását az osztályon. – Át fogom nézni az előző tanáraitok által vett anyagokat, és ha lesz olyan anyag, amit nem tudtok, akkor azt újra vesszük. Viszont amit én tanítok, nektek azt szeretném, ha a fejetekbe vésnétek igen alaposan. Lesznek számonkérések. Talán írásbeli, talán szóbeli felelés formájában. Ez annak a függvényétől fog függeni, hogy pontosan milyen kedvem is lesz éppen akkor. Szerintem, ha figyeltek arra, ami az órán mondani fogok az máris bőven elég lesz a felkészülésre, ez természetesen ne akadályozzon meg titeket abban, hogy otthon jó és szorgalmas diákhoz mérten elővegyétek a tankönyveteket és elolvassátok belőle az aznap tanult leckét. Most így előre tisztázom, hogy lehet, hogy olyan hangnemet fogok használni, ami túlságosan is szabatos és nem az órára való. Ti is megtehetitek majd. Persze lesznek olyan órák, amikor vitatkozhatunk egy némely csatáról és olyankor el is várom majd a hozzászólásotok. Egyébként nem egy kocsmában vagytok, hanem egy iskolapadban, szóval ehhez mérten lehetőleg ne vágjatok egymáshoz székeket, a padokat meg még úgy sem. Aki ezt nem tudja felfogni azon én sajnos már nem nagyon tudok segíteni. Ha olyan kedvem van talán nem szólok semmit az illető viselkedéséről, mert megértem, hogy ti is lehettek kiborulva és olyankor valahol ki kell magatokból adnotok a feszültséget. A berendezési tárgyak hajigálása szerintem nem sokat segít, de ha neki erre lesz szüksége ám legyen. Vagyis a lényege az lenne a mondandómnak, hogy lehetek szemtelenek velem, de ha valaki csak a hecc kedvéért pofátlan, akkor fel is út- le is út. Világos voltam? – kérdezte Prue, az osztály egyöntetű heves bólogatása és mormogása volt a válasz.

• Most, hogy a lényeges kérdéseket tisztáztuk végre valahára szeretném, ha mindenki elővenne egy lapot, valamint természetesen szükségetek lesz író eszközre is – jegyezte meg Prue. Az osztály általános kínlódó nyögések kíséretében teljesítette a kérést. Az új történelem tanárnő érdeklődve felhúzta a szemöldökét, de egyébként nem szólt semmit. Legalábbis még mindenki elő nem vette a kért egy darab papírt és tollat. – Az eddig általatok remélhetőlegesen tanult tananyagból fogok kérdéseket feltenni. Nincs okotok izgulni, mivel nem kaptok rá jegyet csak akkor, ha kiemelkedően szép teljesítményt nyújtotok. Ezzel a kis dolgozattal csak szeretném felmérni az egyéni tudásotokat. Öt kérdés lesz, szeretném, ha a megválaszolásukkor lehetőleg a leglényegesebb információkra szorítkoznátok és kizárólag a saját tudásotokra – kötötte ki a feltételeit és utána szépen lassan lediktálta a kérdéseket. Mikor ezzel meg volt és az osztály továbbra is várakozva nézett rá szem forgatva megkérdezte. - Van valami kérdésetek a továbbiakkal kapcsolatban? – kérdezte a barna hajú nő. Simon a félreértések elkerülésére kötelesség tudóan feltette a kezét. - Úgy értem a dolgozattal kapcsolatban – tette hozzá sóhajtva Prue. Mire az eddig hevesen felemelt kéz lehanyatlott. Sejtettem. – Akkor lássatok neki a feladatoknak. Aki készen van, vele elmehet – jegyezte meg és továbbra is a tanári asztal tetején ülve elkezdte olvasni a neki adott semmire sem használható dolgokat. Az ülésrend alatt egyből egy házirend akadt a kezébe. Az első oldal után fejcsóválva hajította maga mögé pontosan a kukába.
• Csont nélkül – füttyentette Simon. Az osztály is fel-felpislogott figyelve, hogy mit is csinál éppen új tanárnőjük.
• Csak nem máris kész vagy? – kérdezte Prue felvonva a szemöldökét. A szürke szemek hatására a fiú zavartan elpirult és visszafordult dolgozata felé. Az osztály igyekezett elnyomni kuncogását, de egyébként nem eset nehezükre, mert egyszerűen nem akartak az új tanárnőjük figyelme alá kerülni. Prue elkapta a szomorú barna hajú lány – Elena - érdeklődő pillantását, viszonozta azt és utána inkább visszafordult Miss. Harris által adott többi rendkívül érdekes olvasmányhoz. Volt valami fájdalmasan bánatos Elena viselkedésében, ami szokatlan volt egy tizenéves személytől. Vajon miken kellet keresztül mennie ahhoz, hogy ilyen szinten legyen a bánat mocsarában? Mindenesetre Prue úgy gondolta, hogy nem fog unatkozni még kideríti az okát, valamint nem feledkezet meg a balesetről sem. Bár vajon ki unatkozik Mystic Fallsban?

A diákok fél órával később lassan szedelőzködni kezdtek és miután letették a dolgozatukat az elmélyülten olvasó Prue mellé elhagyták a termet. Mikor egyedül maradt Prue leugrott az asztalról és rendszeresen megigazította a dolgozatokat. A Miss. Harris által adott kupacot sikeresen átszortírozta, így a nagy halomból lett egy igencsak aprócska, ami már tényleg csak a legszükségesebb információkat tartalmazta. Például mikor lesznek szünetek, mennyi dolgozatott kell íratni, hogy meglegyen a szükséges mennyisége a jegyeknek. A többit, ami számára nem volt lényeges kidobta a kukába. Ezek tartalmazták azt mikor lesznek tanári értekezletek, milyen fokozatokat lehet adni a diákoknak. Prue-t ez egyáltalán nem érdekelte, bár a dicséretek lépéseit átfutott egyszer. Elgondolkozva kihúzta a széket és leült. Kíváncsian, valamint igen módszeresen megnézte új asztala tartalmát. Talált egy üveg whiskyt, feljegyzéseket két különféle kézírással. Az egyik írás számára túlságosan is részletes volt. A másik viszont érdekes és általában a lényegre szorítkozó. Prue megtudta, hogy az elsőt egy Mr. Tanner nevű tanár írta. A barna hajú nő sejtette, hogy nem igazán kedvelte volna őt. A másikat viszont, aki az Alaric Saltzman névre hallgatót érdekesnek találta. Utóbbi feljegyzései tetejére a nevéhez viccelődve oda biggyesztette. „A barátaimnak csak Ric.” Prue megengedett egy halvány mosolyt. Biztos volt benne, hogy kedvelte volna őt, valamint sejtette, hogy a whisky is az ő hagyatéka. Ezután folytatta a kutatást. A kezével sikerült kitapogatnia egy titkos kapcsolót, aminek létezéséről csak olyan személy tudhatott, aki vagy nagyon érdeklődött az ilyen helyek után vagy általános ismeretsége valamely oknál fogva kiterjedt eddig. Prue utóbbi csoportba tartozott.

• Lássuk, működsz e – mormolta halkan az új történelem tanárnő és egy hajtű segítségével bekapcsolta azt. Az eredmény az volt, hogy az egyik alsó mélyebb fiók tetején előreugrott egy rekesz. Benne két igencsak érdekes dolog. Prue biztos volt benne, hogy nem Mr. Tanner helyezte el itt és pont ezeket a dolgokat. Az egyik tárgy egy napló volt. Kiemelte azt és az első oldalát fellapozva az ott található név meg is erősítette feltevését. Ezután szórakozottan kivette a másik tárgyat is. Prue szélesen elmosolyodott. – Nos, érdekes mellékfoglalkozásod volt kedves, Ric – motyogta a barna hajú nő, szürke szemeivel szórakozottan a naplóra pillantva, közben kezei között forgatta a fából készült karót.